Piszkosul akarlak

2. FEJEZET – DUPLA BALHÉ

2. FEJEZET DUPLA BALHÉ PIERCERohadtul fáj, ha a töködnek tolnak egy teli bevásárlókocsit. De továbbra is gúnyosan mosolygok, miközben az egyik iker elindul felém. Az, aki a jelek szerint nem ment neki az autómnak. A másik – aki viszont nekiment – olyan hatméternyire áll, és idegesen tördeli a kezét.

A közeledő iker láthatóan szégyelli magát. Ahogy egyre közelebb ér, látszik, hogy az arca égő rózsaszín, összeszorított telt ajkát pedig mintha lebiggyesztené. A tekintetét le sem veszi az ujjamon lógó táskájáról. Mivel nem néz rám, így végig tudom mérni. Ismét.

Múlt héten megálltam ennél az élelmiszerüzletnél, amikor az öcsémhez tartottam egy manhattani tárgyalás után. A megbeszélés egyáltalán nem volt élvezetes, így elég paprikás volt a hangulatom. Korábban még sosem jártam ebben az üzletben – de nincs messze a tengerparti házától, ráadásul siettem, mert nagyon kellett pisilnem. Úgy gondoltam, ha már ott vagyok, akkor vehetnék néhány steaket a barbecue-hoz, meg jó sok sört. Miközben sorban álltam a pénztárnál, észrevettem egy nőt, aki egy halom zöldséget és egy doboz fahéjas gabonapelyhet tett a szalagra – utóbbit fiatalabb koromban én is imádtam.

Fizetés után elindultam a parkolóba, ahogy megláttam ugyanazt a nőt: épp beült a kocsijába, ami az enyém mellett parkolt. Aztán pedig végig kellett néznem, ahogy a kocsija orrával meghúzza a lökhárítómat, amikor kiállt a parkolóhelyről. A rémülettől döbbenten álltam, miközben tönkretette a festést a kétszázezer dolláros autómon. Arra számítottam, hogy majd kiugrik a kocsijából, és megnézi a kárt vagy legalább ott hagy egy üzenetet – ahogy bármelyik tisztességes ember tette volna. De nem: megállt egy pillanatra, körbenézett, meglátta, hogy ott állok az üzlet ajtajában, és elhajtott.

Most pedig újra itt van, csak éppenséggel kettő van belőle. Akkor nem figyeltem fel rá – csak egy nő volt, aki szereti a fahéjas gabonapelyhet és nekiment a kocsimnak. De amikor megláttam a gabonapelyhek közötti közlekedőben, és jól megnéztem, akkor vettem észre, hogy milyen gyönyörű. Az a fajta szépség, akitől elzsibbad az ember nyelve, és megugrik a szívverése. Furcsa, de annak ellenére, hogy majdnem egyformák, nekem csak az tetszik, amelyik közeledik felém. Jó tudni, hogy nem gerjedek az olyan nőkre, akik nekimennek egy kocsinak, és csak úgy elhajtanak.

Körülbelül egy méterre tőlem megáll, és a testvére felé int: – Mar elmondta, hogy mit csinált. Nagyon sajnálom. És azt is, hogy – az ágyékom felé int, majd elfintorodik – magának ütközött a bevásárlókocsi. De az igazat megvallva azt hittem, hogy maga egy zakkant, aki követett a boltban és tudja, hogy milyen autóval járok. Azért el kell ismernie, hogy ez elég ijesztő, ráadásul teljesen indokolatlanul oda nem illő megjegyzést tett a dekoltázsomra. – A bocsánatkérés gyorsan jogos méltatlankodásba megy át. Csettint egyet, és összefonja a karját a mellkasán. – A mellemet bámulja.

Felnézek az arcába: – De hát arról beszélt. A dekoltázsára tett megjegyzést illetően igaza van, de ezt egyelőre nem ismerem el, hiszen a testvére nekiment a kocsimnak és elhajtott.

Csípőre teszi a kezét, és összeszűkül a szeme. Szép mézszínű, a szempillája pedig hosszú és vastag. Nincs kisminkelve, az edzőruha pedig jól láthatóan hiteles: nem tartozik azok közé a nők közé, akik állandóan spandexből készült ruhákban mászkálnak, mintha épp az edzőteremből jönnének. Ahogy elnéztem a feneke ívét az üzletben, ő aztán biztos, hogy tesz az alakjáért.

– Visszakaphatnám a táskámat? – csattan fel.

