Bejössz nekem, Rosszfiú

2. fejezet

2. fejezetMinden tini életében eljön az a pont, amikor azt érzi, hogy egyedül van, hogy senkire nem számíthat, hogy akár fel is falhatnák a vérfarkasok, akkor se érdekelne senkit. Ez normál esetben pár óra alatt lecseng, nálam viszont már hetek óta tart. Pontosabban azóta, hogy a barátaimnak minden sokkal fontosabb lett nálam.

Hétfő reggel hét harminckor a megállóban állva a szokásos módon várom a buszt. A szokásos azt jelenti, egyedül, mint a kisujjam. Régen Lukáccsal és Roxival, de mostanában csak magányosan. Ami ugye azért jó, mert így van időm gondolkozni, elmerülni, zenét hallgatni, átadni magam a ritmusnak, az univerzumnak… ah, kit akarok átverni? Egyedül várni a buszt unalmas és szánalmas. Nincs ebben semmi jó.

Megigazítom a táskám pántját és a csizmám orrát kezdem el bámulni.

Lukács általános iskola óta a legjobb barátom. Nyíltan vállalja, hogy meleg. Vagyis inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy a családja és a barátai biztosra tudják, a többieknek pedig meghagyta a pletykálás édes ízét. Barátságunk akkor kezdődött, amikor hatévesen, a suli első napján egymás mellé ültettek minket. Emlékszem, egyszer csak felém fordult és megkérdezte: akarsz a legjobb barátom lenni? Együtt kirándultunk, együtt vásároltunk, együtt ettünk, sírtunk, romantikus filmmaratonokat tartottunk. Mellette voltam, nekem mondta el elsőnek, hogy szerinte ő más. Akkor is, amikor beavatta a szüleit, és akkor is, amikor megismerkedett Csongorral. Ha pontos akarok lenni, az első találkozásuknál nem voltam ott, az nyáron történt egy bulin, engem pedig anyuék este tíz után sem engednek el sehová, nemhogy egy buliba. De az azt követő kereső hadjáratnál ott voltam, amikor végignéztük a nyári buli hivatalos Insta-oldalán az összes posztot, a sztorikat, a taggeléseket. Mindent! Egy teljes hétbe telt, mire megtaláltuk, de sikerült. A neve Csongor. Természetesen a neki küldött üzenetet is együtt írtuk meg és ezerszer fogalmaztuk át.

Csongor is budapesti, de egy évvel idősebb nálunk, így ő már fősulira jár Szegeden. A nyarat könnyűszerrel meg tudták oldani, de egy hónapja, ahogy a suli elkezdődött, bimbózó románcuk távkapcsolattá vált. Csongor kéthetente jár haza, így azokon a hétvégéken, amikor Szegeden marad, Lukács ül vonatra. A barátom szárnyal, virul ezerrel, másról sem tud beszélni csak kettőjükről. Igazából szuper párost alkotnak, kiegészítik egymást, mint két összeillő puzzle-darab. És én ennek tökre örülök, de tényleg. Csak Lukács teljesen megváltozott, más, mint azelőtt. Mostanában olyan, mint egy kifordított nadrág. Semmi nem érdekli, ami nem Csongorral kapcsolatos, ha nem ő a téma, akkor addig csűri-csavarja a dolgokat, amíg ő lesz. Nehéz egy távkapcsolat, ezt ők is tudták, de Lukácsot látva azt gondolom, igazán fájdalmas is, ezért amikor felhozza a Csongor-témát, nincs szívem leállítani. Legalábbis az elmúlt egy hónapban nem volt.

Az elején még aranyosnak gondoltam, hogy minden percben üzengettek egymásnak, vagy videohívással beszéltek, de amikor Lukács konkrétan nem is figyelt rám és mindent háromszor kellett megismételnem, mert első két alkalommal nem hallotta, akkor ez az aranyosság inkább dühítővé kezdett válni.

