1.-2
1967 Words
– Mit jelentsen ez, Steiner?!
– Elmagyarázhatom, professzor úr.
– Felesleges! Takarodjon innen és a college-ból is! Fegyelmivel rúgom ki, hogy mindenki tudja, mit csinált!
– Nem javasolnám, professzor úr!
– Arcátlan kölyök! Legalább vegyenek már fel valamit!
Nicholas hirtelenjében csak egy bögrét talált, és azt tette ágyéka elé. Abigail magára húzta a lepedőt.
– Szóval miért is, Steiner?
– Nem hiszem, professzor úr, hogy jót tenne a hírnevének, hogy mi is történt a feleségével. Gúny tárgya lenne. Gyenge embernek tartanák. Megkérdőjeleznék vezetői képességeit.
Neither professzor kicsit töprengett ezen. Aztán, igazat adva a fiúnak, így szólt:
– Maga, Steiner, a jövő hónapban, májusban eltűnik innen és soha vissza nem jön. Megkapja a magisztrátus végzését. Maga, kedvesem – mondta maró gúnnyal a feleségének –, el nem hagyhatja e házat, amíg én nem engedem. És ha férfira vágyik, majd itt leszek én.
– Na hiszen! Sokra megyek vele.
– Ennyi jut, és kész – vakkantotta Neither.
Így aztán Nicholas hazatért St. Andrewsba a végzős oklevéllel. Büszkén mutatta anyjának, aki megnézte, letette, és irtózatos pofont kevert le a fiának.
– De miért?
Ekkor kapott még egyet.
– Honnan tudod?
– Nem az a kérdés, hanem hogy mit?! Hogy tehettél ilyet? És ki tudja még?
– Azt se tudtam, hogy te tudod.
– Én az anyád vagyok. Aberdeenben éltem az életem nagyobb részét. Jöttek a hírek ismerősöktől. Írtam is leveleket neked. Egyre se válaszoltál.
Nicholas kotorászott a táskájában, és a rajzok közül vagy egy tucat bontatlan levelet vett elő.
– Megvan mind.
– Ennyire tartasz te engem? Ennyire? Még a szavam se veszed szívesen? A saját anyád se érdekel, ha meglátsz egy ocsmányságot?!
– Nem ocsmány dolog az, anyám. Ha nem lenne, én se jöttem volna világra.
Újabb pofont kapott.
– Semmi rosszat nem tettem, csak mi jó volt nekünk. Magától adott mindent. Jó volt együtt.
– És anyád akkor már nem is fontos neked?!
– Fontos. De nem akkor, amikor vígan vagyunk.
A negyedik pofon is elcsattant.
– Elég lesz, kedvesem. Az én szülőhazámban azt mondják, három a magyar igazság, és egy a ráadás. Az is megvolt.
– Nicholas nem magyar, Steff, és ne védjed!
István arca elkomorodott, és közelebb lépett.
– Az ÉN fiam, Shilaghh, az ÉN fiam mindig is magyar lesz felében. Mindig. Ezért kellett a nyelvet megtanulnia. Becsület és kötelesség van a Ponsonbyk címerében. És jól van ez így. Nicholasnak is ezt kell követnie.
– És miféle becsület volt, amit Abrdeenben tett? Vagy kötelesség talán?
– Egyik sem volt. Hiba volt. Ám minden ember hibázik. És persze ezért büntetés jár neki. Tőled már megkapta, most megkapja az enyémet is.
Shilaghh csípőre vágta a kezét, Nicholas pedig várta apja bizton erősebb ütését.
– Nicholas. Most augusztus végéig Trevor Douglasnak fogsz dolgozni.
– De hát ő bűzös csatornákat ás meg pöcegödröket pucol! Ezt fogom én csinálni? Azt már nem!
– Dehogynem.
– Adjál másik büntetést, apám.
István közelebb lépett és halkan azt mondta:
– Ez nem a karácsonyi kívánságlista, fiam. Odamész és csinálod. Ahogy a másik dolgot is. Szenvedéllyel és szerelemmel.
– Csatornát pucolni? Szenvedéllyel?
– Könnyebb az, mit szívedből csinálsz.
– Kegyetlen vagy, apám.
– Te sem voltál jobb anyádhoz. Ott is tanulhatsz sok mindent.
– A szarról?
– Akár arról is. Ám te a Lofther mocsár lecsapolásánál fogsz segíteni.
