1992
811 Words
1992
Az iskola és a régi barátok forgatagában gyorsan elrepült a délelőtt, és hazafelé sikerült addig kísérgetnünk egymást, hogy lassan fél három felé kúszott az óra mutatója. Ezt is a város főterén tudtam meg, hiszen nem volt saját órám.
Amikor rájöttem, mekkora késésben vagyok, futásnak eredtem. Körülbelül tíz perc alatt hazarohantam a központból. Lihegve támaszkodtam a térdemre, az oldalam kellemetlenül szúrt a megerőltetéstől. Kétemeletes házunk félelmetesen magasodott felém.
Lassan fordítottam el a bejárat gombkilincsét. Kellemes hűvösség legyintette meg az arcomat, amint beléptem a rövid folyosóra. Halkan kattant mögöttem az ajtó, ahogy becsuktam, mégis megtörte a lakás csendjét. Lábujjhegyen vettem az irányt a lépcső felé. Igyekeztem, minél előbb szobám biztonságában akartam lenni.
Félúton járhattam, amikor megcsapott az áporodott alkoholszag, hozzá pillanatokon belül anyám hangja társult. Összerezzentem.
– Hova-hova?
Megpördültem a tengelyem körül, kihúztam magam és összeszorítottam a szemem.
– Szia, anya! Hazaértem.
– Azt látom – mondta furcsa, kásás hangon. – Visszajönnél ide egy percre?
Lassan a konyhába lépkedem. Anyám az asztalnál ült, kezében átlátszó folyadékkal teli poharat szorongatott. Virágmintás nyári ruhát viselt, hosszú szőke haját szigorú kontyba fogta. Sminkjének elengedhetetlen tartozéka volt a vörös rúzs.
– Hány óra van, David?
Szívem erősen lüktetett a torkomban, tördeltem a kezemet.
– Kicsit elnéztem az időt.
Anya szája mosolyra húzódott.
– Tudod, hogy csak az engedetlen fiúk nézik el az időt, ugye?
Nem válaszoltam, igyekeztem kerülni anyám tekintetét.
– Az idióta bátyád és az apád miatt képtelenség téged rendesen megnevelni.
A kemény pofon váratlanul érte védtelen arcomat, azonnal könnybe lábadt a szemem. Orromat erősen facsarta az alkohol fanyar szaga. Tudtam, hogy még egyszer nem fog megütni. Nem akarta, hogy meglátszódjon a nyoma.
Lábamból kiszaladt minden erő, a legutóbbi verésem emlékei villantak fel előttem. Szerencsémre az két évvel ezelőtt esett meg, mégsem felejtettem el soha.
Anya erősen megragadta a vállamat, a nappaliba hurcolt, hiába nyöszörögtem. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem fog sokáig tartani, utána pedig felmehetek a szobámba. A behúzott függönyös helyiségben hamarosan előkerült a bőröv.
Szótlanul húztam fel a pólómat, és térdeltem le a megérdemelt büntetésemért. Szememet annyira összeszorítottam, hogy az is megfájdult. Pillanatokon belül éreztem az öv csattanását a bőrömön, minden egyes érintésnél fájdalomrózsák nyíltak a hátamban. Ennek ellenére nem szólaltam meg, erősen préseltem össze a fogamat.
Egy pillanatra abbamaradt az ütlegelés. Utolsó erőmből felkelni készültem, ekkor anyám megszólalt:
– Már tizenhárom leszel az idén, ugye?
Bólintottam. Fogalmam sem volt, miért kérdezi, de ekkor megéreztem a hideg fémcsat ütését a hátamon.
Könnyes szemmel feküdtem az ágyamon. Képtelen voltam oldalra fordulni, hiszen a csatos ütésből is kijárt pontosan öt darab a késés miatt. Ezelőtt sohasem kaptam ki ennyire, minden egyes rosszalkodásomért Chris kérte a verést.
A fehérre mázolt plafont figyeltem a sötétített szobában. Kiüresedtek a gondolataim. Egyedül a fájdalom szívritmusra lüktető érzését fogadtam be. Egy pólót sem tudtam magamra erőltetni, pedig reszkettem az ablakon beáramló hűvös levegőtől.
Az ajtó nyitódására rezzentem össze, amitől éles fájdalom nyilallt az összes friss sebembe.
– Basszus – szólalt meg mögöttem a bátyám, pedig tilos volt káromkodni.
Gyorsan mellém térdelt, lemondóan csóválta a fejét.
– Késtél – bólintottam. – Nem szabad késni, David!
Kiment a szobából. Egy pillanatra azt hittem, hogy magamra akar hagyni, mivel megérdemeltem a büntetésemet. Azonban pár percen belül visszatért, felpakolva pár holmival.
– Nincs itthon.
Hallottam, ahogy kattan a zár a szobám ajtaján. A szemem sarkából láttam, amint Chris az íróasztalomra pakol pár szendvicset és üdítőt, amit szintén nem lehetett a szobában megenni. Ráült az ágyamra.
– Muszáj lesz felülnöd.
Megráztam a fejemet. Lehetetlent kért, annyira hasogatott a hátam.
– Hoztam fájdalomcsillapítót. Bízz bennem, ez segíteni fog!
Homályos tekintettel néztem fel a testvéremre, a sírás fojtogatott. Mire feltornáztam magam ülő helyzetbe, a vállán zokogtam, ő a hajamat simogatta.
– Nyugi, minden rendben lesz, öcsi. Csak elsőre nagyon rossz.
Egy fehér pirulát kaptam a kezembe, amit Chris a gyógyszerek közül csent. Gyorsan lenyeltem a vízzel. Tudtam, hogyha ezt anya megtudja, hihetetlen büntetést fog kapni. Megdörzsöltem a szememet, majd a testvéremre néztem:
– Ki segített… neked, amikor veled csinálta… először?
Chris halványan elmosolyodott, megrázta a fejét. Nem kellett mondania semmit, hiszen tudtam a választ. Mutatta, hogy forduljak meg, majd egy vattára csípős folyadékot öntött.
– Ezt honnan vetted el?
– Visszaviszem, ne aggódj! Csak egy kevés kell.
Óvatosan lapogatta végig a hátamat a pamaccsal, ami iszonyúan csípett, de nem szóltam semmit.
– Jó volt az iskola?
– Igen – feleltem. – Nem csináltunk még semmit! Neked?
Chris a zsebébe csúsztatta a használt vattadarabokat, a kukába nem dobhatta. Tiszta pólót vett elő nekem, közben folytatta a társalgást.
– Nekem is. Van pár új osztálytársam, egész jó fejnek tűnnek.
Friss pólóba bújtam, sokkal jobban éreztem magam. Lassan a fájdalomcsillapító is hatott, a sebeket pedig elfedtük, mintha soha nem is léteztek volna.
– Nincs még leckéd, ugye? – kérdezte. – Szerintem egy kicsit aludnod kéne.
Normál esetben tiltakoztam volna: ki akarna délután ötkor aludni? De aznap mélységes fáradtság telepedett rám. A bátyám mellett biztonságban éreztem magam. Hiába kezdődött a kedvenc sorozatom egy óra múlva, hiába voltunk egyedül a házban, én csak felejteni akartam.
– Itt maradsz velem?
Chris elmosolyodott, és bólintott.
– Persze, hogy itt maradok.
Ledőltem a pléddel befedett ágyamra, magamra húztam a takarót a meleg ellenére. Gyorsan elnehezedett a fejem. Utolsó képként az rögzült, hogy Chris a földön ül mellettem, és a táskájában kotorászik a könyveiért.
Másik kezével a szemét törölgette.
- Writer
