Mégis távol

2

LILY

1999. május 1.

A legtöbb ember azt képzeli, hogy felismerné a Halált, a mindenütt jelenlévő Kaszást a névadó fegyverével, köpenyben. Pedig ő sosem rejtegette a bájait. Csillogó obszidián haja a vállára omlott, csábítóan mutogatta a testét, és vérvörös mosolya volt a pengéje. Tudtam, mert ő volt az anyám.

Aprólékos gondossággal készültem az érkezésére, ahogy ő tanított. Fürge, gyakorlott mozdulatokkal húztam ki a felső szemhéjamat macskaszemformára. Ugyanazzal a mozdulattal, mint aznap már korábban, mielőtt elindultam az iskolába, de most megtisztítottam az arcomat, és újrakezdtem. A sminkemnek – a páncélomnak, ahogy anyám nevezte – frissnek és tökéletesnek kellett lennie.

Amikor elkészültem, felmértem a lakás állapotát. Gyorsan kinyitottam az ablakszárnyakat. Anyám szerette a friss levegőt. Én viszont, ha egyedül voltam, szívesebben tartottam becsukva az ablakokat. Biztonságosabbnak éreztem, ha kizárhattam a lentről felszűrődő brooklyni forgalom kaotikus zaját. A zárt ablak mögött a város hangjai tompa dübörgéssé szelídültek, mint a vér zúgása az anyaméh menedékében. Már nem laktunk együtt anyámmal, de megvédett és gondoskodott rólam, és a garzonlakás, amiben laktam, a világ legbiztonságosabb helyének tűnt. Gyakran olyan élénk volt az emléke ebben a lakásban, mintha mindig is itt lett volna velem.

A tévé melletti lemezjátszóról John Fogerty arról énekelt, hogy mit lát, amikor kinéz a hátsó ajtón. Anyám egy másik korszak zenéjét szerette, a jelenkori zenét megvetette. Prince-t leszámítva, akiről kijelentette, hogy kivételesen tehetséges zenész, nem volt elragadtatva a kortárs művészektől. A levegőben vanília- és cseresznyevirág-illat terjengett a kendővel leterített dohányzóasztalon égő gyertya jóvoltából. Anyám azt szerette, ha egy helyiségnek kellemes és kifejezetten nőies illata van. A pézsma és a szantálfa már túl férfiasnak számított.

Anyám utálta a férfiakat. Nem tudtam, miért. Sosem kérdeztem, mert olyan ritka és rövid volt az együtt töltött idő, nem akartam tönkretenni ezzel a kellemetlen témával. De azért elgondolkodtam rajta. Különösen azért, mert a férfiak szerették őt; bármire hajlandóak voltak anyámért. Eladósodtak érte, tönkretették a családjukat, tönkretették a saját életüket. Természetüknél fogva gyengék, mondogatta anyám. Csak önbizalom növesztésére és megtermékenyítésre alkalmasak.

Mégsem volt soha egyedül, nem mintha sokáig tartottak volna a kapcsolatai. Valahányszor találkoztunk, új pasija volt. Derek. Reynaldo. Pierre. Jeremy. Tomas. Han. És még sok más név, amiket elfelejtettem. Ha anyám beszélt, nem figyeltem rájuk. Sokkal érdekesebb volt látni, hogy mennyire lázba jött – vagy nem –, amikor róluk beszélt.

Miután végeztem a sminkemmel, kritikus szemmel végignéztem magamon. Tökéletesen egyenes a hajam, egyetlen hullám vagy gubanc nélkül? A rúzsom pontosan követi a szám ívét, és inkább csak elmaszatolt, mint egy erős réteg?

Olyan szép lány vagy – mondta a természettudomány-tanárom az előző évben, amikor másodikos voltam. – Egyáltalán nem kéne sminkelned magad.

Megemlítettem anyámnak, amikor megkérdezte, hogy megy a suli. A mosolya megfeszült. Azt hiszem, ideje elbeszélgetnem ezzel a Bustamante kisasszonnyal – mondta.

