Piszkosul akarlak

3. FEJEZET – ALKUDOZÁS-1

3. FEJEZET ALKUDOZÁS RIAN– Komolyan mondom, nem hiszem el, hogy ez tetted! – Szorosan fogom a kormánykereket, hogy el ne kezdjek hadonászni: a kezem szívesen mozgásba lendülne, amikor ilyen izgatott vagyok.

– Az a fickó egy seggfej volt. – Marley összefont karral süpped bele az ülésbe, mint egy sértődött tinédzser. Néhanapján ez nem is áll olyan távol a valóságtól. Nehéz elhinni, hogy előttem jött a világra, ha belegondolok, hogy a jelenlegi helyzetben is milyen éretlenül viselkedik. Három perccel több ideje él, de ettől még nem fogja fel jobban a tettei következményeit.

– Nekimentél az autójának! Teljes joggal volt seggfej. – De nem fogom hagyni, hogy feledésbe merüljön a dekoltázsomra tett megjegyzése, és ki fogom találni, hogy húzhatok hasznot belőle, amikor majd ki kell fizetni a festést.

– Túl közel parkolt hozzám. Egyedül ő tehet arról, hogy nekimentem annak a hülye, felvágós kocsijának.

– Nos, azt hiszem, meg kellett volna várnod, és közölni vele, hogy nem megfelelően parkolt, nem pedig tönkretenni a fényezését. Most ugyanis nem nagyon engedhetjük meg magunknak, hogy háromezer dollárt költsünk javításra!

– Meglesz a pénz, ha néhány héten belül eladjuk azt a két házat a tengerparton, és a hamarosan felszabadul a bizalmi vagyonkezelőnél letétbe helyezett pénz is, így igazából nem olyan nagy gond.

– De a jutalék és a letétbe helyezett pénz nem azért van, hogy egy fickó kocsijának a fényezését fizessük ki belőle!

– Hát, úgy tűnik, hogy bejön neki a cickód. Én azt mondom, hogy próbálj a csöcsöddel valami engedményt kiharcolni a Tesla javítására, hogy ne kelljen elköltenünk a jutalékunkat. – Marley előveszi a telefonját, és elkezdi nyomkodni.

– Nem fogok a csöcsömmel engedményt kicsikarni. – Szeretném azt mondani, hogy furcsa, hogy a nővéremmel gyakran ugyanúgy jár az eszünk, de nem az. Mivel ikrek vagyunk, gyakran már előre tudjuk, hogy mit gondol vagy tervez a másik. Minél többet gondolkodom a javaslatán, annál inkább eltöprengek annak észszerűségén – bármennyire undorítónak is tűnik.

Kihívóan felvonja a szemöldökét. Ilyenkor gonoszul összeráncolja a homlokát, és sokatmondóan néz. – Mi a fenéért ne? Az a seggfej dögös volt, te meg mindkettőt imádod a pasikban. Meg gazdag. Egy gazdag, dögös seggfej. És bejössz neki.

– Nem szerettem a seggfejeket, és nem jövök be neki. – Az az igazság, hogy a randira hívott szexi pasikkal nagyon rosszak a tapasztalataim: mindig kiderül róluk, hogy ritka nagy faszfejek. Beletaposok a fékbe, amikor sárgára vált a lámpa, és még azelőtt megállok, hogy piros lenne. Ez dühíti a mögöttem lévőt, de a nővéremmel ellentétben én aztán tényleg óvatos vezető vagyok.

– Láttam, hogy megnézett. Hasznot kell húznod a hormonális impulzusaiból. Úgy használd ki, hogy ne kelljen fizetnünk a megkarcolt fényezésért.

– Azt akarod mondani, hogy feküdjek le vele, hogy ne kelljen kifizetnünk a javítást? – Nem tudom, miért tűnök olyan felháborodottnak. Cseppet sem kellene meglepődnöm azon, hogy Marley erre célozgat. Ő tuti megfontolná.

– Semmit olyasmit nem mondtam, hogy le kellene feküdnöd vele, de érdekes, hogy neked ez jutott az eszedbe.

– Mert erre utaltál!

– Ami azt illeti, nem. Én csak azt mondom, hogy dögös, és látszott rajta, hogy szerinte te is az vagy. Ezt pedig kihasználhatnád, hogy kisebb legyen a számlánk a meghúzott kocsi miatt.

