Piszkosul akarlak

1. fejezet dühös, dögös pasi RIANÁtlapozom a kezemben lévő prospektusokat, és megnézem, hol akciós az óriás dobozos fahéjas gabonapehely, hogy érvényesíthessem a legalacsonyabb árat. Lelkiismeretes árvadász vagyok. Nagy kört rajzolok a leárazás köré, majd a pólómra tűzöm a piros filctollamat. Ha már ügyeskedni akarok a kasszánál, akkor az legyen minél könnyebb a pénztárosnak és a mögöttem állóknak. Nincs annál rosszabb, mint amikor egy felkészületlen árvadász feltartja a sort. Egy kicsit táncikálok a hangfalakból áradó zenére, közben pedig a bevásárlókocsimba dobok néhány dobozzal a kedvenc, egészségtelen gabonapelyhemből. A tarkóm hirtelen bizseregni kezd, és megrázkódom, amikor hátrapillantok. Egy anyuka rohan el mellettem, a kisgyereke pedig majd kiesik a kocsiból, miközben megpróbál lekapni egy doboz Fruit Roll-Up gumicukrot. Nem tudom hibáztatni érte. Nagyon mű és nagyon finom. De nem az anya és a kisgyereke miatt bizsergett a tarkóm. A polcok között, a közlekedő közepén egy öltönyös férfi áll. Hatalmas termetű. Száznyolcvan centinél jócskán magasabb, és drága, grafitszürke szövet borítja. Se kocsija, se kosara. Engem bámul. Nagyon furcsa. Nem tudom eldönteni, hogy ismerem-e vagy sem, mert ahhoz vissza kellene bámulnom rá. Hirtelen úgy érzem, hogy meg kell néznem magamat: elfog az aggodalom, hogy talán azért figyelt fel rám, mert borzalmas a hajam vagy pedig izzadságfolt van a hátam közepén. Jelen pillanatban nem túl megnyerő a külsőm. Épp boot camp-edzésről jövök az új konditeremből: az ikernővérem erőltette rám, hogy próbáljam ki. Marley vett a neten negyven dollárért egy egyet fizet, kettőt vihet kupont, így most hat hülye órára nekem is el kell mennem vele. A múlt hetit sikerült megúsznom, de azt nem hagyta, hogy két egymást követő hetet ellógjak. Az ujjatlan pólóm még mindig nyirkos a fizikai megerőltetéstől, a mellem alatt szörnyű izzadságfolt terpeszkedik, a tangám pedig ide-oda csúszkál. Utóbbit még meg is oldanám, ha egyedül lennék ebben a közlekedőben, de itt áll az öltönyös fickó, így marad, ahol van: kényelmetlenül beékelődve a szeméremajkaim közé. Az öltönyös gyorsan a polcra néz, és felkapja az előtte lévő üveget, amiben történetesen aszalt szilva van. Megvizsgálja, majd valószínűleg rájön, hogy mi az, mert gyorsan kicseréli valami másra. Elfojtom a mosolyomat, hogy még akkor is megnéznek, amikor ilyen undorítónak érzem magam. Az öltönyös férfi minden figyelmét az előtte lévő polcnak szenteli, így viszonzom a stírölést. Az öltözékéről és a testtartásáról is lerí a gazdagság: hirtelen kissé elszorul a torkom az irigységtől, amibe némi vágyakozás is vegyül. Valaha, ahogy a nagyon hülyék, én is kiröhögtem volna az árvadászatot, mostanra viszont elengedhetetlenné vált. Az öltönyös fickónak biztos melege van, hiszen április végén járunk, és a sokkal melegebb az idő a megszokottnál. A szűkített fazonból ítélve az öltönye valamelyik felső kategóriás márka lehet. Fekete, lakkbőr cipőt húzott hozzá. Itt, ilyen időben ez egyáltalán nem praktikus viselet. Nem esett