Már aznap tudtam, hogy megtörtént a találkozó, bár sem előtte, sem utána nem hozta szóba senki. Tudtam, mert Bustamante kisasszony soha többé nem hívott, hogy segítsek neki óra után, amit már nagyon vártam, mert így addig sem kellett egyedül kuksolnom otthon, és valahányszor rám nézett, félelmet láttam a szemében.

Feldúlt vagy – állapította meg anyám, amikor legközelebb meglátogatott. – Hiányzik, hogy elhalmozzon a figyelmével, még akkor is, ha ez a figyelem megpuhított volna, és könnyen a saját képére formálhatott volna, amilyennek ő akar látni téged. Mi nem vagyunk ilyen gyengék, Araceli. Tudjuk, kik vagyunk, senki nem változtathat meg minket. Szabadulj meg mindenkitől, aki megpróbálja.

Ő volt az egyetlen ember, aki valaha is Aracelinek hívott, azon a néven, amit ő választott nekem. Soha nem árulta el senkinek, és megtanított rá, hogy én se tegyem. Én csak egy vicces játéknak tekintettem. Ha tetszett egy név, megtartottam, amíg iskolát nem váltottam és fel nem vettem egy másikat, ami jobban tetszett.

Nem skatulyákban élünk – mondta anyám. – Nem kell életünk végéig mindig csak egyvalakinek lennünk. Szabadok vagyunk, te meg én. Azt tehetünk, amit csak akarunk.

Annyira szerettem őt. Soha nem felejtettem el, milyen szerencsés vagyok, hogy a lánya lehetek.

Amikor meghallottam a kulcsot a zárban, gyorsan megpördültem, amitől felborzolódott a hosszú hajam. Sietve átfésültem az ujjaimmal a kócos szálakat, riadtan, nehogy hibát találjon bennem. Izgatottságot éreztem, nem idegességet. Amíg az osztálytársaim az önbecsülésükkel és a testükkel kapcsolatos bizonytalanságukkal küzdöttek, én tudtam, hogy bár nem pontosan úgy nézek ki, mint az anyám, elég közel állok hozzá, hogy gyönyörű legyek. Ő soha nem tudott olyat csinálni, ami nem volt az.

– Szia, drágám! – A hangja sziréndalként csendült fel.

Egy szívdobbanásnyi időre magamba ittam a látványát. Megcsodáltam tűsarkú cipőjét a vékony bokapántokkal, a feszes, egyvállú fekete ruhát, mely körbeölelte karcsú testét, és tintafekete, csillogó haját… Azután az arcát fürkésztem. Akár egy angyal. Olyan tökéletes. Minden pontja szimmetrikus. Porcelánfehér, makulátlan bőre volt a vászon, melyre felfestette a sötét szemöldökét, fekete szemceruzával húzta ki smaragdzöld szemét, az ajkát pedig bíborvörösre színezte.

Odarohantam hozzá, úgy vetettem magam az ölelésébe, mint hullámok a part szirtjeinek. Dallamos nevetésben tört ki, ahogy magához szorított, és a citrusos illatokkal keveredő rózsaaromája betöltötte az orromat.

A fülem alatt dobogó szíve volt a legkedvesebb hang. Még mindig nőttem, egyre magasabb lettem, így már le kellett hajolnom egy kicsit, hogy elérjem a legkedvesebb helyet. Melegséget árasztott magából; az ölelése szoros volt. Titkon mindig is ki voltam éhezve rá, és én is erősen magamhoz szorítottam, ahogy próbáltam betölteni ezt az űrt a bensőmben.

– Nem is olyan régen találkoztunk – súgta a hajamba, és nem tiltakoztam, pedig azóta hetek teltek el. Ahogy egyre nagyobb lettem, anyám egyre tovább maradt távol.