– Hát, ha engem dögösnek tart, akkor téged is. Talán neked kellene lefeküdnöd vele. – Behajtok az ikerházunk kocsibeállójára, és hirtelen megállok.

– Nem igaz. Nem az én mellemet akarná markolászni, hanem a tiédet.

– A mellünk is egyforma, mint majdnem mindenünk.

– Ez sem igaz. Az enyém B kosár, a tiéd C. Te gömbölydedebb vagy, a seggedet pedig twerkelésre teremtették.

A nővéremre bámulok. – Befejezted?

– Hát, mivel ilyen mérgesnek tűnsz, a válaszom igen. Rian, ez nem sértés volt, hanem bók. Én egy bot vagyok mellekkel. Neked viszont van alakod.

– Hagyd abba!

Az egész helyzet nagyon dühít. Az is aggaszt, hogy több ezer dollárt kell kiadnunk egy be nem tervezett autójavításra. El kell érnünk a pénzügyi céljainkat, ha végre akarjuk hajtani a tervünket, ez pedig akadályozni fog bennünket. És nem szeretem az akadályokat. Különösen a pénzügyieket nem. Az utóbbi évtizedben rendesen kijutott nekünk belőlük, és most már végre kezd visszazökkenni az életünk a rendes kerékvágásba. Nem akarom, hogy ezt bármi megzavarja, főleg nem egy ellenséges, öltönyös fickó.

Az utóbbi években tisztességesen kerestünk az ingatlanpiacon, de a nagy pénz a felújított ingatlanok elpasszolásában rejlik – ehhez viszont jelentős tőke kell, és az, hogy a lehető leghamarabb helyrepofozzuk a házakat. Minél gyorsabban sikerül továbbadni az ingatlanon, annál jobb, és egy jó ház zsíros profitot jelent. Olyat, amitől szinte dalra fakad az ember lányának bankszámlája. Feltéve, hogy Marley nem megy neki több Teslának.

Kiszállok a kocsiból, és a kelleténél kissé nagyobb erővel csapom be az ajtót, majd a jármű mögé sétálva felnyitom a csomagtartót. A nagy semmi néz velem farkasszemet, és ekkor rájövök, hogy az összes kaja ott maradt a bevásárlókocsiban az üzletben, ahol hagytam, és feleslegesen vesztegettem el egy órát az árvadászattal.

Lecsapom a csomagtartót, majd az autó elejéhez megyek, ahol fekete festékfoltok csúfítják a lökhárítót. A kocsim valaha egy idős hölgyé volt, aki csak akkor látta, hogy közel van valamihez, amikor már nekiment, így nem csoda, hogy eddig nem vettem észre a festékfoltokat, hiszen minden élen van egy horpadás. Egyikről sem én tehetek.

– Ri, szerintem nézd a dolgok jó odalát! – mondja Marley, miközben követ a kocsibejárón az oldalsó bejárathoz. – Legalább nem a jó kocsival voltam. – Megütögeti az Acura motorháztetőjét, amikor elhaladunk mellette.

Pénzügyi szempontból okosabb lenne egy autót fenntartani, de az az igazság, hogy kettőre van szükségünk. És az egyiknek szépnek kell lennie. Ha egy ház bemutatására egy ütött-kopott autóval érkezik az ember, az nem éppen a sikerről árulkodik, ám egy szép kocsi szinte kiabálja: Sikeres vagyok, vegyél tőlem, rajtam keresztül adj el! Kamuzz, amíg meg nem csinálod a szerencsédet – erről szól ez a világ.

Így hát Marley megy az Acurával a nyitott házakhoz, én pedig a régi Buickkal járok.

Beütöm a kódot, és felvonszolom szegény, sajgó lábamat az első emeleti lakásba, Marley-val szorosan a nyomomban. Egyáltalán nem ilyen helyen nőttünk fel. De amikor tizennyolc éves korában árvaságra jut az ember, és az adóssághegy mellé egy seregnyi ellenséget is örököl, akkor megtanulja megbecsülni azt, amije van – még ha nem is sok.

Ez a kis ikerház a nagymamánk ajándéka volt – nyugodjék békében az a csodálatos, intelligens lelke, mert enélkül Marley-val már egy évtizede hajléktalanok lennénk. Csak ennyi maradt ránk Deana Suttertől. A szélhámos apánknak köszönhetően minden egyebünket visszavette a bank vagy pedig elárverezték.