– Természetesen. – Amikor egy nehézkes lépést tesz felém, úgy tartom a táskát, hogy ne érhesse el. – Amint megkapom az elérhetőségét és a biztosítása adatait.

Kifújja a levegőt, és néhány pillanatra lecsukódik a szeme. Amikor ismét kinyitja, kedves mosolyt erőltet magára, és kinyújtja a kezét: – Minden a táskámban van.

– Ügyes próbálkozás, drágaságom, de engem nem fog átverni.

Összeszorítja az ajkát, és ráncolódik az orra. – Abbahagyná végre, hogy drágaságomnak nevez?

– Ha annyira zavarja, akkor mondjon egy nevet, amin szólíthatom! – Hihetetlenül szórakoztató ellenkezni vele. Rájövök, hogy seggfej vagyok, de úgy érzem, hogy jogom van annak lenni, hiszen háromezer dollárnyi kárt tettek a Teslámban. A hét nagy részében a kisteherautómmal voltam kénytelen járni, amivel nem egyszerű parkolni.

Felsóhajt. – Rian. Rian, maga pedig?

– Ryan? – Próbálom összeegyeztetni a nevet a velem szemben álló nővel.

– Mint a fiúnév, csak ezt i-vel írják y helyett, ha esetleg fel szeretné írni valahová. – Bosszús mosolyt villant rám. – És maga?

– Pierce vagyok.

– Hát persze…[*] – A szemét forgatja. Nem tudom, hogy ez minek szól, és nincs is lehetőségem megkérdezni, mert már folytatja is: – Nos, szeretném azt mondani, hogy örülök, hogy találkoztunk, Pierce, de jelen körülmények között ez hazugság lenne, így hát… – megrázza a fejét, és valamit maga elé motyog.

Azt hiszem, még a külsejénél is jobban tetszik az, hogy milyen barátságtalan. – Nem erős oldala a tapintat, ugye?

– Hát, nem igazán. Nem csoda, hogy szingli vagyok, mi? – Felnéz a tiszta, kék égre. – Szóval Pierce, írja fel az elérhetőségeimet, hogy elintézhessük az acélbébijén esett karcolást, aztán menjünk mindannyian a dolgunkra!

– Ez egy háromezer dolláros karcolás.

Néhányszor pislog, majd leesik az álla a döbbenettől. Hátrapillant a testvérére. – Atyaúristen! Miért nem tudott egy Civic vagy valami hasonló mellé parkolni? Drága autónak kellett lennie, aminek drága a javítása is.

Előhúzom a telefonomat, megkeresem a kapcsolatokat, és hozzáadom a nevét. – A száma? – Belegondolok, hogy mennyire másképp alakulhatott volna ez az egész, ha más körülmények között szólítom meg.

Rian eldarál egy számot, és amint beírom a telefonomba, már hívom is. Fojtott ének hallatszik az ujjamon himbálózó táskából.

Felvonja a szemöldökét. – Elégedett?

– Az leszek, amikor már meglesz minden adat a testvére jogosítványából és a biztosításából.

– Mar, gyere ide! – szól hátra a válla fölött.

A testvére felénk vánszorog: meglehetősen gyanakvónak és dühösnek tűnik. Ebbe van némi irónia, hiszen ő ment neki az autómnak, nem pedig fordítva történt. – Mi az?

Rian felém int. – Le akarja fotózni a jogosítványodat és a biztosításodat.

– A jogosítványom otthon van. Te vezettél. – Még mindig tördeli a kezét. – Tényleg azt hittem, hogy csak nekikoccantam.

– Koccant? Nyugodtan nézze meg, hogy lejött a festék! – Az autóm oldala felé intek.

Rian szeme elkerekedik, amikor meglátja a hosszú karistolást. – Ó, hogy az a magasságos… Idenézz! – Odaráncigálja a testvérét, hogy nézze meg a kárt.

– Lehet, hogy ez már korábban is ott volt. Lehet, hogy tényleg nekimentem a kocsijának, ezt pedig valaki más csinálta, és a mi biztosítónkkal akarja kifizettetni.

– A festékem még mindig ott van autóján. – Az első lökhárítót elcsúfító fekete foltra mutatok.

– Lehet, hogy maga csinálta – mondja Mar.

– Tényleg? Hát, ha vette volna a fáradságot, hogy megálljon, kiszálljon a kocsijából és megnézze, mit csinált, akkor tudná. Maga elmenekült a helyszínről. Ez bűncselekmény – jelentem ki. – A törvény bünteti.

