One Night Only

4.

4.

Reni úgy dörömböl az ajtón, akár egy dühödt férj, aki fülest kapott a neje inflagrantijáról.

– Nyugalom, hugi, tudod, hogy nem vagyok valami nagy formában! – próbálom nyugtatni, ahogy az ajtóhoz sántikálok és beengedem.

– Nem hiszem el, hogy ide költöztél! Egy ilyen környékre, ami mindennap szerepel a bűnügyi krónikákban. Tudod, mennyi itt a rablás, meg a nemi erőszak? A játszótereken meg használt injekciós tűk hevernek szerteszéjjel.

– Nyugodj meg, lélegezz mélyeket, mert úgy fújtatsz, hogy le kell kiáltanom segítségért pár suhancnak – veregetem meg a hátát. – Ők aztán tudják, hogy mi fán terem a gégemetszés, nekem elhiheted!

– Nagyon humoros. Most te komolyan magadnál vagy?

– Nézd, nem tudtam tovább fizetni azt a nagy albérletet. A munkahelyemen felmondtam, ezért még munkanélküli-segélyt se kapok, Rózsasándort pedig lepattintottam. Ennyi történt. Remélem, hogy az imént felsoroltak ismeretében már másképp ítéled meg a döntésemet – adom elő az ő stílusában, és hogy tutira magára ismerjen, kislányformán terpeszbe állok, egy kicsit megrogyasztom a térdem, és rágcsálom a hüvelykujjam körmét, miközben bűnbánón pislogok rá.

– Te teljesen megkattantál! – fakad ki. – Ott hagytad az állásodat?

– Miért?! Meg kellett volna várnom, amíg már tényleg csak vánszorogni tudok, vagy amíg már nem értem meg, amit mondanak nekem?

– Te nem fogsz odáig eljutni, megkapod a kezeléseket és vége lesz a rémálomnak – jelenti ki kategorikusan. – Amúgy meg minden rosszban van valami jó. Ugye nem kell kifejtenem, hogy mit találok annak? – vigyorog rám ravaszkásan.

– Persze, hogy tudom, te sunyi! Rózsasándor lelépésének örülsz.

– Nem akarom azt mondani, hogy én megmondtam, de tényleg megmondtam. Ennyire férfiatlan, szerencsétlen hülyével még nem találkoztam, pedig nekem aztán számos állatfajhoz volt már szerencsém, és kérlek, ne szólj közbe! Az első adandó akadálynál lelépett, faképnél hagyott. Persze szerencsére, de ez jól mutatja, hogy mekkora nulla.

– Reni, ne lovald bele ennyire magad! Én kértem meg, hogy lépjen le. Azt mondtam neki, időre van szükségem, hogy eldöntsem, mit csináljak. Meg persze az is benne volt a döntésemben, hogy akármilyen is, én nem akarom, hogy ezt valaki végigcsinálja, vagy egyáltalán végignézze, hogy mi történik majd velem. Gondolom, nem lesz túl felemelő – sorolom, és elszégyellem magam, mikor érzem, a sírás kaparássza a torkom. Tessék, ugyanolyan vagyok, mint az a sok szánalmas, akik iszonyúan féltik azt a senkit nem érdeklő és az égadta földön semmire befolyással nem bíró szaros életüket.

Reni az ablakhoz vonul, gondolom, hogy ő is a könnyeivel küszködik. Szegény hugi! Annyira sajnálom, hogy ilyen lehetetlen helyzetbe hoztalak!

– Te különleges vagy – szólal meg nagy sokára. – És nem kell izgulnod, én végigcsinálom veled az egészet. Jókat bulizunk közben, új pasit, meg új munkát szerzek neked. Minden teljesen meg fog újulni az életedben. Máshogy látod majd a világot, csak engedd, hogy segíthessek, rendben?

Bólintok, de közben már ezerrel korholom magamat, hogy milyen felelőtlen életet éltem eddig. Megtakarításom nulla, tulajdonképpen máról holnapra éltem, éltünk Sanyával, meg persze azelőtt nélküle is. Ha lenne egy kis pénzem, most azonnal lépnék valami egzotikus szigetre. Ott bepasiznék, az utolsó napjaim tulajdonképpen teljesen szétcsapva, kokain- meg dugásmámorban telnének. Azt se venném észre, mikor kilehelném a lelkem. Most pontosan erre lenne szükségem életem végéig.

