Volt egy kedvenc kávézónk, ahová mindig beültünk munka után a régi barátainkkal. Most már sokfelé dolgoztunk napközben, olyan is volt, aki még munkát keresett, de napnyugtakor sokszor futottunk itt össze. Egy este épp Sajóval ültem a kávézóban, azzal a magyar fiúval, akivel annak idején együtt mentünk Buchenwaldból Svájcba, aztán Marseille-ben az utolsó pillanatban ugrott fel a Cairo fedélzetére. Akkortájt már inkább tekintettem bátyámnak, mint barátomnak. A közös múlt szinte családot kovácsolt belőlünk, annyira erős kötelék alakult ki közöttünk.
CairoNagy volt bent a nyüzsgés, amikor megrendeltük a kávénkat. Én mindig magam fizettem. Sose hagytam a fiúknak, hogy meghívjanak. Épp beszélgettünk – sosem a múltról, mindig a jelenről: ki mit csinál, kinek van munkája, kinek nincs, talán nevet
