XXXI.
Az út gyönyörű volt. A Pallisade Parkway-n robogtak, a fákat már aranylóan vöröses színekre festette az ősz. Mintha egy szeszélyes festő a palettájának minden színárnyalatát ki akarná próbálni, a világos sárgától a lángoló pirosig, a rozsda barnáig.
– Ausztráliában most kezdődik a tavasz! – mondta Tomi.
– Remélem, nem vágyik oda vissza?
– Néha igen.
– Nekem mindig honvágyam van Pest után, de csak ritkán megyek haza. Minek fájdítsam a szívemet. Most már itt lehorgonyoztam és az életem elég kellemes. Anyámat is kihozattam, ő is itt van, nem hiányzik nekem senkii
– Az én édesanyám meghalt – mondta Tomi, nagyon halkan, szinte csak magában.
– Igen, tudom. Nagyon szomorú ez, tragikus…
Most egy ideig nem beszéltek, Tomi szótlanul vezette a kocsit.
Gyöngyi nézte a kezeit a volánon.
