Maradj velem

1992

1992

Másnap reggel a beszűrődő napfényre ébredtem, amely halványan világította meg világosbarna íróasztalom fényes felületét. Melegem volt, de iszonyatos fájdalom hasított a hátamba, amikor le akartam dobni magamról a takarót. Egy pillanatra megijedtem, hogy teljesen elfeledkeztem az iskoláról, amikor is a fehér faliórára néztem, amely csak öt órát mutatott. Magamban számoltam, hogy rengeteg aludtam így is, mivel előző este csak egy szendvicsért keltem fel, majd újra elbóbiskoltam.

Oldalra fordultam: a földön megpillantottam a bátyámat magam mellett. Egyetlen ősrégi barna pléddel takarta be magát, párna sem volt a feje alatt, iskolai füzet hevert előtte. Elmosolyodtam, betartotta az ígéretét.

Teljesen kiment az álom a szememből, így magam elé vettem jegyzetfüzetemet, és apró szörnyeket kezdtem rajzolni bele. Körülbelül tízéves korom óta rajongtam a horror történetekért, aminek még apám sem örült. Nagyon mélyen el kellett rejtenem a szobámban az olcsón vett rémregényeket, de a fantáziámat nem vehette el tőlem senki, magamnak bármikor kitalálhattam újakat. Belső világom mindig a rendelkezésemre állt, hogy elmeneküljek a valóság elől.

Aznap reggel egy farkasemberfejet rajzolgattam az üres lapra grafitceruzámmal. Annyira belemerültem, hogy a vad firkálástól az íróeszköz kibucskázott a kezemből, egyenesen Chris arcára. Egy pillanatra levegőt sem vettem, hátha mégsem ébred fel, de halk nyöszörgések közepette megszólalt:

– Öcsi, nem tudsz nyugton maradni kora reggel sem?

– Bocsi, hogy felkeltettelek.

Chris felült a földön, majd kinyújtózott. A tegnapi utcai ruháját viselte, amiben tilos volt aludni, mert összegyűrődik.

– Már ébren voltam egy ideje, csak próbáltam visszaaludni. Hogy van a hátad?

Felhúztam a vállamat, miközben összeszedtem a szőnyegről a ceruzámat.

– Csak kicsit fáj.

– Az jó – ásított egy hatalmasat.

– Anya mikor jött haza?

Chris levette a pólóját, ugyanabban nem mehetett iskolába. Hátán begyógyult sebek sorai éktelenkedtek, habár csak a szakavatott szemek számára voltak igazán láthatóak.

– Hajnalban valamikor. Felébredtem rá, de szerencsére nem nézte meg alaposan a szobát. Bár a biztonság kedvéért kitömtem párnával az ágyamat.

Összehajtogatta a plédet, majd felém dobott egy pár iskolai ruhadarabot. Szélesen mosolygott felém.

– Öltözz fel gyorsan!

Egy pillanatra sem haboztam, hamar belebújtam a farmeromba és az iskolai pólómba, hiszen a reggel volt a mi időnk. Anya sohasem kelt fel tíz előtt, így ilyenkor szabadok voltunk, persze csak halkan és módjával.

Óvatosan lépkedtünk le a lépcsőn, kihagyva a negyedik fokot, ami iszonyatosan nyikorgott. Hátunkon volt az előre előkészített iskolatáska, benne minden bűnös élvezettel, amiket lassan hordtunk át az iskolai szekrények biztonságába. Nálam ezek a horror könyvek és képregények voltak, míg Chrisnél csak egy pár AC/DC kazetta. Nyáron nagyon kellett ügyelnünk ezek megbízható elrejtésére.

A teljes szabadság előtt csak mosogatnunk kellett, feltörölni, letakarítani a konyhapultot és elkészíteni a tízórainkat. A konyhába érve egy pillanatra összenéztünk: elszomorító volt a látvány. A szokásosnál nagyobb káosz uralkodott, a rendrakás így nem öt-tíz percet vett igénybe.

Üres dobozok és egy nagyobb, félig üres, átlátszó folyadékos üveg hevert a pulton. Emellett kenyérmorzsák és chipsmaradék. Beleszagoltam a fehér címkés palackba, és elfintorodtam. Állott, áporodott alkoholszag terjengett a konyhában, ezért Chris kinyitotta a szomszédra néző ablakot. Kellemetlenül éreztem magam a csípős esszenciától, a gyomrom egyetlen merő görcsbe rándult tőle.

