– Igen. Ezt kéne tennem. El kéne mondanom. De már késő… és nem is merem. Talán egyszer. Holnap, vagy évek múlva…
– Késő? – csodálkoztam.
– Igen, már késő – mélyet sóhajtott. – Késő, Ágikám. Amikor Sopronkőhidán életfogytiglanra ítéltek, és úgy láttam, hogy emberi számítás szerint életben maradok, megfogadtam, szabadulásom után nagyon őszintén elmondok mindent az elvtársaknak. – Beletúrt kurta hajába, arcizmai megrándultak. – Nem kínálnál meg egy jó erős feketével?
– Dehogynem. Istenkém, mennyire figyelmetlen vagyok. Azonnal.
Megkínálhattam nyugodtan, mert apámmal együtt nem éreztük az infláció nehézségeit. A vezető politikusoknak – így apámnak is – jó kapcsolatai voltak a különböző katonai missziókhoz, és a kávé beszerzése nem jelentett különösebb nehézséget.
Megkértem Arankát (persze
