1.-3
2815 Words
– Fehérszemélyre ezt nem ígérheti meg senki. Mert ez a fiú ott is nagy tudással bír. Csakhogy az nem előre viszi.
István nevetett, majd a kocsiból üveget vett elő, meghúzta, majd Gordonnak kínálta.
– Akkor úgy legyen, Gordon, úgy legyen.
Nem is volt kérdés, hogy egyetemre fog járni. És bár az apja szép és tisztes jövedelemmel rendelkezett, erre neki sem volt elég pénze. Ezért felvetette Lord Ponsonbynak mint rokonnak, hogy tudna-e segíteni Nicholas istápolásában.
– Buta kérés, Steff – mordult fel Lord Ponsonby.
– Mert?
– Mert felesleges. Rokonok vagyunk. Bár te ezt sosem mondod senkinek.
– Nem érdem az, és nem hivalkodás. Nem vér szerinti rokonság az, csak amolyan köteléki.
– Van, mi a vérnél jobban összeköt. A becsület. A megbecsülés. A tisztelet. Emlékszel, becsület és kötelesség.
– Valóban, mylord.
– Steff, miért nem hívsz Andrew-nak?
– Bocsássa meg, mylord, ám nekem ehhez a névhez csak bánat tartozik. Tépi a szívem, gyászba borítja lelkem.
– Nem általam.
– Nem, mylord. Apja ura kegyes volt hozzám, és ön, mylord, ugyanolyan szívvel van felém, mint ő.
– Steff, te nagy dolgokat tettél Skóciáért. Sok hidat, vasutat építettél. Igazi skót lettél.
– Szívvel tettem. Ám mindig megmaradok magyarnak. Kicsit osztráknak. Az én szívemben a hazám mindig ott lesz.
– Még ha cudarul is bánt veled.
– Az nem a hazám volt, mylord. Tulajdon testvérem.
Lord Ponsonby hallgatott. Tudott mindent. Apja elmondta, miként is került közéjük a rokon, micsoda ármány és gyalázat hajtotta ide, hogy újrakezdjen mindent, és tehetségével, szívével tegyen ezért az országért. Sosem volt velük, grófi címét is feledni hagyta, keményen viselte sorsát. Hidakat épített, folyókon, völgyeken keresztül. Aztán a vasút dolgait is megtanulta, mert a kettő akkor már együtt volt. Mr. Engineer Sztínör, ahogy a Steinert mondták, megbecsült ember lett Skóciában. Szerették mindenfelé, ahol megfordult. Csak nem érthették mosolytalan zártságát. Aztán a McColl lány egyszer csak mosolyt csalt az arcára, mely mindig ott volt, amikor látta őt.
– Steff, én mindig segítek, de tudnod kell, az nem segítség, amit családodnak adok, hanem megtiszteltetés. Nekem. És a családnak. Mert bár te mindig kívül maradtál, azért mi EGY család vagyunk.
– Köszönöm, mylord. Nem is tudom, mivel érdemlem e szavakat.
– Magad érdemled, Steff. És ha már nem állsz tegeződni, legalább a mylord helyett mondjad, Hamish. Az a második nevem.
– Hamish?
– Van még négy, ha gondolod, válogass – mosolygott Lord Ponsonby.
– Meg ne haragítsam irányomban, mylord, de maradnék az eredetinél.
– Rendben, Steff – sóhajtott Lord Ponsonby. – Nicholas egyetemi tanulmányait mindenestül én fizetem.
– Mylord, egy részét én is…
– A teljeset. Vagy semmit.
– Nagyon köszönöm, mylord. Megszolgálom, meghiggye.
– Már rég megtetted, Steff.
– Én?
– Mit az országért teszel, azt értem is teszed. Én nem tudok annyit tenni, mint te. Én csak szolgáltam a Birodalmat, amíg tudtam. Aztán csak itthon, amit tudok – komorult el Lord Ponsonby.
