1994
december
Remegő kézzel tettem rá Chris csokitortájára a tizenhetes számot. Lüktető fejfájással ültem le a tortával szemben a konyhaasztalhoz. A gyomromban reménytelenség remegett. A mellkasomat folyamatosan meghatározhatatlan súly húzta lefelé. A fájdalom alatt csak ürességet éreztem. Maggie egyértelműen el akarta venni tőlem a remény utolsó sugarát is. El akarta lopni az életemet. Hiába áramlott be a konyha ablakán a csalóka decemberi napfény, nem éreztem a melegét.
Az órámra nézve megállapítottam, hogy maradt még fél órám a fiúk érkezésig. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy a könnyek elöntsék az arcomat. Én vettem ezeket a falakat, én zártam be a fiaimat ebbe a börtönbe. Abban a pillanatban még a tizenhetes szám is csak kigúnyolt. Hagynom kellett volna, hogy ez a két szép lélek
