A vér nem válik vízzé

1.ST. ANDREWS – SKÓCIA A szerelem és a halál között nincs különbség, mindegyik addigi életünk végét jelenti. Steiner István nézte a hullámok szűnni nem akaró ostromát a parti sziklákkal szemben, lejjebb a szelíd parton vissza-visszatérő fehér tajtékot. Az ő élete otthon ért véget, és most másik élete legszebb pillanata következett el. Egy új szerelem, egy nem hamisságoktól teljes, hanem igazi szerelem. És a fia, Nicholas. Ide kellett jönnie St. Andrewsba, a messzi, csodálatos Skóciába, hogy ez megvalósuljon. St. Andrews egy fantasztikus kisváros az Északi-tenger partján, Skóciában. Kevesen lakják, és a zord körülmények miatt kevesen is kívánkoznak ide. Egyeteme az University of St. Andrews messze földön híres volt. A golf városa. A legenda szerint egy pásztor, a nyáját legeltetve, egy fadarabbal ütögetett egy követ, aztán minden ütésnél kortyolt egyet a whiskyjéből. Tizennyolc korty volt benne, ezért lett tizennyolc lyuk egy golfpályán. Persze, mint minden legenda, lehet, ez is csak képzelet. Tény viszont, hogy a The Royal and Ancient Golf Club of St. Andrews rendezi a leghíresebb golfversenyt Britanniában és a világon. Nem messze a várostól áll Lord Ponsonby kastélya, dacolva az idő viszontagságaival, büszkén, egy tengerparti sziklán. Alatta jó pár ház, egymáshoz bújva fázósan, a mestereknek, szolgáknak. Egy ilyen házban született meg 1905. április 24-én Steiner István magyar mérnök és Shilaghh McColl skót nemes kisasszony gyermeke, aki anyai nagyapja után a Nicholas, vagyis Miklós nevet kapta. – Hitted volna? – Nem, kedvesem. Tudtam. – Te bolond! Aztán miből? – mosolygott a vörös hajkorona és kedves szeplők mögül a csodaszép anya. – A szemed, a hajad, a szád, a… – Hékás! Tisztes családanya vagyok. Tessék úgy beszélni velem! – Sosem leszel csak családanya. A legszebb nő leszel a világon. És együtt fogunk élni ezzel a vörös, bömbölő gyerekkel. Együtt. – Amikor ott a folyónál dolgoztál, és a városban találkoztunk, Steff. Arra emlékszel? István elmosolyodott. Persze hogy emlékezett. Fent Aberdeen környékén egy zabolázatlan folyó miatt rengeteget kellett kerülniük az embereknek. A helyi urak és a város elhatározták, hidat kell építeni. Viszont senki sem vállalta, mert szerintük az erős sodrás elviszi a zsaluzatot, és akkor nem lehet a pilléreket berakni. Istvánt Lord Ponsonby kereste meg: – Steff, ez neked való fogas kérdés. Ide a te magyar agyad kell. – És vajon milyen is az én magyar agyam? – Van benne valami, ami nekünk nincs meg. Mert amúgy igazi skót lennél, még a szőke hajaddal is. – Errefelé ritkaság. – Pedig annak idején a vikingek gondoskodtak a szaporulatról. Csak már akkor is kevesen voltunk. – Vékony föld ez, mylord, nem tud sok embert eltartani. – Azért kellenek kikötők, vasút, út, híd. Hogy idehozzuk azt, amiből jövedelmet teremtünk. – Nincs szenünk, mylord. Se olajunk, ami szerintem fontosabb lesz, mint a szén. – Az a büdös massza? Miből gondolod? – Sok az autó. Már teherautó is van jó pár. Hasznosak és egy idő után nem lesz lovakra szükség. Hamarosan petróleum hajt majd gépeket. Hajókat, vonatokat. Mert kisebb helyen elfér és hatékonyabb, mint a szén. – Fura elgondolásaid vannak. Szóval. A híd. Látod a rajzon, majd száztíz-százhúsz láb szélesnek kell lennie, az ívvel együtt. – Itt a hiba, mylord. – Hol? – Nem kell akkora táv. Elég lenne – Steff számolt egy papíron – kilencven láb. – Ó. Akkor két