Engedj el

1994

1994

augusztus

Távolról hangzott a furcsa csilingelés. A tagjaim ólomsúlyúnak hatottak, amikor lassan kinyitottam a szemem. A hajnali félhomály már belopózott a függöny résein át. Nyöszörögve ültem fel, amikor megláttam Maggie-t magam előtt. Könnyedén rázogatta a jégkockákat a poharában. Csupasz lábát maga alá húzta, úgy ült a fotelben velem szemben.

– Jó reggel, drágám! – húzta el a száját.

– Hány óra van? – dörzsöltem meg a szemem, de azonnal éreztem, hogy a szorongás kisülései a gyomromat csiklandozzák.

– Öt körül.

– Komolyan most jöttél csak haza?

Nem akartam támadó hangot megütni, túlzottan álmos voltam a vitához. Maggie még teljes éjjeli díszben pompázott: rövid szoknyát és mélyen dekoltált topot viselt, a szemét feketével hangsúlyozta a vörös rúzsához. Biztosra vettem, hogy részeg, csak azt nem tudtam, mennyire.

– Kéne a pénzem – mondta egyszerűen.

Megdörzsöltem az arcomat, és lassan kifújtam a levegőt.

– Tudod nagyon jól, hogy tizedikén kapok fizetést.

– Nekem meg most kell pénz.

– Hát, nincs.

Láttam, hogy Maggie erősebben markolta meg a kedvenc kristálypoharát. A feleségem túlzottan szerette az előkelő dolgokat. Nagy szerencsétlenségére semmi sem lett igazán csillogó és elit az életünkben.

– Arra van pénzed, hogy elvidd a fiúkat nyaralni a hétvégén.

– Igen, pontosan erre kell a pénz. Nem voltam velük sehol egész nyáron. Jövő héten kezdődik az iskola, úgyhogy most elmegyek velük pihenni. Egyébként meg a fiúk is dolgoztak a nyáron. Ebben a házban mindenki dolgozik rajtad kívül. Lehet, hogy össze kellene szedned magad, Maggie. Ez nem fog örökké tartani, tudod nagyon jól.

Persze, hogy tudta. Minden adott pillanatban a fejéhez vágtam, hogy hamarosan lejár a kiszabott börtönbüntetésem. David születésnapja minden évben azt jelentette, hogy közelebb kerülök a szabadsághoz. Már nem is a tizennyolcadik, csak a tizenhatodik születésnapját vártam. Jövőre ilyenkor Maggie-nek már nem marad lehetősége megakadályozni, hogy elvigyem a fiúkat. A Chris és David nevére szóló számlán gyűjtöttem a szabadságunkat jelentő összeget. Itt akartam hagyni a feleségemre ezt a rohadt házat, és vihette a bankszámlámon gyűlő szerény mennyiségű pénzt is.

Hosszan kortyolt a poharából. Láttam, hogy vonásai megkeményednek, szeme elködösül. A következő lépésen gondolkodott.

– Tudod, hogy bánthatom őket, ha nem kapom meg a pénzem.

Elmosolyodtam. Hosszú évekkel ezelőtt még kikészített ezekkel a szavakkal.

– Tudom. Csodálatos, hogy ez az egyetlen eszközöd, amivel zsarolni tudsz.

– Működik, nem?

– Már nem engedik, hogy bántsd őket – sóhajtottam fel, de a hangom megremegett.

– Ja, mert akkora férfit neveltél belőlük – nevetett fel. – Várom a pénzem, mire visszajöttök a kis nyaralásból. Meg kint vár a taxis, amit ki kell fizetned.

Maggie kecses mozdulattal felkelt a fotelból, és elindult a lépcső felé, én pedig az ablakhoz rohantam. Tényleg taxi állt a házunk előtt, isten se tudja, mióta. Alsónadrágban és pólóban futottam ki, a dühös fickónak harminc dollárt kellett fizetnem, amiből a legtöbb persze a várakozás díja volt. A gyomromba mart a fájdalom a kidobott pénztől.

Tudtam, hogy játszik velem, hosszú évek óta ezt tette. Minden egyes ütés, ami a fiaimat érte, az én hibám volt. Én kaptam őket. Álmosan, de gyomorgörccsel rohantam fel az emeletre, mintha attól tartottam volna, hogy a feleségem kirángatja a fiúkat az ágyukból. Pedig tudtam, hogy erre semmi esély nincs. Miután itthon kezdtem el dolgozni, 1993 januárjától, szinte sosem bántotta őket tettlegesen. Szavakkal persze igen.

Benéztem Davidhez. A hasán feküdt egy alsónadrágban, egyik keze lelógott a földre. Mindig megnyugtatott, amikor ennyire békésen láttam aludni. Sóhajtva nyitottam be Chris szobájába, gépies, néma mozdulatokkal húztam ki az ágya alól a matracot. Úgy éreztem, képtelen vagyok lent aludni Maggie fenyegetése után. Választanom kellett a két fiú között, de tudtam, hogy David hogyan reagálna, ha reggel a szobájában találna az éjjeli beszélgetés után. Pedig az elkövetkező egy évben legszívesebben mindkét fiammal egy szobában aludtam volna. Végignyúltam a kissé állott szagú matracon, ahol már annyi éjszakát töltöttem. Amikor lehunytam a szemem, újra arra gondoltam, hogy hamarosan itt a halloween, aztán pedig a következő. És akkor szabadok leszünk.