Amikor felsős voltam, maximum egy hétig nem láttam. Amióta elkezdtem a középiskolát, majdnem egy hónapra nyúltak a távollétei. Néhány naponta felhívott, a hangja csillapította az iránta érzett szükséget. Gondoskodott arról, hogy legyen elég konyhapénz nálam, és néhány havonta elmentünk együtt bevásárolni – mindig vintage holmikat – szórakozásból és szükségből, ahogy váltakoztak az évszakok és egyre hosszabb lett a lábam.

Létfontosságú, hogy időtlenül öltözködjünk, ne divatosan – figyelmeztetett. – És jobb, ha dizájner ruhát viselünk, mint használt, tömeggyártott szemetet.

– Comment vas-tu, chérie? – kérdezte, hogy teszteljen. Az iskolában spanyolul tanultam; sokkal praktikusabb nyelv volt. De otthon franciául és olaszul is tanultam, mert tudni, hogy mit mondanak rólad az emberek, elengedhetetlen, különösen, ha azt hiszik, hogy nem érted.

– Merveilleux, maintenant que tu es à la maison! – Még erősebben szorítottam, mert igazat mondtam: csodálatos, hogy újra itthon volt. Ám ekkor elengedett, hátranyúlt, hogy lefejtse magáról a karomat.

– Hadd nézzelek meg!

Nehéz volt hátralépni, mert mindig nehéz elengedni azt, amit mindennél jobban akarsz, de azért sikerült, és egy kicsit oldalra billentettem a fejem, hogy megvizsgálhasson.

Félresöpört egy kósza hajszálat az arcomból, majd végigsimította a szemöldököm vonalát. Gondosan megcsipkedtem őket, hogy teltek maradjanak, mert az volt a célom, hogy rá hasonlítsanak.

– Tökéletes vagy – motyogta büszke mosollyal. – Ma betöltötted a tizenhatot… Hogy szállhattak el ilyen gyorsan az évek? Ha kirepülsz ebből a fészekből, a világnak arra sem lesz ideje, hogy felocsúdjon.

Úgy remegett a gyomrom a pániktól, mint egy pillangó szárnya. Egyre gyakrabban beszélt arról, hogy kilépek a nagyvilágba. Mikor fogom akkor látni?

– Veled mehetek? – kérdeztem, noha tudtam, ez nem szerepelt a tervei között.

Te mindig velem vagy – mondogatta. – Én teremtettelek és tápláltalak magamban, amíg a szívem alatt hordtalak.

Zöld szeme szikrázott a nevetéstől.

– Talán ha majd idősebb leszel. Túl fiatal vagy még ahhoz, hogy az én világomban élj.

Úgy ért, mint egy kés a szívemben, hogy különböző világokban kell élnünk.

Azután eszembe jutott, mennyire szerencsés vagyok. A barátaimnak hétköznapi anyjuk volt; nekem rendkívüli. Imádtam, hogy ő más. Táncolt, ha éppen ahhoz volt kedve, azt mondta ki, amit csak akart, és kényszerítette a világot, hogy alkalmazkodjon hozzá. Az osztálytársaim bulikat csaptak, ha a szüleik nem otthon töltötték az éjszakát, én viszont megőriztem a szentélyemet magamnak. Ha bárkit hazahoznék magammal, az olyan érzés lenne, mintha megosztanám vele anyámat, és nekem már így is olyan kevés jutott belőle.

– Arra gondoltam, hogy kisütök valamit vacsorára! – jelentettem be izgatottan. – Vagy készíthetek epres csirkesalátát. Ha az epret felhasználjuk a salátához, akkor desszertnek ehetnénk barackos süteményt.

– Szó sem lehet róla. Nem te fogod megfőzni a születésnapi vacsorádat. Elmegyünk valahová.

– Ó… de nem muszáj. – Igazán nem akartam. Jobb szerettem volna, ha kettesben töltjük azt a pár órát, amíg velem lesz. Hátha elmeséli, hogy mit csinált az óta, amióta utoljára láttam.