pillér az megfelelő. – Nem kell pillér – mondta határozottan Steiner mérnök. Lord Ponsonby nem először nézett úgy rokonára, mint aki nem érti, hogy a csudába lehet valakinek ekkora talentuma. – Rendben, Steff. Mutasd meg, mert nem értem a gondolatod. És akkor Steiner mérnök hevenyészve lerajzolt egy egyszerű kábelhidat, a két parton pillérrel, közötte a kifeszített hídtesttel, ami kábeleken függ a rohanó víz felett. – Érdemes lenne úgy építeni, hogy ha később vasút megy arra, ráférjen és elbírja. Acélból lenne az egész, olyan fajtán mint… – itt elakadt a szava. Lord Ponsonby bólintott. Értette ő a rokont. A hazájából jönnie kellett, ahol a világ egyik legszebb hídját építette meg, és most megszólalt a szíve. Az otthon, a haza, az a folyó szólította meg, és rajta a híd. Meg egy keserű csalódás, bukott boldogság, gyász és könny. – Így már értem. Akkor elvállalod? – Én szívesen, de kérdés, nekem adják-e? Van-e arra megfelelő gyár, vagy hozatni kell mindent? Ha angol kábel kell, hozzányúl-e skót ember? Mennyi pénz van rá? – Te mennyit kérnél? – Nem az a lényeg, mylord. Az én pénzem nem számít. Én megvagyok itt a házban, amit méltóztatott adni, és amit megvehetek idővel. – Mert nem akarsz a kastélyban lakni. Pedig rokonok vagyunk. – Kapott rokonság az, mylord, és tehernek sehova se mennék. Lord Ponsonby kiegyenesedett. Steff látta a haragot rajta. – Soha, de soha nem kutattam, mi végre vagyunk rokonok. Apám ezt örökül hagyta rám. És én tisztelem a hagyományt, az örökségemet. Büszke vagyok arra, hogy ilyen talentum a rokonom. Ha neked én és a családom csak teher vagyunk, akkor maradj távol tőlünk. Mi nem fogunk változni. Soha. Becsület és kötelesség. Ez hatszáz éve ott áll a címerünkben, amióta Robert of Bruce király nemességet adományozott a McGrath klán vezetőjének, az ősömnek. Ez lesz akkor is a vezérlő elve ennek a családnak, amikor én már rég nem leszek. – Andrew – szólította a keresztnevén a lordot Steff –, a világért megbántani nem akartalak. Soha annyit embernek nem köszönhetek, mint neked. És semmivel ki nem érdemeltem. Az őseid jelszavát tartom én is. Azért is jöttem el otthonról. És most itt megint otthon vagyok. Jó nekem a házban, dolgozhatok, mit szeretek. Szeretnek errefelé, és van egy rokonom, akit meg nem érdemlek. Lord Ponsonby elmosolyodott. – A rokonait kapja az ember, Steff, a barátait megválogatja. De te ugye rokon vagy… Mindketten nevettek. – Mylord, elvállalom. – Ez a beszéd. Holnap utazunk. Aztán majd én beszélek a Kapitánnyal. – Ki az a Kapitány? – Lord McLean. A környék ura, de előtte Kínában meg Indiában kereskedett, hajóskapitány volt. Úgy is alkudozik. És azt akarja, hogy Kapitánynak hívják. Rengeteg pénze van, csak költeni nem szeret. – Pedig ez nem lesz olcsó – mutatott a rajzra Steff. – Akkor sokat alkudozunk. Hozzál számításokat. És tegyél hozzá, legyen miből engednünk. – Úgy lesz, mylord. A Kapitány valóban keményen alkudott, de az ötlet egyszerűsége lenyűgözte. Végül a határ felett kettő százalékkal megkötötték az üzletet, és Steiner István beköltözött Deeford falu egyik házába, a Dee folyó partján, és egy hét előkészítés után elkezdte építeni a hidat. Egy vasárnapon bement a közeli Aberdeenbe, kicsit megcsodálni a várost, a kikötőt, enni egy jó steaket, inni egy jó sört, kóstolni a whiskyt. Ott látta meg a lányt. Magasan, vékonyan, vörös hajával és szeplőivel. És aztán jött a villámcsapás. Amiből, azt