Leültünk egy átnedvesedett padra, szorosan magához ölelt. Akkor mondta el az Ódá-t.
Sokáig hallgattunk. Valamelyik ablakból a szentimentális háborús német dalt énekelte hamisan egy lány: „Kívül a kaszárnyán…”
– Péter…
– Tessék?
– Mondd… te tulajdonképpen mit akarsz tőlem?
– Hogyhogy mit akarok? Semmit.
– Úgy értem, miért találkozunk mi egymással!?
– Szeretlek.
– De nem akarsz feleségül venni? Nős vagy? Menyasszonyod van?
– Mondtam, hogy egyik sincs.
– Azt sem akarod, hogy a szeretőd legyek? Még senkié sem voltam.
Megfogta az államat, magához fordította.
– Hát a szeretőm lennél?
– Nem tudom. De ilyesmit nem szoktak kérdezni.
Nem ellenkeztem, amikor megcsókolt.
Amikor hazasétáltunk, hosszasan magyarázott.
– Majd… majd egyszer… ha egy nyugodt éjszakánk lesz… egy hosszú éjszaka
