Engedj el

1994

1994

augusztus

Éjfélkor tettem le a tollat, megmasszíroztam az orrnyergemet. A visszaemlékezéstől az augusztusi forróságban is rázott a hideg. Meghasonulva éreztem magam, hiszen a legnagyobb ballépésem adta a két értelmét az életemnek, akikről tudtam, hogy nagyszerű emberek lesznek. Ennek ellenére azt kívántam, bár ne így történt volna, bár ne ebben a kapcsolatban kaptam volna ezt a két szuper fiút. Bár ne gyerekként kellett volna meghoznom életem legfontosabb döntéseit.

Ledobtam a naplót a kanapé mellé, és felvettem a Carrie-t, amit David hozott ki a könyvtárból. Már a felénél tartottam, és rettenetesen éreztem magam tőle. Ráadásul Carrie White anyját is Margaretnek hívták, aki kísértetiesen hasonlított a feleségemre, leszámítva a vallási fanatizmust. Carrie helyett folyamatosan Christ láttam magam előtt. Újra az órámra néztem, fél egyet mutatott. Davidnek hamarosan haza kellett érnie. Egy pillanatra becsuktam a szemem, a könyvet a mellkasomon pihentettem, és hallgattam a nappali órájának lassú, ütemes ketyegését.

Az ajtó nyikorgására kaptam fel a fejem. A nyakamba erős görcs állt, halkan felnyögtem, ahogy felültem a kanapén. A lépcső alatti mosdóból fény szűrődött ki. Gyorsan ledobtam magamról a takarót, ahogy meghallottam a vécé hangját. Az ajtókeretnek támaszkodva szólítottam meg a lépcsőn osonó fiamat.

– David.

Szinte teljes sötétségben néztünk farkasszemet. David pólót és farmert viselt, így nem hazudhatta azt, hogy végig a szobájában aludt. Legnagyobb balszerencséje az volt, hogy felébredtem. Az este folyamán párszor megfogadtam, hogy kíméletes leszek vele, de akkor mégis kiszakadt belőlem a düh.

– Komolyan, mi a francot gondolsz, hogy – ránéztem az órámra, és még jobban megdöbbentem – háromkor jössz haza?!

David vállat vont, szeméből sütött a megvetés. Az utóbbi egy évben olyan hirtelen alakult át a külseje, hogy alig tudtam felfogni a változást. Sokszor még mindig megdöbbentett, hogy lassan már semmi nem maradt a kisfiúból. Ráadásul félelmetesen hasonlított apámra és a feleségemre. Arra a két emberre, akiktől a világon a legjobban rettegtem.

– Konyha. Most.

Hunyorogtam az éles fényben, ahogy felkapcsoltam a konyha lámpáját. David továbbra sem szólt semmit, csak a hűtőhöz lépett, hogy kivegyen egy kólát. Rá akartam szólni ezért is, de elhelyezkedett az asztalnál, ezért még ezt is lenyeltem.

– Megbeszéltük, hogy szólsz, mielőtt elmész valahová, és hogy éjfélre hazajössz. Nyáron is. Baszki, tizennégy éves vagy! Nem jöhetsz haza háromkor!

– Mért nem? Mit csinálsz velem, ha háromkor jövök haza? Megversz?

Kirázott a hideg David szavaitól. Új, férfiasan mélyülő hangja néha még annyira ismeretlenül csengett.

– Tudod, hogy nem… csak féltelek.

– Mitől?

– Ittál?

David letette a kólát a pultra, és tágra nyitott szemmel nézett rám. Tudtam, hogy ivott: éreztem rajta a sör és a dohány szagát, és túlzottan őszintén, fájdalmasan bántón vágott vissza.

– Nem akarom, hogy igyál tizennégy évesen. – Éreztem, hogy vesztettem, hogy nincs tárgyalási alapom. – Kérlek, tényleg csak kérlek, hogy szólj, ha elmész! Nem akarok rossz fej lenni. Nem vagy éhes? – Nem támadhattam. David fegyvertára azonnal hatástalanította az enyémet.

Tudtam, hogy éhes. Ivott, és egyébként is, mostanság folyamatosan evett. Még nem volt tizenöt, de már magasabb volt nálam.

– Nem Chris köpött be – mondtam, ahogy kivettem egy tányér bolognait a hűtőből. – Mielőtt letámadnád. Láttalak elmenni. Ülj le!

Ahogy elé tettem a tányért, én is leültem az asztal másik felére.

– Figyelj. Szeretnék beszélni veled valamiről. – Hevesen dobogó szívvel nyúltam bele a nadrágom zsebébe, és átcsúsztattam egy doboz Durexet az asztalon. David hangos csörömpöléssel tette le a villát a tányérjára.

– Ezt nem mondod komolyan – nevetett fel röviden. – Eljutottam ide? Váó.

– Kérlek, ne csináld ezt! Ez fontos.

– Ühüm. – Újra a spagettijére nézve megrázta a fejét. Hirtelen fogalmam sem volt, mit mondjak. Eszembe jutott Chris, aki elvörösödve nézte pár éve az óvszeres dobozt, amikor vele beszéltem a témáról.

– Csak legyen nálad, ha elmész bulizni, jó? – Nem is akartam áltatni magam azzal, hogy a kisebbik fiam az első szerelmével fogja elveszíteni a szüzességét. Tudtam, hogy hamarosan meg fog történni vele egy buliban, és nagy valószínűséggel részeg is lesz.

– Nyugi, tanultam a hibádból – szúrta oda. – Soha ebben a büdös életben nem fogok szexelni enélkül senkivel. Megnyugodtál? Lezárhatjuk a témát? Mert kurva kínos.

Képtelen voltam megszólalni. Eljött az az idő, amitől egész életemben rettegtem. Hogy a fejemhez vágják a végzetes hibáimat. Tudtam, hogy David mindig haragudni fog rám.

– Csak tedd el, jó? És menj aludni, ha ettél.

Tudtam, hogy meghallotta a remegést a hangomban. Furcsán csillogó szemmel nézett le a tányérjára.

– Mennyit ittál? – kérdeztem finoman, nem támadóan.

– Pár sört. – Annyira fájdalmasan gyerek volt még, hogy ezt mondja. Úgy éreztem, nem bírok tovább várni, nem bírok tovább ebben a házban maradni. Témát kellett váltanom.

– Holnapután reggel indulunk a George-tóhoz, úgyhogy holnap este maradj itthon.

– Nem arról volt szó, hogy New Yorkba megyünk? Azt hittem, hogy ez a hosszú hétvége nem lesz dögunalom.

Igaza volt, két hete beszéltünk róla, hogy elmegyünk New Yorkba Samhez. De képtelen voltam rá. Huszonéves korom óta nem töltöttem együtt Sammel egy egész hétvégét. És most meghívott engem és a fiúkat az otthonába. Egy hete lemondtam az egészet egy irtó hülye indokkal, helyette gyorsan leszerveztem a szokásos faházunkat a tónál. Nem tudtam beszélni az életemről valakinek, aki egykor igazán közel állt hozzám.

– Chris jobban szeretne a tóhoz menni – hazudtam félig. Chris imádta a tavat, de egy szóval sem mondta, hogy lenne kifogása New York ellen.

– Tök mindegy. Megyek aludni.

David felfelé menet a zsebébe gyűrte az óvszeres dobozt, és rám se nézve felment a lépcsőn. Egyedül maradtam a konyha csendjében. Megittam a kólája maradékát, és sóhajtva a hűtőnek dőltem, miután elmostam a spagettis tányért. Teljesen kiment az álom a szememből.