Chris a fejét rázta, amikor egy régi szatyorba kezdte pakolni a dobozokat, amik üresen koccantak össze. Szavakkal nem kommentálhatta az esetet, nem volt benne semmi kirívó. Követtem a példáját, és segítettem összeszedni a szemetet.

Közös erővel fél órán belül kitakarítottuk a konyhát, így gyorsan lehuppanhattunk a nagyon halk televízió elé, hogy bármilyen reggeli műsort megnézzünk. Szorosan ültünk egymás mellett, néha megbökve a másik oldalát, miközben Lucky Charms-ot ettünk lassan rágva, nehogy felhallatszódjon az emeletre. Néha Chris táljába nyúlkáltam, hogy elhalásszam előle a mályvacukros darabokat, mire megvető pillantásokat kaptam. Lebiggyesztett szájjal néztem a testvéremre, aki halkan sóhajtva nekem ajándékozta szinte az összes színes cukorkáját.

Ezek a fülledt reggelek voltak gyermekkorom legszebb emlékei.

Délután felhúzott lábakkal ültem az íróasztalom előtt és kísértetes történetekkel szórakoztattam élénk fantáziámat. Minden egyes ponyvakönyvemet az iskolában hagytam, amiért szidtam is magam, hiszen legalább egyet megmenthettem volna a délutáni olvasáshoz.

Christ vártam, minden egyes zajra ki voltak élezve az érzékeim. Az anyával való találkozást szerencsésen kikerültem, nem láttam a földszinten, a hálóban pedig szigorúan tilos volt zavarni. A hátam csak egy kicsit sajgott, de sejtettem, hogy fürdés közben iszonyúan fogja csípni a szappan és a forró víz.

Megakadtam a történetalkotásban, és házi feladatom sem volt, így csak unottam néztem az ablakra, amit függöny sötétített el. Túlzottan felmelegedett volna a szobám a nyárias őszkezdetben, ha szabad utat adtam volna a napsugaraknak.

Hirtelen csukódott be mögöttem az ajtó, amitől összerezzentem. Chris dobta le a táskáját a földre, gyorsan szedte a levegőt, de mosolygott.

– Úgy látom, minden rendben. Nagyon siettem!

– Minden oké – mutattam az ujjammal. – Anyával nem is találkoztam.

Kár is volt kimondanom a szavakat, hiszen pont ekkor benyitott az ajtón. Makulátlan frizuráját igazgatta, szélesen mosolygott ránk. Újra árasztotta magából az alkohol félelmetes szagát.

– Téged is látni itthon? – biccentett Chris felé.

Külseje tökéletességet sugárzott. Idősebb koromra fogtam fel, hogy mennyire fiatal is volt akkor: mindössze harminchárom éves. Arcán csak az alkohol hagyott alig látható nyomot. Csinos, nyúlánk testalkatú nő volt akkoriban, hatalmas kék szemekkel. Lágy vonásait mindig elrontotta a vérvörös rúzzsal. A kék és a piros kontrasztja félelmetessé vált, szeme alatt pedig egyre sötétebb karikák éktelenkedtek.

– Milyen volt az iskola? – kérdezte.

Chris teljes természetességgel válaszolt, minden félelem nélkül.

– Teljesen jó. Minden rendben ment.

Anya leült az ágyamra, lassan kisimította a ráncokat az amúgy is megfeszített pléden.

– Neked, okoska, milyen is lehetne?

Chris halványan elmosolyodott. Ránézve leszögeztem magamban, hogy mennyire megnőtt ez elmúlt hónapokban. Világosbarna haját egészen rövidre nyíratta a nyárra, amitől idősebbnek nézett ki. Anya rángatott ki a merengésből.

– Délelőtt találtam egy szendvicset David szobájában.

A szavaktól megiramodott a szívem, hatalmas szemmel néztem a bátyámra, de háttal állt nekem. Magamat hibáztattam, hiszen tudtam a szabályokat, ennek ellenére elkövettem ezt a hatalmas vétséget.

– Fiúk, nagyon jól tudjátok, hogy tilos a hálószobában enni. Ezért David érdemel büntetést.

Ha nem ültem volna, akkor biztosan cserben hagy a lábam. A hátam a tegnapi verés emléke nyomán tovább sajgott, képtelen lettem volna elviselni még egy verést. Ráadásul anyánk ilyen sűrűn nem szokott megbüntetni bennünket.

A pár perces csendet Chris törte meg:

– Én hoztam be neki – mondta határozott hangon.

– Christopher. Nagyon kedves tőled, hogy védeni próbálod az öcsédet, de neki sem ártana megtanulnia a szabályokat.