A Lofther mocsár, ami az év jelentős részében fagyott volt, terjedelmes területet vett el a város földjeiből. Ebben az évben a Tanács megbízta Trevor Douglas mestert, hogy szüntesse meg és legalább legelő legyen belőle. Kegyetlen, kemény munka. Nicholas kihúzta magát.
– Rendben, apám. Megcsinálom. A legjobban.
– Kevesebbel be se érem, fiam – veregette meg a vállát István, és nézett az emeletre futó fiú után.
– Kegyetlen vagy, Steff – suttogta az asszony, mert anyai szíve már most féltette az ő kisfiát. Bármit csinált is.
Mert neki örökre az marad. Mindig. Így, mikor egy matrózzsákkal a vállán, sapkáját vörös hajára csapva kilépett a ház kapuján, hogy Trevor Douglas mester csapatához csatlakozzon, az anyja ott állt és szorította karjait magához, hogy át ne ölelje a fiát. Nézett utána nagy sóhajjal. Mert mindig félteni fogja. Mit is tehet mást egy anya a gyerekével?
– Ez lesz a sátrad. Aztán tartsad rendben, nem röfögsz, hogy disznóólban élj.
– Mr. Douglas! Az illemhely…
– Az ott lesz. Mikor kiásod.
– Én?
– Még nem tartunk ott, hogy a lapát magától megtegye – mondta komolyan Douglas mester, és pöffentett a pipájából. – A fát ne feledd.
– Fát? Minek?
– Mindenki más, fiam. Én azonban nem vagyok kíváncsi más ülepére. Hacsak nem fehérszemély. Amúgy valamire tenned is kell az okosabbik feled.
– Van énnekem eszem – büszkélkedett Nicholas.
– Csak néha nem a fejedben – mosolygott a mester. – Lapát arra a patak mellett.
– Hol a patak?
– Ha megkérdezed, neked talán megmondja. Ha nem, akkor találd meg. Folyik benne a víz és partja is van – mutatott a szitáló esőben a köd közepébe Douglas mester, és elment.
Kegyetlen napok jöttek Nicholas életébe. Nem volt gyenge gyerek, de mocsarat lecsapolni embert próbáló feladat. A keze eleinte csupa vízhólyag lett a sok lapátolástól. Aztán keményedett, fájt kegyetlenül. Vicces társai kicsit befűrészelték az ülőfát a latrinán, és bizony Nicholas megtapasztalhatta, milyen is valóban szarban lenni. Éppen mosta magát a patakban, jó hideg, harsogó vízben, mikor egyszer csak látott valamit. A patak szemközti oldalán vékony kövekkel volt a part megtámasztva, felette magasabb volt a föld. És száraz. Lejjebb ment és látott még ilyen helyet vagy kettőt. Ott is száraz volt a föld.
– Douglas mester!
– Láttam, fürödtél. Úri szokás nappal fürödni?
– Nem úri szokás elvágni az ülőfát.
– Talán szükség volt rá, hogy lejjebb kerüljön az orcád, fiam.
Nicholas kicsit nézte a mestert. Meglehet, igaza van, nem érintkezett az emberekkel, a munkásokkal. Pedig párszor megpróbálták. De hát mit lehet tőlük tanulni? Írni, olvasni nem tudnak, isznak, énekelnek, dolgoznak. Neki ugyan mit adhatnak?
– Értem, Douglas mester. Kérdeznék valamit.
– Nem.
Nicholas megdöbbent.
– De hát nem is kérdeztem semmit!
– A köveket akarod kérdezni. A part mentén. Van szemem.
– És nem?
– Nem. Gordontól kérdezd, ő tudja – bólintott a szakállas, inas férfi felé, és ott hagyta Nicholast.
Gordonnal már az elején összekapott, amikor a férfi kurtán közölte a fiúval, hogy ahol elkezdett ásni, ott egy méter után kövek jönnek, hagyja abba és jó két méterrel menjen feljebb. Nicholas akkor csak mosolygott, aztán tényleg jöttek a kövek. A tenyere akkor szakadt fel, mikor az ásó hirtelen megállt egy kövön és a nyele árkot vágott a kezébe. Utána feljebb ment, ahol Gordon mutatta, és fájós kezével, a közben komolyra váltó esőben órák alatt szenvedte ki a gödröt. A sátor vagy kétszer összedőlt, egyedül nem boldogult.