le neki, hogy a Hampton-vidéken van? Karórát hord, és a profiljából ítélve nem sokkal múlhatott harminc. Azt kell feltételeznem, hogy csak azért viseli az órát, mert drága volt, és hencegni akar vele. Magamban már elkönyveltem egy kérkedő, gazdag faszkalapnak, aki valószínűleg hetente néhányszor beutazik New Yorkba, ahol a titkárnőjét dugja, és egy minimál berendezésű penthouse-a van. A fennmaradó időben meg otthonról dolgozik. Folytatom a vásárlást, és megyek tovább a közlekedőn az öltönyössel ellenkező irányba – így akarom kideríteni, hogy utánam lopakodik-e. A szemem sarkából folyamatosan figyelem, miközben további leárazásokra és egészségtelen ételekre vadászok. Az a feladatom, hogy ellentételezzem a gyümölcsöket és zöldségeket, amiket a nővérem, Marley épp most szed össze a zöldség-gyümölcs részlegen. Felkapok egy üveg olcsó mogyoróvajat, mivel kifogytunk belőle, és ugyan az ilyen jó cuccok sajnos épp nem akciósak, de bedobom a kocsiba. A telefonom egyre csak zümmög a táskámban. Annyira elvonja a figyelmemet, hogy meg kell néznem az üzeneteimet. A nővérem az. Ugyanabban az üzletben vagyunk. Nem olyan nagy, így nem tudom, mi annyira sürgős, hogy inkább négyezer üzenetet küld ahelyett, hogy megpróbálna megtalálni. FEJEZD BE A VÁSÁRLÁST! AZONNAL MENJ KI! Találkozzunk a parkolóban! RIAN??????? Jézusom! Mi a fene folyik itt? Lehet, hogy épp kirabolják ezt az élelmiszerboltot. Szentséges száraztészta! Mi van akkor, ha tényleg épp kirabolják ezt a boltot? Arra készülök, hogy itt hagyom a bevásárlókocsimat, és megkeresem Marley-t, utána pedig elmenekülünk a borzalom elől, amit épp az imént találtam ki. Az egész nagyon drámai. Ahogy megfordulok, szembetalálom magam az öltönyös fickóval. Hirtelen nagy levegőt veszek, és a mellkasomhoz kapok. Az ujjatlan pólóm még mindig nedves, a bőröm pedig kissé érdes a sós izzadságtól – pfuj! –, így gyorsan le is ejtem a kezemet. – Helló! – Nehéz bármit is kiolvasni az arcából. Olyan, mintha… önelégült lenne. – Á, helló! Ööö… – Intek kissé elvörösödve, mert zavarban vagyok: nem minden nap jön oda hozzám egy ilyen dögös pasi – ráadásul egy élelmiszerboltban. Talán a jövő héten is itt lesz. – Bocsánat, szeretném még bámulni azt a csodás arcát, vagyis… – A francba, miért jönnek olyan nehezen a számra a szavak? – Mennem kell. Megpróbálok ellépni mellette, de ő ugyanígy tesz: beáll, mint egy védekező játékos, aki épp szerelni készül. Ami meglehetősen furcsa módja a bemutatkozásnak. – Megismer? – kérdezi, felvonva az egyik tökéletes szemöldökét. Miközben feldolgozom a látványt, lázasan jár az agyam, hogy vajon hol és mikor találkozhattam vele. De nem hiszem, hogy erre sor került volna. Világosbarna hajából tökéletes frizurát formáztak, az öltönyének szabása pedig kiemeli, hogy mivel áldotta meg a természet. Legalábbis azt, ami látható és még nem annyira korhatáros. Szélesebb terpeszbe áll, és összefonja a karját a mellkasán. A nagyon széles mellkasán. A zakója ujja megfeszül, kidudorodik a feszes bicepsze. Már csak a méretei miatt is elég félelmetesnek tűnik, de