A bátyám hirtelen gyorsasággal éveket öregedett. Tekintete elszánt volt, hangja egy pillanatra sem remegett meg. Én kicsi nyolcévessé töpörödtem össze a székemben. Tudom, hogy gyáva voltam, legszívesebben elbújtam volna a lépcső alá, hogy ne halljam a veszekedését, ahogy mindig is tettem. Fülemre akartam szorítani a kezemet, annyira, hogy fájjon. De nem tehettem. A testvéremen állt vagy bukott a sorsom.

– Tegnap Davidnek nagyon fájt a háta, nem tudott lemenni szendvicsért, és én hoztam fel neki. Én érdemlem a büntetést.

Anya vörös ajka széles mosolyra húzódott, de csak a testvéremre nézett, amitől azonnal megkönnyebbültem.

– Az a szabály, drága Chris fiam, hogyha valaki nem tud lemenni vacsoráért, akkor aznap este egyszerűen nem eszik.

Chris bólintott, zöld szeméből sütött a bátorság.

– Ezt a szabályt is megszegtem.

A bátyám magától nyitotta ki szobám ajtaját, és indult le a nappali felé. Szinte mindig ott kaptuk a veréseket. Én maradtam volna a szoba sarkában, de anyám rám nézett.

– Te is jössz!

Kérdő pillantást küldtem anyám felé, miközben újra remegni kezdtem. Azt gondoltam, tisztáztuk, hogy a bátyám érdemli a büntetést.

– Te leszel a közönség. Csak hogy megtanuld, hogy egyedül kell mindent véghezvinni az életben.

Óráknak tűnt, amíg a nappali kanapéján néztem, ahogy a bátyám hátát végighasítja a bőröv csatja. Egy Rainbow szám szólt a rádióból, bántotta a fülemet a vidám dallam. Nem fordíthattam el a tekintetemet, anya megtiltotta.

A testvérem csak tűrt, a hangját sem hallottam. Egy idő után összefolytak a képek a szemem előtt, pislogni is alig mertem, amitől homályossá vált a látvány. Máshol akartam lenni, ezért történetet szőttem egy fiúról, aki megküzd az éjjel felbukkanó szörnyekkel. A főhőst Tomnak neveztem el. Mindig győzött, legyen szó akár farkasemberről vagy vámpírokról. Semmitől sem ijedt meg sohasem.

Mindenben különbözött David Penningtontól.

Este anya megint elment otthonról. Nyolckor a nappaliban néztük a tévét, amikor becsapódott mögöttünk a bejárat. Köszönés nélkül távozott, szokásához híven. Chris hosszú pillanatokig meredten nézte az ajtót, hátha csak a szemetet vitte ki, és visszatér. Pár perc múlva felemelkedett a fotelból, majd rám pillantott.

– Elment.

– Haza se jön reggelig?

– Nem hiszem – rázta meg a fejét. – Ki akarsz feküdni?

Szélesen elmosolyodtam. Titkos-tilos élvezetre készültünk, hiszen este nyolc után ki sem léphettünk volna a lakásból. De biztosak lehettünk benne, hogy hajnalig nem tér vissza.

Chris magához vett egy pokrócot a nappali szekrényéből, és a kezembe nyomta.

– Menj ki, azonnal indulok utánad – mondta, és felrohant az emeletre.

Kerti viskónk a világ legszuperebb helye volt. Egy hatalmas juharfa kiugró ágán terpeszkedett tökéletes stabilitásban. Amióta az eszemet tudtam megvolt a házikó, apa építette nekünk évekkel ezelőtt. Nyáron menedékült szolgált, anya sosem látogatta meg, nem ellenőrizte le a tisztaságát. Éppen emiatt nem is szerette, hogyha használtuk. A faházas játék így akkora szorult, amikor apa éppen otthon volt, vagy anya elhagyta a házat.

Pont megfelelő helyen állt, pontosan rá lehetett látni a házunkba torkolló ösvényre, így még menekülési időnk is maradt, hogyha éppen jött valaki. A telet azért is utáltuk, mert nem használhattuk a menedékünket.

Odabent rejtekhelyek sorjáztak, amiket csak ketten ismertünk. Hosszú nyarakon keresztül tökéletesítettük a titkos ajtókat, ahová rémregényeket és kazettákat bújtattunk. Persze télre mindent át kellett vinnünk az iskolai szekrénybe, nem mertük megkockáztatni a havat és a hosszan tartó fagyot.