– Nem segítene? – kiáltotta a gerendát faragó Gordon felé.
– Nem.
– Nem tudom egyedül megcsinálni.
– Nem.
– Akkor?!
– Maga kapta, maga végzi. Ennyi.
Nicholas dühösen dobta el az egyik sátortartó rudat. Nyakas barma. Aztán eszébe jutott, amit az apja mondott: „Kéréssel mindig messzebb jutsz, mint paranccsal, fiam.”
Megtörölte vizes arcát, ami most már sáros is lett.
– Kérem, uram. Legyen szíves, segítsen a sátorállításban.
A férfi nagyot szívott az orrán, majd kiköpte. Felállt és odament a fiúhoz.
– Gordon Hewitt.
– Nicholas Steiner.
– Figyeljen – mondta Hewitt, és megmutatott pár fogást, amivel hamarosan állt a sátor.
– Ennyi, Mr. Steiner.
– Köszönöm, Mr. Hewitt.
– Én nem vagyok úr. Gordon a nevem.
– Köszönöm, Gordon.
Akkor is Gordon segített. Mert volt olyan ismerete, ami neki ilyen fiatalon még nem lehetett. Odaballagott a férfihoz, aki éppen egy cölöpöt vert le, hogy lehessen mihez a kötelet feszíteni, amikor az ingovány egy részét kiszedik a mocsárból.
– Jó reggelt, Gordon.
– ’gelt, Nicholas! Fürdés nappal. Hm.
– Van, amikor jót tesz. Kérdésem lenne.
– Az jó.
– Magához, Gordon.
– Az nem jó.
– Miért is?
– Ha szeme van, látja, dolgom van – mutatott a cölöpre és emberes ütést mért rá.
– Közben nem tud válaszolni?
– Egyszerre egy dolog, Nicholas. Maga se tud két doktornét egyszerre vidámítani.
– Ki tudja? – mosolyodott el Nicholas.
Gordon kezében megállt a cölöpverő.
– Ne már, fiú!
Nicholas majdnem mondott valamit a „fiú”-ra, de aztán csak bólintott. Gordon letette a hatalmas szerszámot, és nézett rá.
– Már hogy a fenébe! Egy vesszeje van magának is, Nicholas.
– Meg két kezem és fürge nyelvem.
Gordon arcán látszott, hogy nagyon nem érti. Feljebb tolta sapkáját, csípőre vágta a kezét és nézte a saras földet. Nicholas ekkor egy kisebb előadásban részletezte, amit Aberdeenben tanult.
– A nemjóját! Micsoda úri dolog ez!
– Nem úri ez, Gordon! Férfidolog.
– Aztán hol van még maga a férfitól, Nicholas.
A fiú elvörösödött és nyitotta a száját, de fejében megint megszólalt az apja: „Mérges ember nem mond értelmeset, fiam. Kicsinyét várjál, míg nem a harag zubog a véredben, és utána szólj. Bölcsebb lesz az, meghiggyed.”
Ezért babrálta a sapkáját, és nem nézett a férfira.
– Kérdezni akart – emlékeztette Gordon.
– Szeretnék, Gordon.
A férfi elmosolyodott és bólintott.
– Elő vele.
– A kövek a patak partján. Mire vannak?
– Horgászhelyek.
– Nem értem.
– Figyeljen, Nicholas – vitte közel az egyik helyhez Gordon –, itt jó a lazacjárás, ezért, hogy ne kelljen sárban-vízben állni, letettek az emberek követ, aztán meghordták földdel, hogy magasabb legyen. Így a víz elmegy lefele, ami kevés bejön a kő mellett, az már nem tocsog a talp alatt, kicsit se. Ennyi.
Ekkor Nicholasban fáklyaként világított valami, és izgatottan keresgélt a zsebében, de a benne levő jegyzetfüzet bizony se állagban, se szagban nem volt elfogadható állapotban. Lenézett a sárba. Lábával tisztára seperte, majd egy faággal rajzolni kezdett.
– Gordon, kérem, szóljon, ha tévedek.
– Meglesz – nézett komolyan a férfi, mert érezte, ez a kölyök most kitalált valamit.
– Ez a patak. Folyik összevissza. Elterül a mezőn, ezért lesz mocsárrá. Mikor mi lehordjuk a tetejét, egy időre szárazabb lesz, aztán visszaveszi a magáét.