hitte, Magda után nem lesz több. Majd’ elütötte egy kocsi, mert megállt az út közepén. A lány a hirtelen félreugró férfit látta meg, aki valami ismeretlen nyelven szólt, Istennek nem tetsző dolgokat: – A betyár mindenit, minek van szemed?! – kiabálta István, és kereste a kalapját, amit a lány adott oda neki. – Nem esett baja? – De. És nem kicsi. A lány rémülten nézte. – Nem látszik semmi baj magán, uram. – A szívem veszett el egy pillanat alatt. Engedje meg, Steve Steiner St. Andrewsból. A lány arcán világított a sok szeplő, ahogy elpirult. – Shilaghh McColl, uram. – Kegyed itt lakik, kisasszony? – Itt is születtem. Atyám nemesember, hajói vannak, azokkal kereskedik mindenfelé a világban. Maga építi a hidat a Deen? – Én, kisasszony. – Akkor maga az a külhoni, istenverte zseni? – Shilaghh! Hogy beszélsz?! – dörrent rá egy termetes asszonyság. – Mr. Steiner, ő az édesanyám, Mrs. McColl. – Hölgyem – hajolt meg illedelmesen István. – Uram – biccentett Mrs. McColl, majd a lányához fordult. – Kitől hallottad ezt a káromlást?! – Apa mondta a Kapitánynak. Hogy egy istenverte zseni építi a hidat, aki török ráadásul. – Magyar, kisasszony. Magyar vagyok. – Ó. Az merre van? – Shilaghh! Nem illik ismeretlen férfiakkal az utcán társalognod. – Igaza van, mama – majd Istvánhoz fordult. – Jöjjön el hozzánk délután, teára. Ötkor várjuk – mosolygott, majd elképedt anyja mellett vidáman elindult az utcán. István meghajolt, és az jutott eszébe, azt se tudja, hol lakik… Ennek már két éve, és most ott fekszik kibontott, pompázatos vörös hajjal, karján az alvó fiával a legszebb, legcsodásabb asszony. Az ő felesége. István mindig boldogságot érzett a láttán. Hogy megadta neki az Élet, van egy szép családja, sok és jó munkája és egy igaz barátja Andrew Hamish McGrath, vagyis Lord Ponsonby személyében. Mint otthon Lovassy gróf volt. Kit nem becsült eléggé. És el is feledte volna, ha a híddal, az Erzsébet híddal együtt nem bukkanna fel a múltból. Magdával együtt. Mint amikor eleinte Shilaghhnak, ha szerette, Magda-arca volt. Aztán ez is elmúlt, elvitte az idő és elsöpörte az új szerelem. Felvette óvatosan a fiát, és ringatta. Szeme párás lett, szíve megtelt szeretettel és hálával. – Mi lesz a neve? – Már megegyeztünk, Nicholas, apám után. – Ja persze. – Steff, te is tudod. Akkor miért kell ezt eljátszanod. – Az István jobb lett volna. – Nem. Nicholas. A legjobb. – Igen, de… – A legjobb – mondta erőteljesen Shilaghh, és dühösen csapott a takaróra. – A legjobb, kedvesem, valóban a legjobb – adta vissza az ébredező gyermeket István. – Nézd, úgy áll a keze, mintha a tervezőceruzát tartaná! – Ti, férfiak – ingatta fejét az asszony, és előkészítette az ifjú Nicholas Steiner „ebédjét”. A fiúcska szépen cseperedett, jól teljesített az iskolában, és mindenki biztosra vette, hogy apja nyomdokaiba lépve hídépítő mérnök lesz belőle. Csuda feje volt, előbb számolt, mint olvasott, hidakat rajzolt lopott széndarabokkal, bár Walter Scott regényeit is szinte betéve tudta, és minden január 25-én a Burns Night alkalmával, mikor is az egész nemzet megemlékezik a legnagyobb skót költőről, számos verset szavalt a főtéren. Ízig-vérig skót volt. Makacs, erős, mindent bíró. Magas, penge termetét apjától örökölte, mosolygó, ragyogó szemét, lobogó vörös üstökét pedig anyjától. A középiskolát a híres Marishal College diákjaként végezte Aberdeenben. Itt is különlegesnek