A jachtparti

Fejezet 7

Sandrine-nak igaza volt, de a dologban szerepet játszott még egy tényező: Nicholas bácsi. Hogy az Avery család egyik tagja a nagy médiavállalatnak, a News Corpnak, a Telegraphnak vagy a The Daily Mailnek dolgozzon? Abba ő nem menne bele, és ezért Lara úgy érezte, csapdába került: a Chronicle Groupban nemkívánatos, máshová viszont nem mehet.

TelegraphThe Daily Mail– Köszi, Drine – mondta, még mindig hálásan a barátnője megnyugtató szavaiért. Sandrine volt Lara első barátnője az LSE-n; olyan közel álltak egymáshoz, mint a testvérek, és azóta is fogták egymás kezét az élet napos és borús pillanataiban. Lara főleg az elhelyezkedése miatt választotta a nyüzsgő Covent Garden és a történelmi levegőjű Fleet Street közé ékelődött London School of Economicsot. Sandrine nagyjából ugyanígy járt el, bár az ő útja hosszabb volt az észak-korzikai Ajaccióból. A már ifjú korától tudósítónak készülő Sandrine Londont tekintette tanulmányai kizárólag lehetséges helyszínének, tudva, hogy a világ vezető médiumai angolul beszélnek. Ironikus módon végül mégis a párizsi Le Figarónál vállalt állást, így évente csak kevésszer találkoztak.

Le Figaró– Na jó, ennyi elég is belőlem – jelentette ki Lara, és felhajtotta a rozéját. – Veled mi újság? Miért jöttél Londonba? Kizárt, hogy csak a kedvenc csődtömegedet akartad látni. Mesélj el mindent: Párizsról, az életedről, a munkádról. Férfiak?

Férfiak?Sandrine összefogta sötét haját, és feltűzte kontyba.

– Mikor voltunk mi olyan nők, akiknek folyton a férfiakon jár az eszük? – mosolygott rejtélyesen.

– Folyton? Te sosem mesélsz nekem semmit! – vigyorgott Lara. – Emlékezz csak – te és Patric már együtt éltetek, mire egyáltalán beszéltél nekem róla.

Sandrine ivott egy nagy kortyot, és félrefordította a fejét.

– Az már régen volt – mondta.

Sandrine három hónappal azután ismerkedett meg a jóképű haditudósítóval, hogy munkába állt a Le Figarónál. A két ádázul független ember fülig egymásba szeretett – és aztán Patric meghalt egy robbantás során Aleppóban. Lara tudta, hogy Sandrine utál beszélni róla, és ő együttérzett vele, hiszen maga is veszteséggel küzdött, de hitt abban, hogy eltávozott szeretteink életben tartásának az az egyetlen módja, ha emlékszünk rájuk.

Le Figaró– Értem. A te szerelmi életed ugyanolyan sivár, mint az enyém – állapította meg Lara, igyekezve könnyed hangot megütni.

– Ezt egy szóval sem mondtam – felelte a barátnője, de nem nézett a szemébe.

– Szóval mégis van valaki!

– Ne izgulj rá túlságosan! – legyintett lezseren Sandrine, de Lara nem tudta nem észrevenni a barátnője arcán kiütő rózsaszín foltokat.

– Ezért vagy itt, igaz? – ugratta Sandrine-t. – Azt mondtad, vasárnap érkezel Londonba, de már korábban eljöttél egy romantikus randevúra!

– A Le Caché-konferencia miatt vagyok Londonban – mondta Sandrine.

Lara elkomolyodva elhallgatott. A Le Caché, vagyis „A rejtőzködők” csoportjának megalakulása az elmúlt év egyik nagy médiaizgalmat kiváltó sztorija volt. A globális médiavezérlés és az álhírek számának megnövekedése miatt frusztrált oknyomozó újságírók egy csoportja összejött, hogy információkat, ötleteket és forrásokat osszanak meg egymással, a céljuk pedig, hogy napvilágra hozzanak olyan történeteket, amelyekről máskülönben valószínűleg nem születne beszámoló. A szakma világszerte „a Kollektíva” néven emlegette őket. Akadt már néhány jelentős és szenzációs hírük, például egy nemzetközi kattintásos csalás és egy pénzmosás tervezete, amelyek a francia társadalom prominens tagjaihoz kötődtek.