Előveszem a telefonomat és megnézem, jött-e értesítésem. Reggel írtam Roxinak, megkérdeztem, busszal jön-e, mert ha igen, akkor előtte beugorhatnánk a kedvenc pékségünkbe, ahol a város legjobb kakaós csigáját árulják, amit ezelőtt egyik reggel sem hagytunk ki. Választ azonban nem kaptam rá, az Instagramra kitett képéből, amin egy starbuckos kávét tart a kezében, viszont arra következtetek, hogy ez egy nemet jelent. Egy nagyon nagy nemet.

Mi hárman szinte minden szabad percünket együtt töltöttük, amit a mostani helyzetünket elnézve senki nem hinne el. Én, Lukács és Roxi. Egészen addig tökéletesen működött a hármasunk, amíg Roxi meg nem ismerte Lizát, a tánccsapat új üdvöskéjét. A két lány a suli melletti újonnan nyílt táncteremben lett jóban, Liza által pedig Roxi is bekerült az ő társaságába. Azóta elkezdett randizgatni, hétvégén eljárni otthonról, és az új barátai mellé, úgy néz ki, én már nem férek bele a napjaiba. Egyedül az iskolában találkozunk, ám akkor is inkább csak az ebédszünetben, mert az órákon már nem mellettem ül, a szakköreink meg nem azonosak. Az új barátjáról is az Instagramról tudok, mert nekem valahogy elfelejtette elmondani. Vagy csak nem látta értelmét megosztani velem.

Beszívom a reggeli friss levegőt.

Amúgy nem annyira kilátástalan a helyzet. Nem az van, hogy teljesen kizártak a társaságukból, hanem csak sok dolguk van, és a szabadidejüket nyilván azzal szeretnék tölteni, aki fontos nekik. A fontossági sorrend pedig mindig változik, gondolom. Vagyis csak sejtem. Mivel nekem mindig egyedül ők voltak, így nem tudom, milyen lehet az, ha az embernek több barátja van és meg kell közöttük osztania az idejét.

Szerencsére időközben megérkezik a busz, így az önsajnálatomat végre betehetem a zsebembe, ahonnan a kis mocsok folyton les rám. A busz leginkább diákokkal van tele, néhányat fel is ismerek az iskolából. Odaintek pár infós srácnak, akikkel egy osztályba járunk, majd leülök az egyik kopott műbőr ülésre, és az ablakhoz nyomom a fejem, ami nagyot koppan. Beteszem a fülesemet és maximumra állítom a hangerőt. Muszáj zenét hallgatnom, mert képtelen vagyok egyedül maradni a magányos gondolataimmal.

Az út nem több negyedóránál, de maszkban, főleg úgy, hogy már ősz van és fűtenek, elég szívás. Amikor a busz begördül a szokásos helyére, felkapom a táskámat, felhúzom a kabátom cipzárát, majd egyből leugrom a járműről és lehúzom a maszkot.

Tapasztalt gimisként megtanultam már, hogyan zárjam ki a külvilágot. Legfőképp a lenéző tekinteteket, vagy az udvariasnak egyáltalán nem nevezhető beszólásokat, amikkel az unatkozó és magukról túl sokat gondolók ajándékoznak meg. Idővel az ember rájön, hogy kár miattuk sírni vagy a mosdóban bujkálni. Ők akkor is gúnyolódni fognak rajtad, ha könnyeket ontva elfutsz. Inkább jobb nem is foglalkozni velük. Ha látják, hogy nem hat meg, amit rólad mondanak, akkor nem is fognak szekálni, mivel nekik az már nem lenne szórakoztató.

Nyilván minden gimiben vannak népszerűbb diákok, valamint kevésbé népszerűek. Olyanok, akik menők, lúzerek, stréberek. Ez a mi sulinkban sincs másként, egy ki nem mondott hierarchia uralkodik itt is. Na, és azt mondják, hogy a gimi mennyire, de mennyire szuper. Az, egy másik dimenzióban, esetleg.