számított, matematikából, fizikából két év alatt végzett, így marad ideje más tanulmányok folytatására, amit sok lány igen készségesen teljesített. Nicholas pedig „tanulta” lelkesen ezt az új tudományt, amikor lehetett. Igazán csak akkor lett probléma a dologból, amikor professzor Neither ifjú felesége adott magánórákat az angol történelem elsajátításában lemaradásban lévő fiúnak. Abigail Neither harminc évvel volt fiatalabb férjénél, egy tisztes, ám szegény yorkshire-i család negyedik leánya. Az egyetlen lehetősége volt elkerülni az általa „disznószagú hodály”-nak nevezett családi házból, ha férjhez megy. Valakihez. Bárkihez. Ez volt Charles Neither professzor, aki a Marishal College feje volt, a maga ötvennégy évével. És magányos. Egy Yorkban történő előadása során akadt meg a szeme a lányon, és alig két hónap múlva már az esküvő harangjai zúgtak, és bár csak másodszorra sikerült, de Abigailből asszony lett. Sok öröme nem volt a férjében, aki a tudományos munkát mindennél többre tartotta, és feleségétől a ház vezetését, nyugodt életének fenntartását várta el. Hetente egyszer volt, szombatonként házasélet köztük, ami hol összejött, hol nem. Ezért Abigail, aki amúgy is tanítónő akart lenni, fiatal tanítványokat vállalt, és őket egyengette a tudás útján irodalom és történelem terén. Nicholast maga Neither professzor hozta a házhoz. – Kedvesem, ő Nicholas Steiner, a college legjobb reáltudású tanulója. Segítened kellene, hogy a történelemtudását illetően se maradjon szégyenben. Abigail ekkor meglátta a magas, pengetermetű vörös fiút, a nagy, barna, égő szemével, és olyan vágy fogta el, amiről azt hitte, az csak a regényekben szereplő hölgyek kiváltsága. – Ahogy az én uram parancsolja – hajolt meg engedelmesen. Igaz, most ennek az volt a célja, hogy Nicholas jobb betekintést nyerjen arra a völgyre, ami két domb között futott egy egyértelmű cél felé. A hatás nem maradt el, Nicholas hördült egyet. – Mondott valamit, Steiner? – Köszönöm felém való jóságát a professzor asszonynak. – Nem professzor, egyszerű nőszemély – biggyesztette le az ajkát Neither professzor –, de a történelemhez ért. Nos, mikor akarja kezdeni, Steiner? – Ha lehet, most, nem húznám az időt. Professzor úr tudja, mennyire le vagyok maradva. – Derék dolog, Steiner, igen derék – veregette meg a vállát a professzor. – Kedvesem, akkor kezdjék is, nekem ülésem van az iskolaszéknél. Csak igyekezzen, Steiner, igyekezzen – intett a professzor és kilépett az ajtón. Abigail közelebb ment a fiúhoz, majd könnyed mozdulattal a fenekére helyezte a fiú kezét. – Igyekezzen, Steiner, igyekezzen – súgta neki. És Nichlas bizony igyekezett. Talán a York- és a Lancaster-ház pár évtizedes civódása háttérbe szorult, és Bonnie herceg skót felkelése sem kapta meg azt a rangot, amit pedig még egy dal is őrzött, a My Bonnie is over the ocean! címmel. Abigail viszont készséges volt, telhetetlen, mindent akart, amit férjétől nem kapott meg. Nem volt kétségük afelől, hogy románcuk maguk közt marad. Ám mindig onnan jön a baj, ahonnan senki sem számít rá. Egy igen eredményes tanóra vége felé zajt hallottak, majd az ajtóban megjelent Neither professzor, a szakács igen rút lányának kíséretében. A lány már többször Nicholas értésére adta, hogy nem lenne ellenére a fiú közeledése. Ám Nicholas csak nevetett akkor. Most nem. Neither professzor ámulva nézte pihegő csupasz feleségét és az annak öléből felpillantó Nicholast.