– Négy perc… – hallottam Kékesdy hangját.
Semmi.
– Négy és fél perc…
Még mindig semmi.
– Öt perc!
A beállott csendben Péter megszólalt:
– Ágnes… bocsáss meg!
– Beszélsz?
– Nem!
A fénycsóva rákúszott.
– Vetkőzz le, te ringyó! – A százados dühösen ordított.
– Nem! – sikoltottam, és kiszakítva magam őrzőm szorításából, Péterhez ugrottam. Letérdeltem mellé, sebeivel nem törődve, magamhoz öleltem a fejét, és szinte jajgatva könyörögtem, hogy mentsen meg, ne hagyjon bántani, ne engedjen megkínozni. – Nem vagyok kommunista, élni akarok! Péter!… Péterkém! – folytak a könnyeim, testemet a sírás rázta…
– Péter – suttogtam szinte lázasan –, Péter drága, ugye… ugye, te tudod, hogy én nem vagyok kommunista. Én nem csináltam semmit, én nem vállaltam semmit… Péter, nincs jogod, hogy hallgass,