Silverstein üvölt a fülemben, így haladok el a portánál összegyűlt társaság mellett. Egészen a szekrényemig baktatok, bedobálom a könyveimet, és éppen a táskámat próbálom bepasszírozni, amikor valaki a szomszédos ajtónak csapódik. Szőke haj, tarka kabát, ez Orsi lesz.

Orsi egy évvel fiatalabb nálam, tizenegyedikes. A suliújságban ismerkedtünk meg, és néhanapján ugyanannál a megállónál szokott felszállni reggelente, de ma nem láttam őt, azt gondoltam, talán beteg lett.

– El-ah-ludtam – lihegi. Hirtelenszőke haját kócos kontyba csavarta a feje tetején, amibe közelebbről megnézve egy gabonapehely ragadt bele. Felé nyúlok és megpróbálom kiszedni, de igazán beágyazta magát, így elég nehéz dolgom van.

– Sorozatmaraton? – kérdeztem a makacs gabonapehellyel küszködve. Megfordul a fejemben, hogy lehet, ki kellene vágni.

– Rosszabb, Harry Potter.

Ha jellemezni kellene Orsit, akkor az első szó, ami eszembe jut róla, az a Harry Potter. Igazi megszállott a csaj. A szobája egy igazi fanklub. Többször látta a filmeket, mint ahány ujja van. A könyvet pedig szerintem maga sem emlékszik, hányszor olvasta. Részeket tanult meg belőle, amit reggelente a buszon szokott nekem felmondani, s szentül hiszi, létezik a 9 ¾ vágány. Hát, drukkolok neki, bár nem hiszem, hogy egyhamar megtalálja.

– Elkészült a cikked? – vált témát. A makacs gabonapehely-darabka úgy tűnik, végleg beköltözött Orsi hajába, így kénytelen vagyok feladni a harcot.

– Félig – sóhajtom. – Szerintem vissza fogja dobni Anett.

– Miből gondolod?

– Mert a visszaváltható üvegek téma nem hiszem, hogy el fogja nyerni a tetszését – nevetek fel keserűen. Igaz, az újságnak van egy felügyelő tanára is, aki persze átnézi a cikkeket, de felőle bármi lehetne benne, ami nem obszcén, trágár vagy sértő. Így a tényleges szerkesztője a magazinnak Anett. Ha ő azt mondja valamire, hogy unalmas, nem az újságba való, nem kell, akkor kidobja, felgyújtja, vagy rosszabb esetben a szemed előtt tépi szét a szokásos mondatával: „a szemétnek a kukában a helye!”.

– Anettnek semmi nem tetszik, amit nem ő írt – mondja Orsi a fejét rázva.

Egyet kell vele értenem, a beszélgetésünket sajnos a csengő szakítja félbe, így mind a ketten az óránkra sietünk. A füzetemet és a nagy atlaszt magamhoz veszem, majd elindulok történelemórára, ami a másodikon lévő előadóban lesz.

Mire odaérek, már mindenki bent várakozik a teremben. Egyből kiszúrom Roxit, aki mint a tanév kezdete óta minden alkalommal, most is új baráti társasága mellett ül. Mosolyogva intek neki, ő csak biccent. Tehát már nem csak az üzeneteimre nem válaszol.

Leereszkedem a szokásos helyemre az első sorba. A mellettem lévő üres helyet pásztázom, régen ez Roxi helye volt. Csak hát az régen volt. Liza révén hivatalos lett a menők bulijaira, ebédidejét a táncosok között töltötte újfent Lizával, beszéltek hozzá, megkérdezték, hogy van, befogadták. Vagy inkább elfogadták, mivel azért Roxi külsőleg még mindig inkább hasonlított önmagára, mint arra a lányra, ahogy viselkedik. Ugyanúgy öltözködött, ugyanolyan szorgalmasan tanult, csak éppen Liza új instafilteres barátjaként. Talán óra után odamegyek Roxihoz és beszélgetést kezdeményezek. Lehet, haragszik valami miatt.