– Azt mondtam, hogy nem, Araceli. – Olyan pillantást vetett rám, amivel véget vetett a további tiltakozásnak, így csak nyugtalanul fortyogtam és tébláboltam, kikívánkozott belőlem a túl sok felgyülemlett érzelem. – Magunknak főzni gondoskodás. Valaki másnak főzni áldozat, az áldozat pedig hülyeség.

Kifújtam a levegőt, és elcsüggedtem. Szertefoszlott az álmom, hogy a padlón, párnákon ülve, a dohányzóasztalnál falatozunk majd együtt. Valaha így vacsoráztunk, öt különböző kerület különböző lakásaiban.

– Ne nézz már olyan csalódottan, édesem! – Lehajolt, és az orrát az enyémhez dörzsölte. – Ma van a születésnapod! Tizenhat évvel ezelőtt ezen a napon kis híján megöltél, és ezt csak nagyon kevés ember mondhatja el magáról – ha még élnének, hogy beszéljenek róla. Rád várni kell, ünnepelni, és imádni kell téged, drága gyermekem. Hozzá kell szoknod, hogy a figyelem középpontjában légy, és tudnod kell, hogyan használd ki, mert arra születtél, hogy mindent megkapj. Mindent.

Ismét a karjába húzott, és szorosan, ha rövid ideig is, de átölelt. Amikor elengedett, a keze az arcomra simult. – Most menj, és vedd fel azt a gyönyörű Diort, amit együtt találtunk.

Elszaladtam, hogy engedelmeskedjek, mert nem akartam túl sokáig távol lenni tőle. Nem tudtam levedleni a félelmemet, hogy bármelyik pillanatban elhívhatják, és elmehet.

Amikor a tűsarkúmmal a kezemben kirohantam a szobámból, láttam, hogy visszatolja annak a kisasztalnak a zárt fiókját, amit évekkel ezelőtt találtunk egy garázsvásáron. Nem tudtam, mit tarthat benne, mert mindig magával vitte a kulcsot, én pedig soha nem akartam kíváncsiskodni. Ráadásul állandóan éreztem magamon a tekintetét. Nem tudom, hogy valóban megfigyelt-e, de úgy éreztem, és ezért úgy is viselkedtem.

A városban töltöttük az egész estét. Túl sok filet mignont ettünk a Peter Lugerben, és csak egy pillanatra kérdőjeleztem meg – persze csak gondolatban –, miből fogjuk kifizetni mindezt. Anyám nevetett, amikor elfújtam a gyertyát a desszertemen. Sokkal szórakoztatóbb vagy, amióta idősebb lettél! – állapította meg. Egy nyakláncot adott ajándékba, egy gyémánttal kirakott szív volt a medál, benne egy zománcozott liliommal. De kivirultál, Araceli! Elmentünk táncolni egy jazzbárba, amiben sűrű whisky- és dohányszag terjengett. Biliárdoztunk, és anyám megvert egy csapat részeg férfit. A nap már a láthatárra ereszkedett, amikor hazaértünk. Anyám azt mondta, aludjam ki magam, és ne aggódjak az iskola miatt, mert majd felhívja őket egy kifogással. Ma nem kell követned a merev társadalmi rendet!

Másnap délután egy óra volt, mire felébredtem a kanapén. A magány nyomasztó súllyal ereszkedett rám, amikor magamhoz tértem. Anyám eltűnt. Tudtam, mielőtt az ágyamra néztem volna, amin ő aludt, mert valaha az övé volt. Potyogtak a szememből a forró, kövér könnyek, eláztatták a hajamat.

Három óra volt, mire észrevettem, hogy egy apró kulcs áll ki a kisasztal zárt fiókjából. Sokáig bámultam, mielőtt megpróbáltam tudomást sem venni róla, de nem hagyott nyugodni, amíg lezuhanyoztam, majd elkészítettem az ételt, amit előző este anyámnak akartam megfőzni. Ahogy keresztbe tett lábbal ültem a padlón, folyton visszatért rá a tekintetem. Az anyám nem az a fajta nő volt, aki elkövet egy ilyen hibát. Soha ne hagyj nyomot magad után – mondta mindig.

