Egy majdnem tökéletes nyaralás

Első fejezet-1

Első fejezetÖT NAPPAL KORÁBBAN

Nagy tétje van ennek a két hétnek, gondolta Em, miközben a pólókat hajtogatta és tette a bőröndbe. Amikor karácsony napján, nyomorúságos magányában lefoglalta a nyaralást, nem gondolta, hogy mennyire más lesz, mint amit Izzie-vel és Jackkel hármasban megszoktak: két hét, amit azzal tölt, hogy megpróbálja déli tizenkét óra előtt kirángatni kamasz gyerekeit az ágyból, hogy a cornwalli táj szépségeiből és strandjaiból is legyen alkalmuk élvezni valamit, legalább egy jó kis hizlaló tejszínes teát. De most… Mostanra minden más lett. A kéthetes nyaralás teljesen újfajta utazásnak ígérkezett.

Bárcsak felhívta volna rá valaki a figyelmét azon a reménytelennek látszó délutánon, hogy a sorsa hamarosan új fordulatot vesz! Még mindig nem bocsátotta meg Domnak, hogy neki köszönheti élete legrosszabb karácsonyát. Em este elvitte a gyerekeket Dom új, elegáns cirencesteri házába, ahol azzal a szajhával, Michelle-lel élt. Abban maradtak, Dom megígérte, hogy természetesen másnap ebéd után hazaszállítja őket. És mit tett ehelyett? Az önző disznó – az ígéretéről megfeledkezve és a sült pulykához meg egyebekhez bedobott gin, pezsgő és portói kavalkádjától elázva – felhívta telefonon, és szégyenkezve bevallotta, milyen állapotba került.

– Michelle is elázott – tette hozzá. – Karácsonyi hangulat, meg minden. Holnap visszavisszük őket, rendben?

Nem, ez a legkevésbé sem volt rendben. Em tíz másodperc alatt a döbbenettől a lesújtott lelkiállapoton át a dühös füstölgésig jutott. Természetesen addigra már ő is felhajtott két nagy pohár bort – mi mást tehetett volna, ha gyerekek nélkül, magányosan a legkevésbé sem érezte ünnepnek a karácsonyt –, és nem gondolta, hogy azt érdemelné a sorstól: karácsony napján elkapják ittas vezetésért. A kiborító hír hallatán, miszerint egy teljes napig nem láthatja a gyerekeit, azonnal egy üveg Baileys fenekére nézett, bepakolt egy családi méretű csomag tésztában sütött virslit, és a sajttál nagy részét is felfalta. A Stilton sajtba úgy vágta bele a kést, mintha le akarná szúrni. Hátha. Aztán vigaszképpen, hogy kihúzza valahogy a maratoni ünnep végéig, vad online vásárlásba fogott, beleértve egy nyaralást is, döbbent rá 26-án, amikor felébredt, és zúgó fejjel végignézte az e-mailen kapott nyugtákat. Az istállóból átalakított, pazar, négyszobás cornwalli villában foglalt szállás gyakorlatilag egy egész havi fizetését felemésztette.

Rémülten klikkelt a részletekre – hirtelen természete benyújtotta neki a számlát jó néhány kifejezetten fölösleges vásárlásért (például a neonsárga síbakancsért, amit annak ellenére vett meg, hogy még soha életében nem síelt), de a Briar villa a nappali szürke fényben is vendégcsalogatónak tűnt, még úgy is, hogy sokkal tágasabbnak és fényűzőbbnek látszott, mint amire igényük volt. Három villa fogott körbe egy medencét és egy külön épületben berendezett játéktermet, aminek Izzie és Jack biztosan örül majd. És mindez mesés vidéki környezetben, csak rövid autóútra az üzletektől és a falmouthi strandoktól. Gratula, részeg énnekem, gondolta megkönnyebbülten, majd rémülten szemrevételezte további beszerzéseinek listáját: házi evezőgép (minek? gyűlöl mindenféle edzést), néhány erősen extravagáns koktélruha, amit soha nem fog felvenni, és egy gyönyörűséges buklékabát, amire egyszerűen nem volt kerete. Aztán eljött a január a szokásos kijózanodással és egy sor képtelen újévi fogadalommal, amelyek kiverték a fejéből a nyaralást.

