Huszonkilencedik fejezetLorna agyában egész délelőtt úgy visszhangoztak Olivia búcsúszavai, mint hangos gongütések. Egy baba is volt.
Amint becsukódott a bejárati ajtó, döbbenetében támolygott pár pillanatig. A radiátorba kapaszkodva próbálta felfogni, amit hallott. Egy baba is volt. Baba! Pislogott néhányszor, hátha attól dübörgő agya lecsillapodik kissé. Ez azt jelenti, hogy…? Lehetséges, hogy…?
– Roy! – kiáltotta, és úgy forgatta a borítékot az ujjai között, mintha a világegyetem nagy-nagy titka lenne beleírva. Furcsamód éppen az volt benne. – Roy, hol vagy?
Egymás mellé telepedtek a kanapéra, a levél kettejük között feküdt. Lorna keze annyira remegett, hogy végül Roynak kellett a felesége szeme elé tartania a sűrűn teleírt oldalakat.
– Fiú – mondta, nagy nehezen visszafojtva a zoko