Reggel egy pléddel a derekamon ébredtem. A falióra fél kilencet mutatott, és Chris már nem aludt a helyén. A szememet dörzsölve léptem ki a folyosóra, David ajtaja továbbra is csukva volt. Sejtettem, hogy nem fog felkelni tizenegy előtt. Ez volt az új tinédzsermódi, amit nyáron vett magára.

– Tényleg csak ötven dollárom van – hallottam meg Chris hangját a lépcső tetején –, de azt szívesen odaadom, ha kell.

– Egész nyáron dolgoztál, és összesen ötven dollárod van?

– A többit beraktam a számlámra.

– Bassza meg! – tört ki belőlem, és lerohantam a konyhába.

– Jó reggelt, édesem! – mosolygott rám Maggie a kávéja felett. – Nem kellene már korán reggel káromkodnod.

– Megbeszéltük, hogy tizedikén kapsz pénzt. – A plafonra emeltem a tekintetem. – Komolyan nem bírom tovább.

– Apa, én szívesen odaadom… – Chris kikerekedett szemmel nézett rám, még az alvós pólóját viselte, nemrég kelhetett fel.

– Nem, nem adod oda a pénzed! Egész nyáron dolgoztál annál a szar fagyisnál. Az a te pénzed. Nem azért kerested, hogy anyád whiskyt vegyen belőle. – Hozzá akartam tenni, hogy én évek óta ezt teszem. Tizenhét éve azért kerestem a pénzt, hogy Maggie whiskyt és drága ruhákat vegyen belőle. Nem bírtam volna elviselni, hogy a fiam folytassa ezt.

– Baszd meg magad! – csapta le a bögréjét Maggie a konyhapultra.

– Én adok pénzt, csak hagyjátok abba – sóhajtott fel Chris, és újra láttam az arcán a mély elkeseredést.

– Baszd meg magad a fiaddal együtt!

– Mondtam, hogy elmehetsz te is dolgozni!

Szerencsére a feleségem a kávésbögréjével együtt ütemes léptekkel dobogott fel a lépcsőn, aztán becsapta maga után a hálószobája ajtaját. Csak reménykedtem benne, hogy David nem ébredt fel erre. Némán öntöttem magamnak egy bögre kávét, és leültem a konyhaasztalhoz. Chris visszaült a palacsintája mellé.

– Te csináltad? – köszörültem meg a torkom, de újra elfogott az elkeseredés.

– Igen, van még, ha kérsz.

– Mindjárt. – Hosszú percekig csak a kávét néztem. Úgy éreztem, elfogyott az erőm.

– Apa – törte meg a csendet Chris. – Davey mondta, hogy lemondtad New Yorkot, mert én a George-tóhoz akarok menni.

– Mikor mondta? – kaptam fel a fejem.

– Tegnap éjjel, amikor hazajött. Mesélte, hogy lebasztad – mutatta az idézőjeleket.

– Csak beszéltem vele.

– Tudom. Szóval, szerintem nem kéne lemondanod New Yorkot. Davey szívesen menne, és lehet, hogy jót tenne neked, ha találkoznál a régi barátaiddal.

Chris szemébe néztem. Megnyugtatott a jelenléte, ahogy odakint csiripeltek a madarak a reggeli csendben.

– Mikor lettél te ilyen felnőtt?

Chris megvonta a vállát. Igazából a kérdés költői volt, hiszen néha már hatévesen is úgy beszélt velem, mintha ő lenne a bölcsebb. Könnyű volt így rányomnom az összes gondomat.

– Nem vagy túl jól… Tudom, hogy Davey is kikészít néha.

A könyökömre támaszkodva dörzsöltem a homlokomat. Szúrni kezdték a szememet a könnyek.

– Nem fog nekem megbocsájtani soha.

– De… meg fog. Ne vedd fel a dolgait! És menjünk el New Yorkba.

– Azok a barátaim… már nem is ismernek.

– Akkor meg végképp itt az ideje, hogy elmenjünk, nem?

Felsóhajtottam. Rettegtem a fiaimat és az életemet abba a társaságba vinni, abba a másik életbe. Ott szembesülhettem vele, milyen lehetett volna a világ, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy.

– Tudod, az nagyon más hely, mint Falls.

– Voltunk már nagyapánál, el tudom képzelni – mosolyodott el. – Majd megmondom Davidnek is, hogy viselkedjen normálisan. Szerintem jót tenne.

Bólogattam. Igaz, sejtettem, mennyire égő lesz felhívni Samet, hogy mégis elmennénk hozzájuk, miután már lemondtam az egészet, de talán igaza volt a fiamnak, és jó ötlet volt újra kiépítenem a szálakat New Yorkkal, és megerősíteni a régen elhalványult kapcsolataimat.