nyilvános helyen vagyunk, így viszonylag biztonságban érzem magamat. És annyira csodálatos! Bár ez butaság, hiszen ettől még aggódhatnék: a legtöbb sorozatgyilkos ugyanis rendkívül vonzó férfi. És meg kell találnom a nővéremet is, ha tényleg épp kirabolják az élelmiszerüzletet – bár lehet, hogy ez az öltönyös fickó meg tudna menteni bennünket. Én is összefonom a karomat, mint ő, de szerintem nem tűnök fenyegetőnek. Csak azt érem el, hogy szerencsétlenül összenyomom a mellemet a nyirkos sportmelltartómban, és a jobb mellembe döföm a filctollat. – Meg kellene? Végignéz rajtam, és a szája kissé gúnyos mosolyra húzódik. A tekintete néhány másodperce megakad a filctollon, majd ismét a szemembe néz. Lehet, hogy találkoztam vele egy bárban, de esküszöm, hogy emlékeznék az arcára, ha így történt volna. A bárjelenet is inkább a nővéremre jellemző, ő szokott ilyen gyorsan ismerkedni. Te jó isten! Lehet, hogy összekever vele. Megesett már korábban is. A legtöbb ember szinte teljesen egyformának lát bennünket először, de valójában kétpetéjű ikrek vagyunk. Néhány találkozás után általában meg tudnak különböztetni bennünket. Nekem jobb oldalt, az ajkam fölött jellegzetes Marilyn Monroe-s anyajegyem van, a szemem pedig borostyánsárga, míg Marley-é inkább zöld. Az arcomhoz képest túl nagy a szám, kissé túl telt az ajkam, az orrom pedig túl kicsi. Legalábbis én így látom. Marley kettőnk közül a közvetlenebb, és majdnem három centivel magasabb is. És körülbelül öt kilóval könnyebb. Marley nem olyan óvatos a férfiakkal, mint én, így néhányszor kellemetlen helyzetbe kerültem, amikor a futó kalandjai odajöttek hozzám, hogy miért nem hívtam vissza őket. Kár, ha most is erről van szó, ez a fickó ugyanis hihetetlenül vonzó, és jó lenne, ha nem a nővérem egyik levetett pasijával állnék szemben. Az arca a férfias tökéletesség mesterműve: egyenes orr, magas arccsontok valamint olyan szögletes állkapocs, ami még az üveget is elvágná. És telt ajkak – különösen az alsó. Az ilyenről mindig a csókolózás jut eszembe, persze az igazi, nyelves. Egy igazi jóképű amerikai, némi alfahímes dögösséggel vegyítve. Ez halálos kombináció a már amúgy is nedves bugyimnak. – Én viszont megismerem magát. – Mély, érdes hangja van, mintha óvatosan dörzsölnének egy finom smirglivel. Kizökkent a bámulásból. Biztos azt hiszi, hogy Marley vagyok. Hát most nagyot csalódtam. – Azt hiszem, összekever valakivel. – Nem, nem, drágaságom! – Ismét végigmér. Hirtelen úgy érzem, hogy meztelen vagyok. És melegem van. Nagyon meleg van itt. – Egy púderkék Buickkal jár. – Honnan a fené… – Tudtam! – kiáltja furcsa, győzelemittas elégedettséggel, és felém bök hosszú ujjával. A körme be van kékülve, néhol fekete. Lehet, hogy rávágta az ajtót vagy ilyesmi. Vagy az alapján, hogy ilyen udvariatlanul bökdös, valaki más is rávághatta. – Bassza meg, tudtam! Nekiment az autómnak! Emlékeznék arra, ha nekimentem volna egy autónak, különösen, ha egy ilyen dögös pasi vezette. Figyelmeztetésül rá kellett volna írni: meggyulladhat a bugyija, ha túl közel jön – vagy valami