Mégis távol

LILY Elpusztítottam mindent és mindenkit, aki fontos volt nekem, hogy megóvjam az irántad érzett szenvedélyemet, Kane. Mégis, hagyni, hogy elmenj – akár csak egy átlagos munkanapra, mint ma – a legnehezebb, amit valaha meg kellett tennem. Elbizonytalanodtál. Mintha olvasnál a gondolataimban, éreznéd, amit érzek. – Nem szívesen hagylak magadra – szólalsz meg a bejárati ajtó előtt. A táskád már ott vár az apró előszobában a kecses grenadilfa konzolon. Két őr áll a lift előterében, a kétszárnyú ajtó túloldalán. Ilyen biztonsági intézkedések mellett szinte elképzelhetetlen, hogy egy betolakodó feljusson a tetőtéri lakásba. Én azonban tudom az igazságot – nem másokat tartanak távol, hanem engem tartanak idebent. – Nem azt mondják, hogy a távolság meglágyítja a szívet? – Az arcom mosolyog, de a szívemet mohó vágy gyötri. – Egy életre elegem lett a távolságból – jelented ki, az állkapcsod megfeszül. Sötét szemedben perzselő harag tombol, a dühöd szinte felhevíti a levegőt. Legtöbbször visszafogod, de tudom, hogy ott lappang benned. Csak azt nem tudom, hogy az elválásunk dühít-e fel ennyire – vagy a visszatérésem. Éveket töltöttünk egymástól távol, hosszabb időt, mint együtt, és lehet, hogy ezt sosem bocsátod meg nekem. Pedig azért kellene gyűlölnöd, hogy egyáltalán találkoztunk. Leküzdhetetlen vágyat érzek irántad, és önző nőszemély vagyok. – Ha még ennél is mélyebb lenne a szerelmem, Setareh – motyogod, és perzselő tekinteted az arcomra emeled –, belefulladnál. Nem is sejtheted, mennyire igaz ez a kijelentés. A lendületed és az ambíciód, a karizmád és az intelligenciád… Lángol az egész lényed. Ez a belső tűz perzselte meg a lelkem is, és ketten együtt olyan tűzzel égünk, hogy a lángunk mindenkit felemésztett körülöttünk. Közelebb lépek, a testem a tiédhez préselem, a karom karcsú derekad köré fonódik. A mellkasod kemény és forró. Mindig is te voltál a tűz a jeges énem mellett, én pedig beléd olvadok, lágy domborulataim a márványkemény idomaidhoz. Mély sóhajjal átölelsz, a tested pajzsként védelmez. A karodban biztonságban vagyok. Te viszont sosem voltál biztonságban az enyémben. – Itthon várlak – ígérem, mert tudom, hogy hallanod kell. Elég okos vagy ahhoz, hogy ne higgy el mindent, amit mondok, ha elhiszel nekem bármit is egyáltalán. Mégis tudod, hogy az irántad érzett szerelmem túlmutat az értelem határain. Ez az egyetlen, ami összeköt minket, az egyetlen, amire igazán szükségünk van. A képzeletem félreeső sarkában felvillan egy másik jelenet. Együtt állunk egy bejárati ajtó mellett, épp indulni készülünk, mindketten a saját dolgunkra, hogy elkezdjük a napot. Röpke csókot lehelünk egymás ajkára, vidáman kacarászva, mert a miénk a világ, nincs mitől félnünk. Szenvedélyesen szerelmesek vagyunk, és nincs bennünk szorongás. Nem kell attól félnünk, hogy ez a búcsú lesz az utolsó. Puha csókot nyomsz a fejemre. – Remélem, már tervezed azt a nászutat. Amint elindul az ECRA+, elhúzunk innen. – Mit szólnál egy kis hóhoz? – vetem fel. – Irdatlan sok hóhoz. Egy félreeső faházban, ahol közel-távol nincs senki. Ahová csak hókotróval lehet eljutni. Hatalmas