32
Vér buggyan ki a rubinpenge körül. Mielőtt megérthetném, mi történik, csillámló füst száll fel Caro sebéből, vékony sávokban kavarog, ránk csavarodik. Caro szeme ugyanolyan zavart, mint az enyém, de aztán betölti az orromat a vérvas maró-édes szaga, és kezdem érteni.
A kő megolvad, majd folyós lesz Caro vérétől, mint az órásbatka a borban.
A füst vastagodik, vörösből kék-aranyba, aztán zöldre változik. Eszembe jut a vérvisszafejtés, beengedem a füstöt a számba, mintha víz lenne. Hűti a nyelvemet, a szemem lassan lecsukódik.
– Jules – suttogja Caro, a hangja lágy és meglepett, elárulja, hogy erre nem számított.
A világ szétesik, ahogy a pillanatok átzúdulnak rajtam, képek vibrálnak, amelyeket kezdetben csak félig értek. De azután beugrik a válasz: a pengében nem idő, nem erő van, ha