– Hát persze, együtt megcsináljuk! – mondom, csak hogy Renit megnyugtassam, és közben az jut az eszembe, hogy minek nekem egzotikus sziget, meg napsütés az én vörös hajammal, hófehér bőrömmel, meg a szeplőimmel? Majd ha megőrülök, akkor kockáztatom még plusz a melanómát is! Nekem az is bőven megfelelő lesz, ha itthon pasizhatok be. Végül is teljesen mindegy, hogy honnan nem teszem ki a lábam, illetve hogy egy földrajzilag pontosan milyen szélességi és hosszúsági fokon fekvő ágyból nem kelek ki hetekig.

– A munka miatt ne fájjon a fejed! Holnapra összeszedek egy csomó online lehetőséget. Egyszerűen csak ki kell választanod a neked megfelelőt. A pasikeresés már bonyolultabb. Hiába ismerlek születésem óta, mégsem ismertem még ki ezen a téren az ízlésedet – sóhajt. – De ezt majd külön megkonzultáljuk. Mindenesetre a „Tisztes őszes halánték”-ra még ma éjszaka beregisztrállak.

– Azt hittem, hogy azt a helyet törölted nemcsak a számítógéped winchesteréből, de még a szürkeállományodból is – röhögök. Reni nem válaszol semmit, csak amolyan renisen fancsali képet vág, és lenyeli a bosszúságát.

Pár évvel ezelőtt, amikor ott keresett pasit, a regisztrálása másnapján válaszolt neki egy úriember, aki Fényes Ervinként, a rajongott idősödő, ám roppant sármos filmszínészként mutatkozott be, és rögtön randevúra hívta a hugicámat. Mikor Reni lelkendezve elmesélte a sztorit, én rögtön leállítottam azzal, hogy valószínűleg egy szélhámossal van dolga, mert nehogy már az Ervin egy ilyen helyen keressen magának barátnőt! Azokat Bécsből meg Amerikából szerzi be.

Aztán pár hónap múlva Renivel néztünk egy tévéműsort, ahol Fényes Ervin és a legújabb barátnője volt a vendég. Elmesélték, hogyan ismerkedtek meg. Ervin kifejtette, hogy a magyar nők milyen önbizalom-hiányosak és mennyire bizalmatlanok, mert ő bizony a „Tisztes őszes halánték”-on hosszú hetekig próbálkozott, de mindenki elhajtotta azzal, hogy szélhámos, egyedül az ő kis Tüncikéje szavazott neki bizalmat, és most voila! Feleségül is vette. Személyes jó tanácsként még annyit mondott, hogy mindenki merje elhinni, hogy érte is eljön a mesebeli herceg. Az eset után, azt hiszem, hogy pár hétig nem beszéltünk hugival. De tényleg csak pár hét volt, és úgy elszállt a mérge, hogy eddig az alkalomig talán csak ha háromszor hozakodott elő vele.

– Tudod, hogy nekem nincs apakomplexusom – próbálkozom erőtlenül, de ő megfellebbezhetetlenül vigyorog rám.

– Csönd! Én vagyok a te life coachod! Ebben a helyzetben az a legfontosabb, hogy nem szabad el-szi-ge-te-lőd-nöd – szótagolja az amatőr kis despota úgy, mintha egészen egy hónappal ezelőttig nem én győzködtem volna arról, hogy élő emberek közé kéne mennie, élő emberekkel volna ildomos beszélgetnie, aztán randevúzni, nem pedig az online világban kutakodni a zavarosban, akár egy vakond.

– Adj végre nekem is egy esélyt! – kéri gyermekien követelőzőn, kedvesen, amivel már gyerekkorunkban is le tudott venni a lábamról.

– Hát persze, nyugodj meg! – mosolygok, és arra gondolok, hogy én is megérdemelnék még egy esélyt.