Amint felértem, benyomtam egy apró deszkát a padlón, ahonnan egy félkész írásomat vettem elő. Lefújtam róla a port, gondosan megtörölgettem, majd a zsebembe rejtettem. Mélyen nyúltan a hasadékba, hátha más kincseket is találok, de nem találtam semmit pár üdítős kupakon kívül. Az egyik baseball-labdámat hetek óta kerestem.

Megnyikordult alattam az apró ház, ahogy Chris közeledett felfelé. Elsőként nem is őt láttam meg az apró lyukon, hanem két üveges kólát. Szélesen elvigyorodtam.

– Ezt honnan szerezted, baszd meg?

Chris rosszalló tekintete csatlakozott a kólák mellé, ahogy felhúzta magát a csapóajtón.

– David!

– Mi van? – fontam karba a kezem magam előtt. – Te is mondtad tegnap!

Chris egy pillanatra elgondolkodott, majd megrázta a fejét.

– Nem is lett volna szabad. Inkább csak ne használd, nehogy véletlenül kimondd!

Gyors fintort vágtam, úgy döntöttem, nem érdekel tovább a téma. A tilos kóla, az annál inkább. Határozottan nem volt szabad üdítőznünk, főként este, mert akkor nem tudtunk aludni.

– Egyébként a boltban vettem hazafelé menet, maradt pár centem, és gondoltam, jól fog jönni.

– Komolyan szuper vagy!

Pillanatokon belül felmásztunk a faház tetejére az üvegekkel. A legbűnösebb élvezeteink közé tartozott, veszélyes hely volt. Még apa is megtiltotta nekünk, hogy felmenjünk. Ennek ellenére megérte a kockázatot: a csillagos ég csodálatos látványt nyújtott. Körbeölelt bennünket a langyos őszeleji szellő, teljesen tiszta volt az idő.

Chris leterítette a plédet; amikor mellém feküdt, halkan felszisszent. Nem néztem a testvéremre, ennek ellenére kimondtam, ami nyomta a lelkemet.

– Sajnálom a szendvicses dolgot.

Oldalra fordította a fejét, rám mosolygott, majd visszanézett az égre.

– Nem gond! Én rontottam el, le kellett volna vinnem reggel. Elfelejtettem, megérdemeltem.

Csak az eget néztem, mintha csillámmal hintették volna meg a végtelen feketeséget. Mélyen beszívtam a friss levegőt. Beszélni akartam Chrisszel erről, de nem tudtam, hogyan is kezdhetném el. A verésekről szinte sosem társalogtunk. Óvatosan a számba haraptam.

– Hogy bírod ki? – bukott ki belőlem a kérdés.

A testvéremet aznap sokkal jobban elverte az anyám, mint engem bármikor, ennek ellenére egy pillanatra sem szisszent fel, vagy sírta el magát. Chris percekig nem válaszolt. Vissza akartam szívni a kérdést, nem akartam elrontani egy szuper kólázós estét. Ujjával dobolt a tetőn, aztán mégis megszólalt:

– Nem vagyok ott, amikor csinálja.

Chris felé fordítottam a tekintetemet, de ő csak az eget bámulta.

– Emlékszel arra, amikor eltörtem véletlenül azt a vázát?

Nyeltem egy nagyot, bele kellett kortyolnom az üdítőmbe, hogy csökkentsem a szám szárazságát. Persze, hogy emlékeztem. Évekkel ezelőtt történt, Chris nem lehetett több tíz évesnél. Fogócskáztunk, és véletlenül lesodorta a porcelánvázát. A testvéremet szigorúan megbüntette anyánk.

– Akkor történt meg először – mondta. – Kiléptem a testemből.

– Olyat nem is lehet!

– Én sem gondoltam volna, hogy lehet! Azóta a nagyobb veréseket meg sem érzem. A szoba sarkából szoktam figyelni. Nem érzek semmit, csak utána.

Komoran néztem magam elé. Nagyon menő dolognak tartottam, amit Chris mondott, mintha valami szuperhős lett volna.

– Hülyeség, mi? Úgyse hiszed el! – kortyolt bele az üdítőbe.

– Dehogy hiszem! – löktem meg óvatosan a vállammal.

Chris felnevetett, visszanézett az égre. Szeme furcsán csillogott, miközben hozzá tette:

– Tudod, ugye, hogy csak ugrattalak?

Elcsendesedtünk pár percre, de én tudtam, hogy nem ugratott, esze ágába sem lett volna ezzel viccelni. Ez volt az ő apró titka, amiről aztán soha többet nem beszélt velem. Később kiderült, hogy ez nem egy isteni ajándék.

Sokkal inkább átok.