kandalló, körülötte meleg szőrmék. És egy gőzölgő pezsgőfürdő az erkélyen. – Tökéletes! – Elhúzódsz, és megcsókolod az orrom hegyét. – Én majd úgyis felmelegítelek. Efelől semmi kétségem. A vágyad majdnem olyan heves, mint az enyém. Felemelem a fejem, és az arcodat fürkészem. A szépséged mintha az istenektől loptad volna. Ez a markáns áll, az orrod íve, a magas arccsontod, alatta a mélyedéssel. Egy ilyen arc láttán még az angyalok is dalra fakadnak, az ajkaid pedig olyan teltek és érzékiek, hogy bármelyik nőt bűnre csábítják. És ez a szempár… Szinte fekete az íriszed, a szempillád olyan sűrű, hogy akár csinos is lehetnél, ha nem lennél olyan férfias. Bárcsak a külsőd és a lehengerlő férfiasságod vonzana csupán! Olyan forrón tombol a vágy, hogy végül kioltja önmagát. Valaha azzal áltattam magam, hogy ez be is fog következni köztünk, de már akkor sem hittem benne. Amint megismerkedtünk, beleláttál a lelkembe. Éles, mohó tekinteted áthatolt a hamis énjeim rétegein, és megtalálja alattuk az igazit. És ahol mások félelmet éreznének, ott neked szerelem jutott. Lehajtod a fejed egy mély, érzéki csókért. Szenvedély és düh, vágy és sóvárgás. Napkeltekor szeretkeztünk, még mindig érzem a kezed és a szád érintését a bőrömön, a csókod mégis olyan éhségről árulkodik, amiből tudom, hogy még mindig nem laktál jól velem. Vajon elmúlik-e valaha is az érzés, hogy lopott az időnk? Elakadó lélegzettel elhúzódsz, a homlokod az enyémhez hajtod. – Ez kínzás. Hirtelen ellöksz magadtól, és felkapod a táskád. Feltéped a bejárati ajtót, mintha attól félnél, hogy ha most nem mész el, akkor soha nem is fogsz. Még be sem csukódik, amikor újra kinyitod, és ott találsz, ahol az imént otthagytál. – Szeretlek. Mosolyra görbül a szám, a kezem a sajgó szívemen. – Tudom. A távozásod utáni csendben kieresztem a lélegzetemet, és megereszkedik a vállam. Megszoktuk, hogy nincs körülöttünk más, de most… bánattal tölt el az egyedüllét. A tetőtéri lakás rövid időre elnémul és mozdulatlanná válik. Olyan, mintha szunnyadna, amikor távol vagy, pihen, amíg vissza nem térsz a mindent elsöprő lendületeddel és energiáddal. Meztelen talpam alatt meleg a járólap, kellemesen fel van fűtve, mégis elképzelem, hogy a te melegedet tartotta meg, mint egy szikla, mely felhevült a napon. Elszigetel a bánat, a kezemre tapadt vér. A torony, amelyben lakunk, panaszos nyögéssel ring a szélben. Az ismerős hang egy furcsán megnyugtató elégia. Most, hogy megöltem Valon Laskát és beavattalak a legrosszabb titkaimba, le akarom vetni magamról a hamis személyazonosságot, amit csak azért vettem fel, hogy beléphessek az életedbe. Lily Rebecca Yates végre örök nyugovóra térhet az Atlanti-óceán fenekén. Tudod, hogy nem ő vagyok, nem az a tökéletes nő, aki kedves és önzetlen, és nincsenek sötét titkai. De mégis akarsz engem. Mégis mindenki más az életünkben azt hiszi, hogy Lily a feleséged. Soha nem tudhatják meg, hogy Lily csupán hazugság volt. Szóval talán mégsem vagyok elszigetelve. A nő, akitől elloptam az életét és a férjét, mindig itt van velem, minden nap minden órájának minden percében kísérti a hasonmását.