A történelemtanár azokhoz az oktatókhoz tartozik, akik a tananyag elé helyezik a saját véleményüket. Akiknek minden második mondata: a tudomány szerint ez meg ez, de én úgy gondolom, hogy az meg az. Érdekesen tanít, a tudását megkérdőjelezni nem lehet. Magas, őszülő, negyvenes fazon, aki mindig öltönyben jár, s a haja szerintem még sose láthatott fésűt, vagy direkt ilyen, de akkor viszont jól benézte. Szeretem az óráit, de legfőképp azt, hogy a dolgozatokban teljesen elfogadja az önálló véleményeket is. Jó, persze nem az olyanokat, hogy én nem szeretem az erőszakot, tehát nem tanulom meg a háborúkat, hanem az értelmesebb véleménynyilvánítást értékeli.

Hosszú jegyzetelés és három teleírt oldal után a tanár úr összeszedi a könyveit, feladja a holnapi tanulnivalót, és kisétál a teremből.

Az eddigi csendet felváltja a szünethez illő hangos beszéd, mindenki magyaráz, nevet, és próbál minél előbb kijutni a teremből. Mintha egy börtöncellában lettünk volna. Becsukom a füzetemet és hátrafordulok, Roxit keresve a tekintetemmel. Nagyon szeretnék vele beszélni, megkérdezni, tettem-e valami rosszat, amiért így viselkedik, de valaki beáll a képbe, egy árnyék kúszik az arcomra.

Anett.

– Szükségem van rád – mondja köszönés helyett. Körbenézek, megbizonyosodom róla, tényleg hozzám beszél-e, mert direktbe ritkán szól az emberekhez. Kétméteres körzetemben mindenki felszívódott, senki nincs a teremben, ezért csak hozzám beszélhet.

– Neked is szia, Anett – nézek fel rá.

– Már köszöntem – vonja meg a vállát. Említettem, hogy Anett mennyire kedves lány? Ja, hogy nem? Megvolt rá az okom. – Fontos dologról kell beszélnünk.

– Nekünk? – visszhangzom. Anett nemhogy fontos dolog miatt nem szokott hozzám jönni, hanem semmilyen dolog miatt. Egyedül a suliújságnál beszélünk, ott is igazából csak ő beszél (vagy kiabál, legfőképp inkább azt), én pedig hallgatok.

– Igen, nekünk. Kellesz! – közli karba tett kézzel, hangja komolyan cseng.

– Hogy micsoda?

Nem egészen értem, mire gondol. Kínomban elkezdem pakolni a könyveimet.

– Nem mintha egyedül nem tudnám megoldani, de jövő héten lesz a megyei bajnokság, a kézilabdacsapattal minden délután edzésünk lesz, nem érek rá még egy cikket is megírni, elég a házikkal foglalkoznom. Roxánát kirúgtam, Petra szimulál – hadarja artikulálva, miközben a kezeivel hadonászik az arcom előtt. Szerintem, ha így halad, leüt, és utána infarktust kap.

– Petrának tüdőgyulladása van, nem szimulál.

Tegnap írtam neki jobbulás üzenetet, és akkor beszélgettünk egy kicsit, tényleg nagyon beteg.

– Nem érdekel! – kiáltja, hangját az üres terem falai visszaverik, így elég ijesztően hat. – Ócska kifogás. Köhögött kettőt, ezért ne sajnáljuk már! Áron egy rakás szerencsétlenség – folytatja az újság stábjának kritizálását. – Az alapvető nyelvtani fogalmakkal sincs tisztában. Egy teljes cikket biztosan nem bízok rá, még a végén telerakja pucér nők képeivel.

– És hogy jövök én a képbe? – szakítom meg a monológját. Annyira már ismerem, hogy ha egyszer elkezdi, akkor lelőni sem lehet. Csak mondja és mondja, aztán már azt vesszük észre, hogy karácsony van.