1917-ben, a Nagy Háború során a lord és a „szürke skótok” egy teljesen értelmetlen és vesztett küldetésben hullottak Őfelsége dicsőségére, mert ugye oda angolokat nem küldtek. Minden negyedik ember ott veszett. Lord Andrew Ponsonby egy gránátrepesz által megsebesült, tüdejének egy részét vesztette, és időnként a bal keze nem mozog a gerincébe fúródott vasdarab miatt. Semmit sem nyertek akkor, és ő mindent vesztett. Nem voltak illúziói sem a háborúval, sem a Birodalommal kapcsolatban. 1899-ben, szinte pelyhes állú ifjoncként vett részt a nagy kalandban. Ő akkor még azt hitte, hogy a búr háború nem is más, mint a Birodalom jogos rendteremtése lent, Afrika végében. Pár hónap, és újra otthon lesz. Két évig szenvedett a történelem addigi legmocskosabb háborújában. Amit a Brit Birodalom csak úgy tudott megnyerni, hogy negyvenkétezer búr asszonyt, gyereket és öreget zárt táborokba és hagyta őket meghalni. A Brit Birodalom újabb „nagy találmánya” volt ez, a koncentrációs tábor. A búrok, családjuk mentése érdekében letették a fegyvert. Úgy, hogy nem a Birodalom győzött, a búrok nem harcoltak tovább. Semmilyen dicsőséget nem érzett, amikor kitüntették ezért és őrnagyi rangban készenléti állományba helyezték. Sosem beszélt róla később. Mint a Nagy Háborúról sem.
– Köszönöm, mylord, a fiam nevében is. Jó mérnök lesz.
– Biztos vagyok benne. Akkora kötelesség van benne is, mint benned, Steff. Alkalomadtán golfozhatna velem, ha engeded.
– Megtiszteltetés, mylord.
– Akkor szombaton, úgy tizenegy felé.
– Úgy lesz, mylord.
Így aztán Nicholas egyetemre járt, ahol mindenki tudta, hogy Lord Ponsonby pártfogolja, azt is suttogták, valami rokoni szál is köti őket egy messzi, tán nem is létező ország által. Minden szombaton látták a lordot és Nicholast a golfpályán. A fiú sokat tanult a lordtól. Viselkedést, történelmet, politikát, irodalmat.
– Szép ütés, Nicholas! – dicsérte meg a fiút.
– Köszönöm, mylord! Mestertől tanultam.
Lord Ponsonby elmosolyodott. Szívesen tanította a gyereket. Neki nem adatott meg a fiúgyerek, két lánya volt, és titkon szerette volna, ha Nicholas Steiner egyiket elvenné, legalább jó helyre szállna a Lord Ponsonby név és az örökség. Látva azonban a fiú sikerét a hölgyek között, és hogy milyen munkákat akar későbben végezni, nem fűzött sok reményt a dologhoz.
– Mint hallom, te is mester vagy, Nicholas.
– Jaj, mylord, annyi mindent összefecsegnek a fehérnépek…
– Én a csatornázásra gondoltam, amit egyetemi munkaként beterjesztettél.
– Ja, arra gondoltam én is.
– Hazudni nem tudsz. Ne is tanuld meg. Az őseid se tették sosem.
Nicholas forgatta a kezében a labdát, majd Lord Ponsonbyra nézett.
– Kérdeznék valamit, mylord.
– Rajta. Ha tudok, felelek.
– Azt mondja, mylord, az őseim. Hogy van az, hogy apám sosem mond semmit erről?
– Az ő döntése, mi tartozik rád és mi nem.
– Miért nem tudhatok semmit erről? Ekkora titok?
– Ekkora bánat és keserűség, meglehet. Régi sebeket senki sem szeret feltépni.
– Mylord! Igaz, hogy mi rokonok vagyunk?
– Igaz.
– És az hogy lehet? Apám magyar. Anyám Aberdeenbe való.
– Ez is igaz.
– Akkor?
Lord Ponsonby odament egy kisebb sziklához, majd leült. Ütőjére támaszkodott és lihegett. Kevés tüdejével még ez is sok volt neki.
– Amit lehet, azt elmondom. A rokonságot. Régen történt. 1815-ben kezdődött. Waterloo.
– A csata? – nézett meglepetten Nicholas.
