És akkor tört ki a lövöldözés. Sokan hasra vetették magukat. Miklós állt és nézte az ugráló, lövöldöző őröket.
– Vojna kaput! Vojna kaput! – kiabálták.
– Mit mondanak?
– Hogy valaminek vége – vonta meg a vállát Miklós.
– De minek?
– Nem mindegy az nekünk? – felelte, és elvett egy kenyeret, majd a bádogedényt teli levessel, amiben valami úszkált is, talán marharépadarab, de kit érdekel.
– Der Krieg ist Ende – mondta egy szőke férfi elhaladtában. – A háborúnak vége.
– Sicher? Biztos?
– Ja. Ende. Igen. Vége – bólintott az és továbbment.
Miklós nézte a hatalmas területet és a táncoló őröket. Valami nagy megkönnyebbülést, katartikus érzést várt. De csak a gyomra kordult meg. Odament a többiekhez, a magyarokhoz, leült, kavargatta a kenyérrel a levest.
– Vége a háborúnak – mondta.
– Ne