– Úgy… – vesz egy nagy levegőt és lerogy a mellettem lévő székre –, hogy te vagy az egyetlen értelmes az újságnál, aki képes összerakni három mondatot.

Most jól hallom, hogy értelmesnek nevezett? Anett? Valaki csípjen meg!

– De már van cikkem – rázom a fejem értetlenül. Bármennyire is jólesik, hogy rám gondolt, én már megírtam erre a hónapra, amit kért.

– Olvastam. Kukába való.

– Hogy mi?

– Jól hallottad. Nem rossz, sőt még érdekelt is, de nem a suliújságba való. Főleg most, hogy az igazgató nagyítóval figyel minket.

– Először is köszi, most először dicsértél meg, ezt bóknak veszem. Másodszor pedig nem fogok ruhákról meg sminkekről írni, azt felejtsd el – közlöm határozottan.

– Most komolyan, van olyan, aki megfogadná a tanácsaidat? A nyomi barátaidon kívül? – gúnyolódik.

– Pazar cikket írnék a mai divatról – kérem ki magamnak.

Na jó, ezt még én sem hiszem el, mindenki rajtam röhögne. Milyen divattanácsokat tudnék én írni? Végignézek magamon, hátha rácáfolhatnék, de be kell látnom, hogy Anettnek ismét igaza volt. Farmer és világoskék pulcsi van rajtam, hosszú hajamat pedig egyszerűen hátul összefogtam. Inkább hagyjuk a divattippeket. Egy életre.

– Ha ettől jobban alszol, akkor hidd csak ezt nyugodtan. Akkor számíthatok rád, vagy nem?

Istenem, miért van nekem ekkora szívem?

– Miről is van szó pontosan?

Az ajtón ekkor kopogás nélkül belép a takarítónő, amitől mind a ketten felé kapjuk a fejünket. Megkér minket, hogy hagyjuk el a termet, mert hamarosan előadást fog tartani itt egy egyetemi professzor a továbbtanulással kapcsolatban, és előtte szeretné kitakarítani a helyet. Összeszedjük magunkat, Anett gyorsabb, így ő már rég az ajtón kívül jár, amikor utolérem. A folyosón sétálunk a következő óránk terméhez.

– Megvalósítjuk az ötletedet.

– Az enyémet?

– Igen. Már írtam néhány kérdést, neked csak össze kellene majd raknod és begépelned az egészet, ha kész lesz a cikk. Menni fog?

Most komoly? Megírni egy olyan cikket, ahol csak a kérdéseket és a válaszokat kell mondattá formálni? Most viccel? Úgy kerül címlapra az írásom, hogy semmi komolyabb erőfeszítést nem kell tennem? Széles mosolyra húzódik a szám.

– Persze hogy menni fog! – bólintok lelkesen. – Igazából lenne is egy-két ötletem, kivel készíthetnénk el. Mit szólnál Dallos Koppányhoz?

– Az kicsoda?

– Ő nyerte idén a tudóskupát, tizedikes.

– Honnan veszed, hogy ismerek minden balféket?

– Koppány egyáltalán nem balfék, most mondtam, hogy ő nyerte a… – veszem védelmembe a fiút, de Anett közbevág.

– Tudom, tudom. A tudósserleg. Lényegtelen, ki ő! Már más tervem van.

– Igen? És mégis kivel tervezed a cikket?

Ördögi mosolyra húzza az ajkát, elnéz a vállam felett egyenesen a bejárat felé.

– Vele – mutat a folyosó végébe.

Megfordulok, összehúzott szemmel hunyorgok a távolba. A folyosón sétáló és óráikra várakozó sokadalomban nem tudom kivenni, kire céloz, ezért meg akarom kérdezni tőle, ugye nem újra Zsolnai kémiatanárnővel akar interjút csinálni, amikor megpillantok egy alakot, aki a tömegben utat tör magának.