Le Caché– A Le Caché-konferencia? – kérdezte Lara, előrehajolva és a hangját lehalkítva. – Kapcsolatban állsz velük?

Sandrine lassan bólintott.

– Igen. És szerintem csatlakoznod kellene hozzánk. A Kollektíváé a jövő. Te mindenkinél jobban tudod, hogy a valódi oknyomozás megszűnőben van, és Felix Tait után a szerkesztők még inkább kerülik majd a kockázatot. Ha együttműködünk, össze tudjuk rakni az összes bizonyítékdarabkát, és felépíthetünk egy megtámadhatatlan ügyet. Megszüntetjük a kételyt.

Sandrine szenvedélyessége ragadós volt, és Larának el kellett ismernie, hogy izgatja a dolog romantikája, mint amikor egy hidegháborús kém oda-vissza repked Moszkva, Madrid és New York között, de azt is tudta, milyenek az újságírók: állandóan gyilkos versenyben állnak egymással. Amikor „az igazság”-ról van szó, a farkastörvények érvényesülnek.

– Lehetek őszinte? – felelte Lara. – Még abban sem vagyok biztos, hogy az újságírásnál akarok maradni.

Sandrine elkerekedett szemmel nézett rá, és Lara aligha hibáztathatta, de most, hogy kimondta, rögvest jobban érezte magát.

– Sosem gondoltam volna, hogy egyszer így fogok érezni – folytatta. – De a médiaipar megváltozott, Sandrine. Minden csak vélemény, és nem tény, nagyon sok mindent a személyes szándékok vagy a Twitteren basáskodók irányítanak. Hol vannak már azok a sztorik, amiket imádunk elsőként közölni, a fontos, erőteljes, tényeken alapuló leleplezések? Hányszor látsz mostanában egy Watergate- vagy egy Wikileaks-ügyet a címoldalakon? Le lehet egyáltalán hozni nyomtatásban manapság ilyesmit?

– De hát mi pontosan ezért harcolunk, ma chérie – mondta Sandrine. – Csak gyere el hétfőn a konferenciára. Ismerkedj meg Eduardóval. Hátha rá tudunk venni, hogy meggondold magad.

machérie– Eduardo?

– Az alapító.

Barátnője újabb elpirulását látva Larának tátva maradt a szája.

– Várjunk csak! Ő az, ugye? – bökött Sandrine-ra. – Eduardo a rejtélyes férfi az életedben!

EduardoSandrine most már nevetett.

– Csak gyere el! – mondta mosolyogva. – Ott találkozhatsz vele. Egészen hihetetlen ember.

Lara igazat mondott: a Felix Tait-ügy megtépázta és megsebezte, de be kellett ismernie, hogy izgatta, miként sikerült ennek a közösségnek – és Eduardónak – elnyernie Sandrine szívét.

– Akkor kísérts meg: min dolgozol?

minSandrine közömbösen megvonta a vállát, ezzel a módszerrel szokott kitérni a válaszadás elől.

– Legalább valami támpontot adj – unszolta Lara. Sandrine tétovázott, Lara tekintete pedig jobbra-balra cikázott. Az Engineer nem a zugfirkászok kocsmája volt, de Londonnak egy jó összeköttetésekkel rendelkező részében helyezkedett el. A cuki kertésznadrágos pasi éppenséggel simán lehetett az egyik rivális újság szerkesztőjének a fia.

– Jonathon Meyer – mondta Sandrine végül nagyon halkan.

Lara ismerte a nevet – persze hogy ismerte. Meyer két héttel korábbi rejtélyes halála végtelen számú találgatás forrása volt. A jó összeköttetésekkel rendelkező, multimilliomos pénzember Meyer, aki arról híresült el, hogy fényűző partikat adott Monacóban a jachtján, egy, a Cityben történt brutális rablótámadást követően halt meg. A halála kiváltotta a szokásos összeesküvés-elméleteket: egyes állítások szerint a maffiával, mások szerint az oroszokkal, sőt a CIA-vel szűrte össze a levet. Az a fajta sztori volt, amelyet egy nem túl eseménydús héten újra meg újra le lehetne közölni, de egybeesett az angol futballcsapathoz kapcsolódó szexbotránnyal, ami a hírek élére került, majd ezt követte egy mindent kiteregető interjú a királynő főkomornyikjával. Így aztán Jonathon Meyer egyik napról a másikra feledésbe merült.