Erre visszakozni kezd: – Pánikba estem! Az pedig nyilvánvaló, hogy magának nem jelent gondot a javítás. Csak magára kell nézni. – Az öltönyöm felé int. – Mi ez, Armani?

– Ami azt illeti, Tom Ford, és kihívhattam volna a rendőröket, hogy feljelentsem. Van fogalma arról, hogy ez mekkora bírságot jelent?

Rian felemeli a kezét a testvére arca előtt. – Elhallgatnál végre? Vedd ki a biztosítási kártyát a kesztyűtartóból! Ez már szörnyen kínos. – A következő megjegyzését nekem címzi: – Hálás vagyok, hogy nem hívta ki a rendőröket a testvéremre.

– Főleg, hogy baleset volt – szól közbe a testvére.

Rian megragadja a karját, és vagy öt méterre elhúzza. Rövid ideig tartó halk, de indulatos beszélgetés zajlik le közöttük. Amikor visszajönnek, Rian odaadja a kulcsot a testvérének. – Szállj be a kocsiba, kérlek!

– Mi? Miért?

– Mert nem szeretném tovább rontani a helyzetet. – Rian mindössze négy teljes másodpercig néz farkasszemet a testvérével. Ő elindul a vezetőülés felé, de Rian még megállítja. – Az utasoldalra. – A nővére dúl-fúl és káromkodásokat sziszeg, miközben a motorháztetőt megkerülve az anyósülésre huppan.

Kicsit megsajnálom Riant, amikor a kesztyűtartóban kotorászik, majd előveszi a biztosítási kártyát és a jogosítványát, mivel a testvére otthon hagyta az övét – különösen azért, mert látszólag nagyon megviseli, hogy mennyibe fog majd kerülni a javítás. Most már megvan a száma, ami jó, de azért megkérték az árát.

Rian felsóhajt, és megdörzsöli a homlokát. – Ha elküldi az ajánlatot és a számlát a javításról, akkor valamit majd kitalálunk. Nem tudom, hogy ki lehet-e kerülni a biztosítót, de majd úgy csináljuk, ahogy magának a legjobb, figyelembe véve a körülményeket.

– Néhány napon belül mindent elküldök. – Visszaadom neki a táskáját.

– Nagyszerű. – Olyan mosolyt villant rám, ami egyáltalán nem illik az egyszavas helyesléséhez. – Megvárom, hogy kiálljon, nehogy további kárt tegyünk a becses és méregdrága autójában.

– Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen előrelátó. – Rákacsintok, mire összeszorítja az ajkát, és elvörösödik.

– Jól van – motyogja.

Intek, hogy előbb ő szálljon be az autójába. Még tartom is neki az ajtót, mint egy úriember, hiszen néha az is tudok lenni. Feszülten, kissé dühösen mosolyog rám, amikor becsukom az ajtaját, majd beszállok az autómba.

Az ő ablaka nem annyira sötétített, mint az enyém. Így hát minden igyekezete ellenére, látom, hogy összeszorított szájjal vitatkoznak. A testvére ráadásul összevissza hadonászik, ami igen szórakoztató. Kiállás közben csak félig-meddig figyelek oda arra, hogy mi van mögöttem, és majdnem nekem jön egy kis öreg hölgy, aki szintén egy púderkék Buickot vezet.

Rian szeme elkerekedik, és a szája elé kapja a kezét, amikor a fékbe taposok – nem sokon múlik, hogy a néni nem viszi el a kocsim hátulját.

Mikor már elment, és biztos vagyok benne, hogy senki sem jön, kitolatok, és hetykén odaintek Riannek, amikor elhaladok az autója mellett.

A testvérének igaza van. Nincs szükségem a pénzre. Ami azt illeti, ha akarnék, akár egy vadonatúj Teslát is vehetnék ehelyett. De én nem igazán így intézem a dolgokat. Bár rengeteg pénzhez férek hozzá, de ez nem azt jelenti, hogy szükségtelen játékszerekre akarom elszórni. Mármint azokon felül, amik már vannak. Három ajánlatot is kértem a javításra, hogy megbizonyosodjak, a kereskedőm nem akar átvágni.

Itt az elvekről van szó. Szemét dolog nekimenni valaki autójának a parkolóban, és elhajtani. És ugyan rossz érzés, hogy úgy tűnik, Rian viszi majd el a balhét, de valakinek vállalnia kell a felelősséget.

Ráadásul így majd újra beszélhetek vele. És a barátságtalan viselkedése ellenére – vagy talán épp amiatt – remélem, hogy vele kell majd egyezkednem.