ilyesmi. Hátralépek, mert szinte már az arcomba mászik, és egyáltalán nem úgy tűnik, mint aki flörtölni akar – pedig először még azt hittem. – Fogalmam sincs, hogy miről beszél! – Ne játssza itt nekem a hülyét! Azt hiszi, hogy megrázza a lófarkát – előrenyúl, és megpöcköli a végét, ami kissé megijeszt –, rám villantja a mosolyát, meg egy kicsit a dekoltázsát, és ezzel meg is ússza? Hát nem, drágaságom! Lefogadom, hogy még mindig ott a festékem a lökhárítóján! – Fölém hajol, az arca kissé túl közel kerül az enyémhez. Olyan közel, hogy apró aranypöttyöket látok a mélyzöld szemében. Szokatlan árnyalatú, sötét, mint a fenyőtű. És rágózik. Juicy Fruitot rág. Érzem, amikor az arcomba lehel. Arra számítottam, hogy egy ilyen férfi inkább valami erős mentás rágót rág, Polar vagy Arctic Ice-ot. Egyik kezemet a mellkasára teszem, és szándékosan hátralépek, még mielőtt kinyithatná a száját, hogy visszatérjen a témához. Erős a mellkasa. Hihetetlenül kemény. Lepillant, és összevonja a szemöldökét. Kihasználom, hogy elkalandozott a figyelme. – Először is… – bökök az arcába, ahogy ő is tette. – Ne szólítson drágaságomnak! Ez lekezelő. Másodszor pedig biztos vagyok abban, hogy észrevettem volna, ha nekimegyek egy másik autónak. Harmadszor pedig több száz púderkék Buick van ebben a hülye városban. Nem egy ritka autó. És szeretném megjegyezni, hogy a dekoltázsomra tett megjegyzése teljesen szükségtelen és jogtalan volt – emellett pedig rohadtul szexista is. Pislog néhányat, valószínűleg meglepődött. De ez az arckifejezése nem tart sokáig. Gúnyos mosolyra húzódik a szája, és az amerikaias jóképűségéből csak az egyértelműen rosszindulatú dögössége marad meg. – Ügyes próbálkozás volt, drágaságom! De ki van zárva, hogy magát elfelejtettem volna! – Végignéz rajtam – és nem úgy tűnik, mintha nem élvezné a látványt. Megbököm a kemény mellkasát. – Ne bámuljon már, maga perverz! Nem tudom, mit szívott, de biztosíthatom, hogy téved. – Ó, bassza meg! – hallom a hátam mögül a nővérem hangját. Megfordulok, és látom, ahogy száznyolcvan fokos fordulatot ír le, majd egy kis grapevine tánclépéssel elindul vissza felém. Elkerekedik a szeme, a szája pedig valamiféle grimaszra húzódik, miközben megragadja a csuklómat. – Ez meg mi a fasz? Ketten vannak? – kérdezi az eszelős, dögös fickó, hol az egyikünkre, hol a másikunkra pillantva. – Mennünk kell! – Marley a kezembe kapaszkodva ráncigálni kezd, és egyre távolabb kerülünk az őrült, dögös öltönyöstől. – Hé! A francba, álljunk meg egy pillanatra! A dögös öltönyös utánam kap, de Marley elránt előle, és jó erősen felé lök egy bevásárlókocsit. A férfi nem ugrik el előle elég gyorsan, így a kocsi sarka ágyékon találja. Nyöszörögve görnyed össze, és agresszívan löki félre a bevásárlókocsit. Az nekicsapódik a felállított barackkonzerveknek, és a dobozok fülsiketítő zajjal zuhannak le. – Ez meg mi a fene, Mar? – Gyere már, baszki! – Végigrohan a közlekedőn, engem pedig maga után vonszol. Tiltakoznék, de nem hiszem, hogy sok választásom lenne, figyelembe véve, hogy milyen erősen szorítja a