Nincsenek fölöttünk csillagok, ellenben megszólal a müezzin hangja. Feltolja magát, majd amikor a szemembe néz, visszahanyatlik az ágyra.
– Hmmm…
– Kihagyod? – utalok az imára, mire ő megdörzsöli az arcát.
– Ki.
Nem tudom, hogy fontos-e ez neki, és nem is kezdem faggatni. Némán hallgatjuk az egyre erősödő hívó szót. A vállához fészkelem a fejem, miközben kiszalad a számon:
– Gyönyörű.
Nem szól semmit, de simogatni kezdi a karomat. A kezére nézek, megnyugtatnak a mozdulatai. Kiegyensúlyozott és egyenletes, mint a világ forgása.
Amikor elhalkul a müezzin, felém fordítja a fejét, és a homlokomra puszil.
– Boldog vagyok – mondja ki egyszerűen.
Én is boldog vagyok, de mégsem mondom ki. Meglep az őszintesége. Ami azonban még boldogabbá tesz, az az ő öröme.
– Tegnap, amikor idehívtalak