Mire beköszöntött a nyár az álmatag, aranyszínű estéken elszopogatott hűtött rozé örömeivel, minden megváltozott. Jóra fordult. Belépett az életébe George Macleod, és új, csodás színnel árasztotta el. George tökéletesen illett hozzá – laza volt, és jól érezte magát a bőrében, sokkal jobban összepasszoltak, mint az uralkodó hajlamú, hangulatember Dommal. Soha nem hallott George-énál vidámabb nevetést: hangos volt és fékezhetetlen, az a fajta, amely rá is átragadt. Nincs az a nő, aki ne szeretne bele azonnal és menthetetlenül egy olyan férfiba, aki ennyire átadja magát a nevetésnek. Ráadásul a munkájában is sikeres volt, mindig magabiztos és higgadt. Em a mostani, negyvennégy éves fejével kifejezetten értékelte a férfi rendíthetetlen nyugalmát, ami huszonéves csitriként még egyáltalán nem vonzotta volna. És mindehhez – hogyhogy nem ezzel kezdte? – George szexi volt. Nagyon is.

Édes jó istenem! Micsoda sokk volt számára ez az egész! Öt év kínszenvedés a válás után, annak romjain, öt olyan év, mely során egy pillanatig sem hitte, hogy egyszer még pajkosan egy férfi térdének nyomhatja a térdét az asztal alatt, nem beszélve arról, hogy teljes erőbedobással, boldogan flörtöljön. Leginkább azért, mert kegyetlenül kemények voltak a válás utáni évek; a gyerekeit egyedül nevelő anya állandó zsonglőrködése a hivatása és a háztartás jelentette verkli között. Miközben igyekezett, hogy megőrizze a józan eszét, és boldog gyerekkort biztosítson a gyerekeinek. Miközben befizetett minden egyes számlát, szitkot szórt a fűnyíróra, és egymaga kiteregetett vagy ezer mosást, úgy érezte, öregszik. Mintha a jó fej, szabadságszerető fiatalkori Em lassan összeszorított ajkú, középkorú robottá aszalódna úgy, hogy esélye sincs visszafordítani a folyamatot.

Ezért szinte alapjaiban rengette meg a világát, amikor George először megcsókolta. Martino éttermében vacsoráztak, és egyszer csak a zöldséges rizottó és a borsmenta tea között a férfi váratlanul előrehajolt az asztal fölött. Az ajka épphogy súrolta az övét, de ettől a teste mintha egy pillanat alatt felébredt volna évek óta tartó Csipkerózsika-álmából, és életre kelt volna a férfi érintésétől, úgy, mint a beteg, ha ráhelyezik a defibrillátor tappancsait a műtőasztalon. Vigyázz! Bzzzz!

Egyetlen csóktól, mint valami tornádó, söpört végig a vágy az egész testén. George ajka sürgetően és magabiztosan kutakodott az övén, mintha pontosan tudta volna, mi a dolga (és igen, valóban tudta). Úgy érezte, csillagok gyúlnak a szemében, mint az elkábult rajzfilmfiguráknak. Helló, szép új világ! Tetszel.

– Bocsáss meg! – motyogta George, miután visszadőlt a helyére, és látta a döbbenetet az arcán. A férfi azonban mosolygott, mintha annyira mégsem bánta volna. – Nem bírtam megállni. Olyan csinos és kedves vagy. Felháborítóan túllőttem volna a célon?

– Dehogy – hunyorgott Em. Csinos és kedves, ismételgette magában boldogan, és elraktározta a dicséretet, hogy később is sütkérezhessen a fényében. Olyan mohósággal gyűjtötte a bókokat, ahogy a zsugori ember a pennyket; saját, külön bejáratú lejátszási listákat szerkesztett, amelyeket felidézhetett, ha padlón volt. – A legkevésbé sem. Tulajdonképpen akár meg is ismételhetnénk.

A barátnői természetesen nem hittek a fülüknek. Annyira beleszoktak már a Szegény Em című történetbe, hogy nem egykönnyen álltak át a káprázatos új verzióra. Végtére is azt már tudták, hogy állnak a szegény öreg, elvált, lúzer Emmel, aki erején felül teljesít, mégis csupa feszültség és ideg – isten áldja meg, nehéz lehet neki! (És hát nem nekünk lett igazunk abban, hogy Dom egy szemétláda? Egész idő alatt csalta azzal a hamis ribanccal, Michelle-lel. Már a kezdet kezdetén sem bírtuk.)

