1994
szeptember
Nyöszörögve léptem ki Samék hátsó erkélyére egy bögre kávéval a kezemben. A fejem keményen lüktetett, sosem bírtam igazán az alkoholt. Úgy festett, hogy ezen a korom nem segített. Arra számítottam, hogy kicsit egyedül maradhatok a gondolataimmal, mielőtt újra csatlakozom a társasághoz, de azonnal Davidbe ütköztem, aki zavartan oltotta el a cigijét az erkély vaskorlátján.
– Túl késő – szólaltam meg, és sóhajtva leültem a kovácsoltvas székre.
– Most akkor jön a szentbeszéd? – David olyan férfiasan dőlt neki a korlátnak, hogy szinte felnevettem. Túlzottan ott volt még a tekintetében a kisfiú, bármennyire is felnőttnek gondolta magát, és bármennyit is nőtt a nyáron.
– Ahhoz túl korán van – dörzsöltem meg a homlokomat. – Egyébként is, mit érek el vele? Már mondtam, hogy bar