kezemet, illetve hogy épp az előbb támadta meg egy bevásárlókocsival a szexi, de őrült öltönyös fickót. Marley gyorsan a kijárathoz megy, és közben a válla fölött hátrafelé tekintget. – Viselkedj természetesen! – Elárulnád, hogy mi folyik itt? Ki ez a fickó? A vállára rázza a haját, és mosolyog, amikor elhaladunk a pénztárak mellett, az automata ajtó pedig kinyílik. Marley a járdára lépve sietve a kocsink felé megy. – Lehet, hogy nekikoccantam a fickó autójának múlt vasárnap, amikor vásároltam. Megtorpanok, így hirtelen ő is megáll. Megrántja a karomat. – Na de most már gyere! Majd a kocsiban elmagyarázom. – Nem, nem! Az ki van zárva. Most magyarázod el! A szeme ide-oda jár. – Nem nagy ügy. Csak megkarcoltam a lökhárítóját. – Marley megpördül, és megpróbál hátulról tolni. – Most pedig húzzunk innen, mielőtt megint megtalál! Valószínűleg egy ideig majd máshol kell vásárolnunk. Megbotlok, majd odébb pördülök. – Te nekimentél a fickó kocsijának? – Inkább csak karcolás volt. Legalábbis azt hiszem. – A kezét tördeli, miközben az arcára az van írva, hogy: ó, bassza meg! Így viszont az őrült, ám dögös öltönyös fickó már nem is tűnik annyira őrültnek, sőt inkább jogos volt a reakciója. Leszámítva a dekoltázsomra tett megjegyzését. Az még így is szükségtelen volt. – Biztos nem tűnt semmiségnek az alapján, hogy bent mennyire kiakadt. – Valószínűleg csak túlreagálja. Hol a kulcsod? – Még mindig tördeli a kezét. A csípőmre csapok, nehogy a nővérem hozzáférhessen a táskámhoz. Csakhogy végül tényleg csak a csípőmmel ütközik a kezem. Lenézek, és végigsimítok a hasamon, az olcsó, műbőr, koppintott táskát keresve. – Ó, basszus! – Mi az? – A táskám! A bevásárlókocsiban maradt. Vissza kell mennem érte! Marley megragadja az ujjatlan pólóm hátát. – Nem mehetsz! Mi van, ha még mindig ott van? – Marley, benne van a személyim. Ezenkívül a bankkártyáim, a pénzem, a kocsi és a lakáskulcs. Nem hagyhatom ott bent! Marley hadonászni kezd, és körbe-körbe jár. – Mi van akkor, ha azt várja, hogy visszamenjünk érte? – Te itt maradhatsz, ha akarsz, de én visszamegyek. Nem fogom itt hagyni a táskámat csak azért, mert nekimentél valaki autójának a parkolóban. Nem hiszem el, hogy egyszerűen csak elhajtottál! – Azt hittem, csak épphogy nekikoccantam, aztán bepánikoltam. – Az ujjai most már a szájánál vannak. – Nem akartam, hogy megdráguljon a biztosításunk egy fickó meg a Teslája miatt. – Te egy Teslának mentél neki? Ez egyre rosszabb. – Akinek van pénze arra, hogy Teslát vegyen, annak arra is futja, hogy megjavíttassa, nem? – mondja Marley. – Szóval elhajtottál! Jézusom, Marley! Mégis mit képzeltél? – Megrázom a fejem. Szeretném azt mondani, hogy meglep ez az egész – de sajnos nem. Marley nem mindig hallgat a józan eszére a hétköznapokban. – Nem tudom! Nem gondolkodtam. Azt hiszem, ez a gond. Épp készülök visszamenni az üzletbe, de hirtelen megállok: az öltönyös fickó keresztbe tett lábbal, teljesen nyugodtan áll a kocsim oldalának támaszkodva. Az egyik ujján ott himbálózik a koppintott, rózsaszín Coach táskám. – Elfelejtett valamit?