De nézzük csak meg Emet most: műkörmöshöz jár, kacér tangákat vásárol az ebédszünetben, elpirul minden szíre-szóra. A teste, ami az utóbbi években úgy nézett ki, mint egy parlagon hagyott mező, és mindenféle gaz melegágya volt, most fénylik és kisimult, mintha megsikálták, kigyomlálták és beviaszozták volna. Él és virul. Ahogy az utcán jár, a feneke mintegy önálló életre kelve ringatózik. Ha tükörbe néz, elégedetten felszökik a szemöldöke attól, amit lát, és nem fordítja el a fejét. Szegény Em Boldog Emmé változott, gyönyörű új nővé, aki nem meri elhinni, hogy ekkora szerencséje lehet.

– Fogytál?

– Új frizurád van?

– Milyen jól nézel ki! – jegyezték meg a meglepett kollégák.

A barátai szókimondóbbak voltak.

– Sokat szexelsz? – kérdezték, néhányan bevallottan inkább elborzadva, mint irigykedve. Talán kissé bizalmatlanul is. – Úgy értem, honnan van rá energiád? – tűnődött egyikük-másikuk fennhangon. – Vagy hajlandóságod. Nem érzed úgy, hogy túl öreg vagy hozzá?

A húga, Jenny egyenesen a tárgyra tért, ahogy mindig.

– Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen – jegyezte meg. – Mi a bökkenő?

Em a boldogsága sugárzó pajzsával hárította el az ilyenfajta kérdéseket, de az igazság az, hogy tényleg volt egy aprócska bökkenő. Emberi dolog, nem igaz? Nincs senki a földön, hacsak nem valami csodabogár az illető, aki úgy éri el a negyvenes éveit, hogy nem vonszol maga után efféle mázsás terhet.

George esetében legalább nem valami mázsás terhet kellett cipelnie, gyakorlatilag belefért egy kézitáskába. Mindössze egy exfeleséget, Charlotte-ot és egy kislányt, Serent. Em még nem találkozott Charlotte-tal, de titokban kiderítette az internetről, hogy olyan elbűvölően szép, amilyen a szeplős arcú, puhány testű Em soha nem lesz. Charlotte emellett félelmetesen sikeres volt a géntechnológusi pályán, és gyakran kapott meghívásokat a nagyvilágba, hogy a kutatási eredményeit bemutassa a hozzá hasonló nagyokosoknak.

Ez elég nyugtalanító, ismerte el Em, bár magában eltökélte, hogy hárítja az ilyen aggályokat. George szerint azért mentek szét Charlotte-tal, mert eltávolodtak egymástól, de némi puhatolózás után Em kiderítette, hogy Charlotte most egy másik férfival él, aki ráadásul George egyik haverja. Em úgy értette, hogy nagyon hirtelen jöttek össze a szakítás után – gyanúsan hamar, mondhatni –, és már el is jegyezték egymást, tehát legalább nem lesz folyton szem előtt. Hús-vér formájában legalábbis. A fájó pont azonban az, hogy mivel van egy közös gyerekük, akár tetszik, akár nem, az életük örökre összekapcsolódik.

Em természetesen maga is ismerte ezt a forgatókönyvet. A düh és a gyűlölet ellenére, amit a házasságuk becsődölése óta Dom iránt érzett, tudta, hogy továbbra is el kell viselniük egymást a szülői értekezleteken és az iskolai koncerteken, meg kell egyezniük arról, hogy a hétvégéken, az iskolai szünetekben és karácsonykor mikor kié legyen a két gyerek, és ezeket a meccseket felnőtt módra, kulturáltan kell lejátszania, akkor is, ha a legszívesebben vicsorogna vagy átkozódna magában. Annak ellenére, hogy ha rajta múlna, soha többé nem akarná látni annak a csaló, hazug, karácsonyrontó disznónak a képét. George és Charlotte azonban szemmel láthatóan elkerülték ezt a fajta fertőt. Voltaképpen egész barátságos hangnemben beszéltek egymással. Milyen rendes, gondos szülők, győzködte magát Em elismeréssel, bár néha úgy tűnt, mintha Charlotte tízpercenként hívná George-ot, hogy érdeklődjön, vagy felvilágosítsa erről-arról a lányukat illetően. Képzeld, ez történt, az történt! Nem felejtetted el ezt vagy azt? Ugye, megteszed?

Em igyekezett megállni, hogy megjegyzést tegyen, vagy bármi más módon kapcsolódjon ehhez a helyzethez, de kezdett az agyára menni a dolog.

