Zidan megkért, hogy menjek el vele valahova. Magamra kaptam egy hosszú szoknyát és egy pólót, majd kocsiba ültünk, és elindultunk.
Sokszor percekig hallgatunk, azt hiszem, ugyanúgy töpreng, mint én. Nem tagadom, hogy letaglózott ez az egész. Nem, nemcsak az, hogy Ramiz meghalt, hanem az is, hogy Zidan miként élte eddig az életét. Iszonyatosan nagyot nőtt a szememben, ugyanakkor a szívem is fáj, de az az otthoniak miatt. Gábor a válásunk óta eltávolodott a gyerekeinktől, míg itt van egy férfi, aki úgy ragaszkodik a nevelt fiához, ahogy egy vér szerinti apa sem tud jobban.
– Voltatok a Boszporusznál?
– Nem. Még nem.
Elmosolyodik, bólint, majd rákanyarodik egy útra, amiről rögtön feltűnik a híd. Magasról hajtunk lefelé, előrébb dőlök, és csak figyelem a pompás fényárban úszó hidat.
– Ó,