Marley kitűnő ügynök, én pedig nagyon jól értek a vállalkozásunk pénzügyi részéhez. De a fényezés számlája váratlan költség, ami miatt pénzügyileg távolabb kerülünk attól a céltól, amit a házak továbbadásával szeretnénk elérni. És a Hampton-vidéken lévők nagyon kívánatosak, különösen azok, amelyek a Mission Villát veszik körül.

Ez a gyönyörű, ám düledező ingatlan a partszakasz megfizethetőbb részén van, már amennyire ott bármi is annak tekinthető. Ami csak a tengerparton van, arról azt állítják, hogy előkelő és exkluzív, de ezt az ingatlant az egyedisége és az elhelyezkedése teszi kívánatossá, annak ellenére, hogy jócskán lenne vele munka.

Az utóbbi években azt figyeltük meg, hogy azok a Villa körüli ingatlanok a legjobb befektetések, amelyek idős párok vagy özvegyek tulajdonában vannak. Ők belefáradtak a fenntartásba, a hétvégenként nyüzsgő tengerpartba és az idővel bekövetkező, elkerülhetetlen változásokba. A déli melegre vágynak, ahol a hőmérséklet sosem süllyed fagypont alá. Ők azok, akik a nyolcvanas-kilencvenes évek elején újították fel utoljára a házukat, így már minden elavult. És bár a Hampton-vidéken ez meglepő, de némely ingatlan ára nem olyan csillagászati, mint gondolná az ember.

Amint meglesz a tőkénk, meg akarjuk venni az egyik ilyen házat, hogy némi ráncfelvarrással huszonegyedik századivá alakítsuk, és túladjunk rajta. A megtakarításunkkal és a letétbe helyezett összeggel együtt most már elég pénzünk van ahhoz, hogy készpénzes ajánlatokat tegyünk, így nem kell aggódnunk a jelzálog és a hitel miatt. Az a tervünk, hogy továbbra is ingatlanokat adunk majd el, de elmegyünk abba az irányba, hogy több házon adunk túl haszonnal, így megengedhetjük magunknak, hogy megvegyük a Mission Villát – azt a gyönyörű, elhanyagolt házat az öbölben, ami valaha a nagymamánké volt.

Bár én nem akarok túladni rajta. Ideális esetben, ha megvan hozzá a szükséges pénzügyi hátterünk, renoválhatnák, és félpanziós szállóvá alakíthatnánk. Csak az a kihívás, hogy meg kell győzni Marley-t arról, hogy ez jó ötlet. Ő nem kötődik hozzá úgy, mint én.

Emellett lutri az egész, mivel nem tudjuk, hogy meghirdetik-e eladásra, és ha igen, akkor mikor. De évek óta üresen áll, a piac pedig most fel van bolydulva, így szerintem már csak idő kérdése. Ez egy nagy álom, emellett pedig még nagyobb számokkal való játék. Szeretem a számokat. Nagyon! Boldoggá tesznek. Megnyugtatnak. De nem akkor, amikor bankjegyek formájában szívják le a számlánkról a gazdag, dögös, teslás seggfejek.

Egy gyors zuhanyt követően leggingset és pólót húzok, majd az ágyamra ülök a laptopommal. Értesítéseket kaptam a társkereső oldalon, ahová a nővérem regisztrált be a tudtom nélkül – viccből.

Ki kellett tölteni egy kérdőívet, Marley pedig volt olyan szíves, hogy megtegye ezt a nevemben. Én fogtam magam, és minden információt módosítottam, mert kíváncsi voltam, hogy kivel párosítanak össze, és milyen algoritmust alkalmaznak, amikor megállapítják, hogy mennyire illik valaki a másikhoz. Jobban érdekelnek azok, akik nem illenek hozzám – csak látni akarom, kik nem passzolnak. Nem meglepő módon azok, akik tényleg dögös pasik.

Az eddigi tapasztalataim nem túl biztatóak velük, így próbálom kerülni őket. Rendszerint megbízhatatlanok és meglehetősen önzőek – az ágyban és azon kívül is.

Akikkel magasabb pontszámot érünk el a kompatibilitási skálán, azok általában kevésbé vonzóak, de annak is kisebb az esélye, hogy átvágnak. A múltkor randiztam egy Terry nevű fickóval. Kávéztunk. Vagyis én kávét ittam, ő pedig koffeinmentes gyógyteát.