Na, ne!

Jaj, ne!

Ne, ne, és ismételten csak ne!

– Zádori Dénes? – tátom el a számat. Akaratlanul nevetek fel, ösztönös reakció, amit azonnal meg is bánok, mert Anett arca a meggyötörtből átvált mérgesre. – Ne haragudj – próbálom elfojtani a feltörni vágyó kacajt.

Zádori Dénes egy megközelíthetetlen várorom. A maga módján akár magányos farkasnak is nevezhetném, mivel a saját baráti körén kívül senkivel nem szokott vegyülni. Tipikus rosszfiús imázsához tartozik a bunkó, nemtörődöm stílusa, amitől garantáltan falra mászik az ember. Szinte nem vesz részt semmilyen iskolai dologban, őszintén, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán bejár az óráira. Tavaly egy időre kiesett az angoltanárunk, azt hiszem, szülési szabadságra ment, így a fennmaradt félévre összevonták a középhaladó és haladó csoportot. Dénes mögöttem ült azokon az órákon. Egyszer leejtettem a tollamat és ő visszaadta, ez volt az egyetlen kontaktom a sráccal a gimi teljes négy éve alatt. Tehát személyesen nem ismerem őt. Rengeteg pletyka terjeng róla, miszerint tizedikben két hónapot javítóintézetben töltött. Nem tudom, ebből mennyi igaz, Roxi szerint nem is javítóban, hanem katonai táborban volt. Ki tudja. Sosem kérdeztem meg tőle, mi és mennyi igaz ebből, valószínűleg nem is fogom. Benne volt valami verekedésben is, ami nagy port kavart, mindenki hallott róla, ahogy én is, bár a részletekre nem voltam kíváncsi. Hallottam már olyat, hogy azért úsznak meg mindent a társaságával, mert a családja benne van a maffiában. Most komolyan? Nem egy filmben vagyunk. Gengszterek? Maffiózók? Mi lesz a következő, az egyikük egy arab herceg fia?

Közéjük nem jelentkezhetsz csak úgy, nem volt olyan kurzus, ahol megtanították volna, hogyan válhatsz társadalmilag elfogadottá, olyanná, amilyenek ők. Mindenki tart tőlük, de mindeni szeretne közülük való lenni. Ők viszont pont olyannak tűnnek, akik tesznek az egészre. Nem vegyülnek senkivel, mégis mindenki velük akar lenni, kapni belőlük egy darabot.

Elhúzom a számat, ahogy elhalad mellettünk a barátaival. Még a hideg is kiráz tőlük.

– Hogy vetted rá, hogy belemenjen? – fordulok vissza Anetthez.

– Még nem tudja, de ami késik, nem múlik.

Felvont szemöldökkel meredek rá.

– És hogy tervezed tudatni vele? Lekötözöd? Mert abban biztos lehetsz, hogy ő – bökök fejemmel a fiú irányába –, ha fizetsz érte se megy bele.

– Zádori az egyetlen esélyünk arra, hogy megtartsuk az újságot. Bele fog egyezni. Bele kell egyeznie!

Azt nem tudom, hogy az egyetlen-e, de kétségtelen, ha Zádori Dénes segít nekünk, akkor a suli összes lánya elkapkodja majd az újságot néhány pillanat alatt.

– Hát sok szerencsét hozzá – veregetem meg a lány vállát kárörvendve. Nem lesz könnyű dolga, de ő akar mindenképpen Dénestől segítséget kérni, magának kereste a bajt. Mérgesen bámul rám és egy mozdulattal lerázza magáról a kezemet.

– Nem áll valami jól a szarkazmus, Réka, ne próbálkozz vele – köszön el, majd nagyot sóhajtva Zádori Dénes után indul. – Ha belemegy, délután találkozunk! – emlékeztet az ígéretemre.

Milyen jó lesz nekem.