– Az a nevezetes csata, bizony. Lord Ponsonby, az én nagyapám is részt vett benne. Ott találkozott az ősöddel, gróf Sasváhry Istvánnal. A franciák könnyűlovasságának volt a kapitánya. Vitézül harcolt. Amikor már minden embere halott vagy sebesült volt, egymaga rohamozta meg a „szürke skótok” hadoszlopát. Aztán leterítették, és Lord Ponsonby utasítására elhozták Skóciába, hadifogolyként. Ide, a kastélyba. Ámbár sokat nem adtak érte, hogy élni fog. Súlyos vállsebe volt és romlásnak indult. Margareth nagynéném ápolta, mert ő hitt benne, hogy az a legény élni fog. És szeretni őt.
– Ebben hogy hihetett?
– A szerelem, Nicholas, amiben még nem volt részed, csodás dolgokra képes. Megérzésre, beteljesülésre. Tudsz olyan dolgokat, mit más nem. Csak az, aki viszontszeret. És te biztos vagy benne. Nagy dolog ez.
– Mylord volt szerelmes?
Lord Ponsonby meghökkent a kérdésen. Aztán felrémlett előtte egy lány képe. Még Dél-Afrikában. Aletta Van Huyten. Így hívták. Az szerelem volt. Szökni akartak a pokolból. Szerették egymást. Mert a szerelem nem azt nézi, ki hol áll, hová tartozik, csak azt: a két szív, a két lélek együtt van-e, vagy csak egymással. Aztán mikor ment a lányért, vitte a lovat, a tanyát üresen találta. Az angolok gyorsabbak voltak, és elvitték a lakókat a táborba. Ahogy szokták. Minden olyan tanyát, farmot, birtokot veszni hagytak, ahol tudták, a családból valaki a búrok oldalán harcol. Akkor keresni kezdte. Ám a precíz brit hadsereg nem vezetett nyilvántartást a foglyokról. Mire rátalált Alettára, már elvitte a tífusz vagy éhen halt, sosem derült ki. Ott üvöltötte ki minden fájdalmát a hatalmas máglya villódzó fényénél, amin a halottakat égették el. Három hét múlva a búrok letették a fegyvert, az angol birodalom újra diadalmaskodott.
– Voltam, Nicholas. Régen volt.
– Nem a lady volt.
Lord Ponsonby nagyot sóhajtott.
– Lady Ponsonby derék, rendes asszony, szeretem, mint asszonyomat. Jó hozzám, megért és segít.
– Nem szerelem.
– Nem, Nicholas, ez már több annál. Meg kell becsülni, ritka kincs.
– Margareth néni…
– Igen, igen. A te vasból lévő ősöd felépült. Aztán jött a szerelem. És jött egy gyerek is.
– Mármint… hűha.
– Olyasmi. Az én nagyapám, Margareth bátyja, nem volt igazán boldog. Ám úgy gondolta, ha már így esett, akkor a becsület úgy kívánja, legyenek egy pár. Akkorra már Istvánról kiderült, hogy mekkora vagyon egyetlen örököse a hazájában. Így egybekeltek. És 1817-ben megszületett Andrew, a te közvetlen ősöd.
– Értem. És mi lett Lord Ponsonbyval, aki Waterloonál harcolt?
– Meghalt. Egy ágyúgolyó végzett vele. Ott vérzett el a csatatéren, miközben leszakadt karját markolta. Wellington herceg is megsiratta.
– Ó! Micsoda dicső halál.
– Nincs dicső halál, Nicholas – ütött mérgesen az ütővel a sziklára a lord –, értelmetlen halál van. Fájó halál. Ami mindig fáj. Mindig. És mindenkinek. Aztán István is meghalt.
– Hogyan?
– Leszúrták. Gyáván, orvul, hátulról, nem messze innen. Annál a fánál – mutatott egy szél tépte komor fára.
– De miért?
– Mindig vannak olyanok, kik a más boldogságát maguk kárának tartják. Ezeket nem érdekli más, csak hogy igazuk legyen, a maguk igaza persze. Volt egy Gordon Plattby nevű birtokos, aki szeretett volna Lord Ponsonby lenni. De legalább a családba kerülni. Mint évekkel később kiderült, ő bérelt fel három embert, hogy végezzenek Istvánnal.