– Ásunk vízgödröket, hogy abba gyűljön.
– Igaz, Gordon, de aztán az tele lesz, és megy a mezőre.
– Úgy van. Akkor ásunk másik gödröt.
– És a terület továbbra is használhatatlan lesz.
– Hm.
– Viszont. Ha végigkövezzük a patak szélét, akkor a víz nem megy a mezőre. Kiszárad magától, vagy ha tudunk földet szerezni, be is fedhetjük. Nem kell több gödör. És talán később zabot vagy krumplit is lehet itt termelni. Na, mit szól hozzá, Gordon?
– Én?
– Maga ért hozzá. Kérem, mondja meg.
Gordon a szokásos szívom-köpöm megoldással tisztított az orrán, majd ránézett Nicholasra. És ez már olyan „Ember vagy, te fiam”-nézés volt.
– Azt mondom, Nicholas úrfi, hogy maga okos egy ember. Hogy nem jöttünk rá eddig? Töltöttük feleslegesen az időt a semmire.
– Azt mondja, meg lehet csinálni?
– Nem, úrfi.
– Nem? – nézett bánatosan a fiú.
Gordon egy lapos bádog víztartót vett elő, kihúzva dugóját ivott belőle, és Nicholasnak kínálta, aki búsan jól meghúzta. A whisky szétterült benne, szavát véve.
– Nem, úrfi. Ezt meg kell csinálni. Na, jöjjön Douglashoz.
Nicholas arca felragyogott, és a benne lobogó whisky hatására nagyot rikkantott magyarul:
– A kutyamindenit!!!
Már vagy egy hete építették a partoldalt. Nicholas számításokat végzett, amennyire tudott, és rajzolt is sokat. A patakot, aminek a Stonewall, Kőfal nevet adták, kezdték zabolázni attól a ponttól, ahol belépett a síkra. Nicholas állt a vízben, és egy összetákolt fadarabbal nézte, mekkora részt kell lefaragni a patak partjából, hogy a kövek egymás után sorjázzanak. Amikor felnézett, azt hitte, rosszul lát. Az apja volt ott a kétkerekű kocsijával.
– Apám! Te itt?
Steiner István mosolygott.
– Szép napot, fiam. Azt beszélték a városban, egy vörös hajú kölyök megcsinálta a lecsapolást. Gondoltam, megnézem.
– Isten hozott, apám – mondta magyarul Nicholas, és kilábalt a patakból.
István odament és megölelte a fiát, ki még a húszon innen volt, ám kicsit magasabb, mint az apja.
– Nem jól mondták. MI csináljuk itt a lecsapolást. A többiekkel.
– Nem a te ötleted volt?
– Az ötlet, apám, a józan gondolkodású egyszerű embereké volt, amikor kitalálták, nem fognak a vízben tapicskolva lazacot fogni. Én csak továbbgondoltam.
– Akkor a te ötleted a part kövezése.
– Az igen, hogy végig legyen. Gyere, bemutatlak Gordon Hewittnak. Rengeteget tanulok tőle. És apa – fordult felé Nicholas –, tán most haragudni fogsz rám. De én nem fogok hidakat építeni.
– Nem?
– Nem. Bocsáss meg érte. Én csatornákat akarok építeni, vízműveket, zsilipeket. Hogy segítsen nekünk minden víz.
– Nincs mit megbocsátanom, Miklós! – mondta az apja magyarul. – Én nagyon büszke vagyok rád. És mindegy, mit dolgozol. Tisztességes munka legyen. Ez a lényeg.
– Akkor nem baj, apám?
– Büszke vagyok rád, fiam. Végtelenül büszke.
– A kutyamindenit! – rikkantotta boldogan Nicholas, majd belevetette magát a patakba.
– Kölyök még, de okos kölyök, uram – biccentett István felé egy férfi.
– Gordon Hewitt? Steve Steiner. Nicholas apja.
– A hidas ember. Tiszteletem.
– Köszönöm, hogy segített a fiamnak.
– Nem kell azt, uram. Ő segített saját magának. Mert jó alapokat kapott. Otthon, maguktól. Én kicsit beirányítottam, merre is a helyes út. Ennyi.
– Végigmegy rajta, Gordon?
– Ez a fiú? Le nem tér már róla. Az igaz, hogy…
– Hogy?
- Writer