George lánya, Seren hétéves volt, és Em nem igazán tudta, mit gondoljon róla. Az első találkozásuk előtt, ha nem érezte is magát túl magabiztosnak, legalább nem tartott a megismerkedéstől. Van tapasztalata a gyerekekkel. Mindenki mondta, hogy jól viszonyul a kicsikhez.

– Hellóka! De jó, hogy találkozunk! Milyen klassz a dorkód – próbált barátkozni a legelső alkalommal.

Seren tekintetétől azonban kifutott az arcából a vér.

– Nem vagyok csecsemő, ne beszélj így velem! – mondta szemrehányóan. – És anyu szerint az olyan leereszkedő és szexista, ha valaki az öltözékemet dicséri. Akkor is ezt mondtad volna, ha fiú lennék?

Em csak pislogott, váratlanul érte az ifjú feminista kirohanása.

– Lehet – válaszolta erőtlenül, mire Seren csak horkantott egyet.

Így kezdődött. Seren szinte beléfúrta a tekintetét – nagyon intenzív nézése volt, mintha folyton mérlegre tenné az embert, és mindig találna rajta kivetnivalót. A kedvenc beszédtémája az volt, hogy mennyire csodálatos, okos és tehetséges az anyukája, és gyakran utalt arra, hogy Emet hozzá képest kevésre tartja. Em nem szokott hozzá, hogy ilyen lekezelően bánjanak vele. Marketingesként dolgozott, és lelkes, mosolygós emberek vették körül, akiknek pozitív volt a hozzáállásuk. Vajon túl drámainak hat, ha azt állítja, hogy Seren elbizonytalanította?

Nemrégiben átment George-hoz, amikor Seren nála volt. Épp a cipőjét kötötte ki az előszobában, amikor meghallotta a kislány hangját:

– Nem tetszik ez a barátnőd, apu. Olyan gonosz szeme van. – Em ösztönösen a torkához kapott, és elfojtott egy rémült „Ó!”-t. Először is ebből úgy tűnt, mintha George-nak számtalan barátnője lett volna (pedig biztosította róla Emet, hogy nem). Továbbá egyáltalán nem volt gonosz a szeme. Mindig is azzal hízelgett magának, hogy a szeme az egyik – vagyis rögtön két – legjobb dolog benne.

– Szerinted milyen a szemem? – kérdezte a telefonban a barátnőjét, Kathyt másnap. – Látsz benne gonoszságot? – Mintha megint tizennégy éves lenne, és azon emésztené magát, hogy a fiúk csúfolják a szeplői miatt az iskolában. Na de nem tizennégy éves, hanem negyvennégy!

– Csak hogy felvilágosítsalak – mondta Kathy –, nagyon is szexi szemed van, pont, mint egy afrikai galágónak. Emiatt egy pillanatig se aggódj!

Alig bírta megállni, hogy ne tegye ki a hűtőjére ezt a mondatot bizonyíték gyanánt.

Mindenesetre ilyen volt Seren: hozzá fogható gyereket Em gyakorlatilag eddig nem látott. Az ő két gyereke, Izzie és Jack laza és sportos volt, hemzsegtek körülöttük a barátok, akik ellepték Em kanapéját és kifosztották a hűtőjét. Izzie egyik-másik barátnője, például Lily „Ems”-nek hívta, mintha csak haverok lennének. El sem tudta volna képzelni, hogy Seren ilyen kedves és közvetlen legyen. Azt inkább, hogy sípcsonton rúgja vagy bemutat neki, amikor George nem néz oda.

Nem mintha Em panaszkodott volna. Persze, hogy nem. Vagy csak egy egész kicsit. De nem voltak összekötve, és nem kellett napi huszonnégy órában elviselnie Serent. Mostanáig legalábbis. Voltaképpen eddig a nyaralásig.

A következőképpen történt: ahogy a június júliusba fordult, Em rájött, hogy luxusszállás ide vagy oda, nem is várja annyira ezt a nyaralást. Minden gondolatát George töltötte ki, és az, hogy mennyire hiányzik majd neki. Mindvégig aléltan fog pihegni érte, akár egy elkárhozott hősnő vagy könnyes szemű tini. Vajon ez egy tragika szerepe, vagy egy vadromantikus hősnőé? (Vadromantikus hősnő, biztosította Kathy. Egyértelműen tragika, hangzott Jenny ítélete. Szedd össze magad!)