– És ki derítette ki?
– Andrew.
– A fia?
– Megnézett egy vallatást, amikor elfogtak két útonállót. Ott az egyikük sikoltani kezdett, mikor meglátta Andrew-t, mert azt hitte, az általuk megölt István tért vissza elégtételért. Akkor derült ki a dolog.
– A kutyamindenit! – rikkantotta magyarul Nicholas.
– Biztosan – bólintott Lord Ponsonby.
– És utána?
– 1836-ban Andrew hazament Magyarországra. Aztán átvette a birtokot. Nagy életet élt. 1847 őszén Margareth beteg lett, és utolsó kérése volt, látni akarja a fiát. Andrew karácsonyra meg is jött. Ápolta az anyját, mindent megtett, orvosokat, javasasszonyokat hozott, és márciusra Margareth felgyógyult. Akkor hallottak az eseményekről Magyarországon. És persze Andrew menni akart. Az anyja nem engedte. És bezárta egy kis szigetre az Orkney-szigeteken.
– Van ott birtoka, mylord?
– Van. Egyszer megnézheted. Ott volt Andrew két évet. Aztán Margareth hazaengedte. Akkor már bukott az ügy. Talán tíz év is eltelt, hogy elvette a…
– Nagynénénk, apám nővére, Anett von Steiner-Grueneberg.
– Őt. Volt egy gyereke, aki ötévesen meghalt. Aztán nem lett több gyerekük. Andrew valami sosem volt szerelem miatt véget vetett életének. Anett özvegy lett, de a birtokra sosem ment vissza. Csak mikor meghalt. Azt akarta, a Sátán mellett nyugodjon.
– Sátán?
– Andrew-t hívták így. Azt mondták, tényleg az volt. Amúgy harcolt ő is. Huszárként. Solferinónál, Königgrätznél. Csak a hazájáért nem tehette.
– Akkor mi nem is vagyunk egyenes ágon rokonok?
– Rokonok vagyunk, Nicholas. Mi egy család vagyunk. Apád ezt nem akarja igazából. Te viszont tudjad. Mindig.
– Apám mindig azt mondja, a család a legfontosabb.
– Igaza is van. Csuda egy talentum a te apád. És úgy hallom, te is azt az utat járod.
– Azon vagyok, mylord. Köszönöm.
– A többit apádtól kérdjed.
– Mylord tudja azt is?
– Tudom, Nicholas. Ám a tudás azért van, hogy hasznunkra legyen és nem kérkedésre. Te se használd másra.
– Akkor sosem tudom meg, apám miért jött ide.
– A sosem, az nagyon nagy dolog. Nem lehetsz biztos benne.
– Csak abban, hogy mylord nem mondja el.
– Igen.
– Mert megígérte apámnak.
– Igen. És apáddal együtt, csak olyat ígérek meg, mit megtartani képes vagyok.
– Köszönöm, mylord.
Lord Ponsonby felállt, megveregette a fiú vállát.
– Adjak előnyt a nyolcas lyuknál?
– Neeem, mylord! Ott jobb vagyok.
– Kettővel a greenen leszek.
– Füvet legeljek, ha ez így lesz.
– Rendben, fiú. És nyerítened is kell.
Nicholas nevetett, aztán Lord Ponsonby hatalmas csavart ütése után, amitől a golflabda lepottyant a green, azaz a lyuk körül az egészen rövidre vágott fű szélénél, elkomorodott. A lord elővette a putter ütőt, ezt a lapos fejű botot, és kis toporgás után szelíden a lyukba gurította a labdát. Majd az ütőre támaszkodva, másik kezével a greenen túl lévő magas fűre mutatott:
– A nyerítést ne feledd, Nicholas.
Az egyetemen gyorsan haladt előre Nicholas, valóban csuda feje volt, tehetsége a matematika, fizika iránt egyetemlegesen megmutatkozott. Minden iskolai szünetben dolgozott valamerre, segédmérnökként. Csak apjával nem lehetett sosem, amit mindig szomorúan vett tudomásul.