Vajon szándékosan hagyta itt? Miért?

Este kilenc volt, mire nem bírtam tovább ellenállni. Ahogy lassan odahajoltam, éreztem magamon a tekintetét, mely éles volt, mint egy tőr.

– Hívj fel, ha nem akarod, hogy megnézzem – szóltam hangosan, és úgy éreztem, mintha ez valamiféle próba lenne. Ám a telefon – melynek a számát néhány havonta megváltoztatta – nem csörgött.

Nehezen fordult el a kulcs, mintha meg kellene olajozni a zárat. Az asztal többi részét megtisztítottuk és faápoló olajjal kezeltük. Egy éles lélegzettel kihúztam a fiókot.

Egy régi süteményes doboz volt benne, tele nyakkendőcsipeszekkel, össze nem illő mandzsettagombokkal, órákkal és gyűrűkkel – nagy gyűrűkkel, túl nagyokkal a mi karcsú ujjainkhoz. Összevont szemöldökkel turkáltam bennük, a fémek úgy csengtek, mint a diszharmonikus harangok. Sosem tűnt fel, hogy ilyesmiket gyűjt. Valahányszor antikvitásokat nézegettünk, soha nem kaptam rajta, hogy az üvegvitrineket böngészné, és mivel mindig figyeltem őt, lehetetlennek tartottam, hogy elsiklott volna a figyelmem a hobbija fölött.

Az arany és az ezüst eleinte hűvös volt, de az érintésemtől felmelegedtek. Ahogy izzadni kezdett a tenyerem, a nedvesség elszínezte a fényes fémet. A blúzom szegélyével letörölgettem a kíváncsiságom bizonyítékát, és egy rövid időre megfontoltam, hogy kesztyűt húzok és mindet letörlöm, hogy ne hagyjak magam után ujjlenyomatokat, amelyek elárulnának.

Ensemble pour toujours, Pierre – Sophia

Addig bámultam a gyűrű gravírozását, amíg remegni nem kezdtek az ujjaim, és már nem tudtam tovább olvasni a remegéstől. Örökké együtt. Egy jegygyűrű. Egy olyan férfié, akinek ugyanaz a neve, mint akivel anyám járt. Véletlen egybeesés. Különös, de elképzelhető.

Görcsbe rándult a gyomrom, szorosan, mint egy feltekeredő kígyó.

Trófeák.

Túl gyorsan jutottam erre a következtetésre, mintha egy kirakós darabkáit megrázva azonnal összeállt volna a kép. Vajon a tizenhatodik életévem betöltése kiélesítette volna az érzékeimet?

De azt akarta, hogy tudjam, nem igaz? Talán nem ő maga adagolta nekem a célzásokat éveken át? Azt akartam, hogy megértsen engem, s talán ő is azt akarta, hogy ugyanígy megértsem őt.

Keserű íz töltötte be a számat, és hiába nyeltem le, olyan hévvel tört rám az öklendezés, hogy alig bírtam visszatartani, amíg kiértem a vécéhez. Kimerítő volt a hányás, kivert tőle a jeges verejték. Végtelennek tűnt, egy lelki megtisztulásnak.

Leroskadtam a hűvös mozaikcsempére, a fürdőszoba falának dőltem, a gondolataim egyszerre tomboltak és elakadtak. Úgy éreztem, mintha nem tudnék értelmet keríteni annak, amit látok, ugyanakkor mintha választ találtam volna egy régóta nyugtalanító kérdésre.

Nem tudom, meddig ültem ott. Későre járt, mire visszatértem a nappaliba és gondosan helyreállítottam a doboz tartalmát, majd eltettem a fiókba. Bezártam, de a kulcsot úgy hagytam, ahogy találtam. Meggyújtottam a gyertyát az asztalon, és kinyitottam az ablakokat. Úgy akartam érezni, mintha anyám újra itthon lenne velem.

De túlságosan féltem tőle.

Ezért becsuktam az ablakokat, elfújtam a lángot, és felhúzott térddel kuporogtam a sötétben.