Tegnap megint randira hívott. Ezúttal vacsorázni. Nem vagyok száz százalékosan biztos abban, hogy bármi is lehetne közöttünk, de mivel állítólag tízből kilenc pontot értünk el a kompatibilitási skálán, így igent mondtam – bár inkább csak szociális kísérletképpen. Talán csak az első randi izgalma miatt volt olyan esetlen, és a második már jobb lesz.

Ennek ellenére nem vagyok biztos abban, hogy szeretnék-e egy férfit az életembe. Csak megbonyolítják a dolgokat. Randiztam már idősebb pasikkal is, a legutóbbi komolyabb kapcsolatom pedig évekkel ezelőtt befuccsolt – ez pont azután történt, hogy az életem nagyon szarul alakult. Nincs túl sok időm és energiám egy másik emberre, aki nem a nővérem. Annál pedig nincs rosszabb, ha dobnak. Az lenne a legjobb, ha én is úgy hozzászoknék a laza kapcsolatokhoz, mint Marley.

Éjfélkor már épp készülök lefeküdni, amikor a telefonom rezegni kezd: üzenetem érkezett. Átkozódva nézem meg, mert néha ilyenkor szoktam üzenetet kapni a randiappon keresztül. Gondolom, az összes magányos lúzer ágyban van, és azt kívánják, hogy bárcsak ne lennének egyedül. Én nem. Örülök, hogy teljes egészében enyém a franciaágy. Általában. És van egy elég tisztességes vibrátorom, hogy kielégítsem a testi szükségleteimet, ha már végképp nem bírok a magányommal, de nincs kedvem randizni.

Csakhogy most nem a randiapp az. Egy ismeretlen számról jött üzenet. Bebújok a takaró alá, és megnyitom.

Helló! Pierce vagyok, az a fickó, akit tökön lökött a bevásárlókocsival, és akinek a maga testvére meghúzta a kocsiját. Átdobná az e-mail-címét, hogy továbbíthassam az ajánlatokat?

Nem tudom eldönteni, hogy ilyen kései órán akarok-e válaszolni vagy nem. Úgy döntök, hogy várok reggelig. Mégiscsak éjfél van. A legtöbb ember, akinek reggel dolgoznia kell, már alszik. Lehet, hogy ő azon öltönyösök közé tartozik, akik maguknak osztják be a munkaidejüket.

Másnap reggel egy nagyon korhatáros álom foszlányaira ébredek, mely egy élelmiszerüzletben játszódott. Új üzenetek várnak Pierce-től is, aki történetesen az álmom főszereplője volt. A képzeletemben a természet igen bőkezű volt bizonyos testrészeivel.

Azt hiszem, ez nemet jelent.

Ezt az üzenetet három kép követi: mind a három egy-egy karosszérialakatos ajánlata. Árban nagyon hasonlóak. Visszaírok, és magamat hibáztatatom az elővigyázatlanságomért, hogy még csak félig vagyok ébren:

A testvérem lökte tökön a bevásárlókocsival, nem én. Ezek az ajánlatok tartalmazzák már a szexista megjegyzés miatti árengedményt is?

Megjelennek a hullámzó pontok, jelezve, hogy épp üzenetet ír. De két perccel később a pontok eltűnnek, és a frászt hozza rám a telefonom, amikor hirtelen megcsörren. Felhúzom a takarót, hogy eltakarjam a bután égnek meredő mellbimbóimat – nem mintha megláthatná őket.

– Halló! – Még mindig rekedtes a hangom.

– Helló! Rian, maga az? – Miért hangzik a szájából olyan bűnösen a nevem?

Befogom a készüléket, és megköszörülöm a torkomat, mielőtt felelnék. – Igen, én vagyok.

– Pierce vagyok. Felébresztettem?

– Igen. Álmomban SMS-eket szoktam írni.

– Mi mást csinál még álmában?

– Nincs egy kicsit korán ahhoz, hogy két, gyakorlatilag idegen ember kétértelmű beszélgetést folytasson? – Nem adok neki időt, hogy megválaszolja a kérdést. – Szóval gondolkodtam egy kicsit.

– És miféle gondolatai voltak, Rian?

Mocskosak, rólad és rólam a bolt folyosóján. De ezt inkább megtartom magamnak. – Azt hiszem, az lenne korrekt, ha adna némi engedményt a javítás költségeiből a dekoltázsomra tett szexista megjegyzése miatt.