– Apámnál többet tanulnék.
– Mindenhol tanulhatsz, ha tanulni akarsz. Rajtad áll.
– És miért nem az apámmal?
– Én nem lennék elég szigorú veled.
– Most is az vagy.
– Aztán mivel?
– Hogy nem engedsz magadhoz.
Steiner István megsimította deres bajuszát, letette a szemüvegét a rajzasztalra, és a fia felé fordult:
– Miklós – mondta kivételesen magyarul, mert Nicholasnak meg kellett tanulnia magyarul is és németül is, bár ezt nem érte fel ésszel, hiszen mi szüksége lenne rá életében –, te mindig velem vagy. Az én szívemben ketten vagytok anyáddal. Közelebb nem tudlak engedni. Csak a szívembe.
Nicholas odament és átölelte apját. Úgy érezte, senki más nem olyan szerencsés, mint ő. Apja, anyja és ő egy igazi család. Ha még a húga is élne, akkor lenne teljes. De Shurann meghalt egyévesen, láz vitte el, ami anyját is megtámadta. Az anyja meggyógyult hosszú lábadozásban, ám a kislány meghalt. Több gyerekük nem lehetett.
– Mire gondolsz, fiam?
– Shurann jutott eszembe, apám, hogy milyen szép lány lenne. És mennyi dolgom lenne nekem.
– Mert hogy?
– Vigyázni rá, mint bátyjának, kötelesség.
Apja szívből nevetett. Shilaghh is bejött a rajzszobába, mert Steff ritkán nevetett így.
– Hallhatom én is?
– A fiad szerint, ha Shurann most már szép nagy lány lenne, sok dolga lenne, hogy megvédje a becsületét!
– Az én lányom tudna vigyázni magára. Csak az lehetne vele, kit ő választ.
– Nocsak! Annak idején is így tettél?
– Igen Steff. Így tettem – szegte fel állát az anyja.
– Talán én hódítottalak meg, asszony.
– Na hiszen! – vonta fel a vállát Shilaghh, aztán a fiához fordult. – Egy okos nő mindig maga választ. Hiába kukorékol a kakas, ha a nap nem akar kelni.
– Nem gondolnám, hogy kukorékoltam – morogta az apja, és visszavéve a szemüvegét a rajzához fordult.
Annyira nyomta a ceruzát, hogy hegye tört, és mérgesen elhajította.
– A rosseb egye meg! – kiáltotta magyarul.
A másik kettő elmosolyodott és kiment a szobából.
– Anyám, tényleg te választottad apámat?
Az anyja elmosolyodott.
– Tudod, fiam, van az úgy, hogy meglátod és tudod, Ő az. Én rögtön tudtam.
– Nem is ismerted.
– Nem. De az idő azért van, hogy megismerjük a másikat. Hogy ne azt plántáljuk bele, amit akarunk, hanem azt lássuk meg benne, ami benne van. Nehéz dolog az.
– Nehéz? Hát mitől?
– A szerelemtől, fiam. Mert az minden felett való. Te még nem voltál szerelmes…
– Ó, anyám, már hányszor – intett fölényesen a fiú.
– Még nem voltál szerelmes – nézett rá komolyan az anyja –, ha az lettél volna, akkor nem lenne más gondolatod, csak Ő. Mindig. És most nem a te kedvencedre gondolok. AZ nem szerelem. Sosem lesz az.
– És akkor mi az a szerelem?
– Megtudod, fiam. Talán hamarosan. Kívánom, hogy beteljesüljön, és ne fájjon, ha múlnia kell.
– Miért is kellene múlnia? Ha az mind felett áll?
– Vannak dolgok, miket nem bír a szerelem se felülírni. És akkor múlnia kell. Mert az élet akkor is megy tovább. Mindig.
– És ha belehal valaki a szerelembe?
Shilaghh lesimította a kötényét és letette a tálat, amiben a kenyeret gyúrta.
– Nem szabad, fiam. Azt sosem.
– Az egyik ősöm megtette. Mert annyira szerette azt, ki uralta szívét.
– Ezt te honnan…
– Lord Ponsonby mondta.
