1995
február
Tompán figyeltem, ahogy lassan csöpög ki a kávé. Odakint újra tombolt a szélvihar, a február a legundorítóbb formáját hozta. Egy órát feküdtem Susan mellett a Válium nyújtotta álnyugalomban. Szorosan öleltem magamhoz, de a szívem lüktetése nem akart lecsillapodni, mintha a testem minden egyes pillanatban figyelmeztetni akart volna arra, hogy élek. Hajnali ötkor hagytam ott. Kisimítottam egy kósza tincset a homlokából, és magamba véstem a vonásait. Remegő kézzel írtam egy cetlit, amit a szemüvege mellé tettem az éjjeliszekrényre:
Hétkor találkozunk nálunk. Szeretlek.
Aztán mély sóhajjal felmarkoltam a hátizsákomat, amibe belecsúsztattam az üres fegyvert és a töltényeket. Nem tudtam, hogy lehetne ettől bárkinek is jobb, de sejtettem, hogy Susan nem bírná ki estig, hogy ne le