– Mit mondott a lord?
Apja ott állt az ajtóban, keze ökölbe szorítva.
– Gróf Sasváhry András végzett magával a szerelem miatt. És Anett néni akkor lett özvegy.
– És mit mondott még?
– Elmesélte, hogyan is lettünk rokonok. Waterloo óta.
– Mást?
– Ennyit. Azt mondta, apám dönti el, mit mond még el.
Steff nagyot sóhajtott.
– Rendjén van hát.
– De nincs.
Steff felkapta a fejét.
– Nincs?
– Jogom van tudni, miért kerültél el a hazádtól ily messzire.
– JOGOD?!
– Steff, Steff – fogta meg férje karját Shilaghh.
Steff nagyot fújt.
– Nem vagy nagykorú. Itt NEKEM vannak jogaim.
– Akkor nem mondod el?
– Nem számít. Megvolt. Régen volt. A most számít. És a jövő. A TE jövőd.
– Mikor mondod el?
Steiner István ránézett a fiára.
– Soha.
– Soha?
– Soha.
Nicholas még nem látta ennyire eltökéltnek az apját.
– Rendben, apám. Megtudom mástól.
– Valóban? Kitől? Lord Ponsonbytól?
– Ő nem mondja meg. Van más.
– Ugyan ki?
– Lovassy gróf.
Steff elmosolyodott.
– Kár a papirosért, de fizessél a semmiért, bizton.
– Akkor gróf Sasváhry-Steiner András.
Az apja arca elkomorodott, és hatalmas pofont kevert le a fiának, ki estében borított mindent. A liszt még szállongott a tört cserépedényből, mikor Steiner István megmarkolta fia mellényét, és fél kézzel felrántva sziszegte az arcába:
– Ezt a nevet előttem, anyád előtt, soha, de soha ki nem ejtheted! Amennyiben hozzá fordulsz bármily okból, ide többet nem jöhetsz. Velem többet nem beszélsz. EZT megígérem, fiam
Nicholas meg volt szeppenve, mint lekvárcsenésen rajtakapott kisgyerek.
– Apám én…
– Szót se többet. SOHA!
Nicholas segített anyjának rendet rakni. Látszott rajta, még ő se látta sohasem ilyennek a férjét.
– Nicholas.
– Igen, apám.
– Itt egy levél. Egy hét múlva kezdesz Edward Martin Hunt cégénél.
– Hol?
– Bathban.
– Messze van.
– Csak az van messze, ahová nem akarsz odaérni. Szóval Bath. A George Streeten lesz a lakásod, három hónapra rendezve. Aztán a te dolgod lesz.
– Három hónap? – sápadt el az anya.
– Vagy több. Rajta múlik. Az Avon folyón lévő zsiliprendszert kell rendbe szedni. Építeni pár újat. Csatornákat létrehozni, bővíteni. Bristol, Bath és más városoknál. Nagy munka. Nagy lehetőség.
Nicholas nagyot nyelt. Tudta, hogy mekkora szerencséje van. Már hallott erről a hatalmas tervről, és az egyetemen meg más egyetemeken is törekedtek páran, hogy a csapatba kerüljenek. Mert kevés hely volt és sokan akarták.
– Apám, hogy intézted el?
Steiner István felnézett a fiára.
– Akinek barátai vannak, az mindig számíthat a másikra.
– És ki ott a barátod?
– Sir Jon Evans.
– Ő is mérnök?
– Nem. Ő kereskedő.
Nicholas kérdőn nézett.
– Dohánnyal, cukorral, rummal kereskedik. Ültetvényei vannak Dominikán, Jamaicán. Gyára Bristolban. Én hidat terveztem neki Jamaicán. Kis hidakat, amiket azóta sorozatban gyárt és ad el.
– És ezért segít?
– Azért, mert megkértem rá. Azt mondtam, a legjobb fiatal vízügyi mérnököt kommendálom neki.
– Engem?
– Téged, fiam.
– És ebben te biztos vagy, apám?
– Benned mindig, fiam, mindig.
Nicholas szemét elfutotta könny, és átölelte az apját. Még megköszönni is elfelejtette.
- Writer
