Bejössz nekem, Rosszfiú

3. fejezet

3. fejezetAz órák hamar elteltek, így észre se veszem, hogy már elkezdődött a félórás szünet. A szekrényembe helyezem a tankönyveimet és az ebédlő felé indulok. Ez lényegében egy különálló épület az iskola mellett, egy fedett folyosó köti össze őket egymással. A fülesemet betéve elindítok egy random lejátszási listát. Zsebre teszem a kezemet, és bár semmi étvágyam nincs, úgy döntök, mégis eszem egy keveset. Általában kétfajta főétel és köret, meg leves szokott lenni. Azonban a suliban kapható menzakosztnál rosszabbat nem hiszem, hogy valaha ettem, így ha lehet, kihagyom az itteni kajákat. Vannak kivételes napok, amikor egészen ehető dolgokat találni. A mai nem ilyen. Valami tésztaszerűség. Szerencsére gyümölcs és desszert mindig van, így még mielőtt leemelném azt a gyönyörű tejszínes-gombás tésztaálmot, a biztonság kedvéért elveszek egy fánkot és egy mandarint.

Tálcával a kezemben nézek körbe. Három sorban vannak felállítva négyfős asztalok, viszont sok helyen összetoltak kettőt-hármat, hogy akár egy nagyobb baráti társaság is oda tudjon ülni. Ezt most nem lenne szabad a vírus miatt, felügyelő tanárt viszont nem látok, aki visszarendeztetné az asztalokat.

Egyből kiszúrom Lukácsot, és automatikusan felé veszem az irányt.

Átvágok a kilencedikesek bagázsán, akik még megszeppenve ülnek az asztaluknál, félve pislognak a többiek felé, ők még csak most ismerkednek a középiskolával. Aztán majdnem felbukok egy földre helyezett gitártokban, amit a gazdája óvatlanul hagyott a széke mellett, nem törődve azzal, hogy másnak ez útban lehet. Amikor a lány észreveszi, hogy a hangszere elállja az utat, heves sajnálkozásba kezd.

– Nincsen semmi baj – nyugtatom meg apró mosollyal. Egy évtizednek tűnő idő után végre sikerül Lukács mellé érnem, ott viszont szembesülnöm kell azzal, hogy nincs egyedül. A már-már szokásos társaság veszi körül. Roxi, mellette Liza, néhány táncoslány a csapatából, az asztalfőn Lukács, jobbra tőle Csilla, Csongor húga. Csilla csendes lány, nem igazán hallottam még a társaságomban beszélni, de Lukács vele és Csongorral töltötte szinte az egész nyarat, ő jól ismeri.

– Szia, Réka – köszön mosolyogva Lukács.

– Sziasztok!

– Milyen volt az irodalom? – érdeklődik Roxi, amit nem igazán értek, mivel ő is ott volt.

– Borzalmasan unalmas – teszem le a tálcámat.

– Tudtál jegyzetelni?

Bólintok. Csilla mellé ülök, aki azonnal elhúzódik. Úgy teszek, mintha nem venném észre, nem akarom mutatni, mennyire rosszulesik, hogy nem kedvel. Még csak félméteres környezetemben sem tud meglenni velem. A székre ereszkedem és beletúrok a tésztának kinéző ebédembe. Undorító állaga van, konkrétan mintha valami nyálkás trutyit kavargatnék. Még jó, hogy hoztam fánkot.

– Réka, elkérhetem a jegyzeteidet? Nekem majdnem leszakadt a kezem az ötödik oldal után – sopánkodik Roxi.

– Persze, órák után odaadom.

– Köszi – mosolyog rám, többet azonban nem mond, Lizához fordul, aki a mobilján mutat neki valamit.

– Na, térjünk vissza oda, ahol eddig tartottunk. Mit szóltok ehhez? – veszi át a szót Lukács.

– Nem tudom, szerintem a másik sokkal jobb volt – rázza meg a fejét a képernyőt néző Csilla. Mivel fogalmam sincs, miről is beszélhetnek, így gondoltam, megkérdezem.

– Csongor ajándékáról – legyint felém Lukács, aztán mégis úgy dönt, beavat, és a telefonját az arcomba nyomja. Egy barna oldaltáska van a képen, pár másodperc után lapoz egyet, amin egy ugyanolyan darab néz vissza rám, csak feketében.

– Szerinted melyiknek örülne jobban?

– Mind a kettő ugyanolyan, nem? – vonom össze a szemöldökömet.

– Mindegy, úgysem ért hozzá – szúrja oda a mellettem ülő Csilla. Kérdőn pislogok rá, ő azonban, mint ha nem éppen most alázott volna porrá, az asztalunkhoz érkező lányokat üdvözli nagy hévvel.

Borzalmasan érzem magam. Meredten kezdem bámulni a tálcámon lévő ételt. Elment az étvágyam is, a torkomban hatalmas gombóc kezdett növekedni, még a fánkot se vagyok képes lenyelni tőle. Lehet, hogy ott ülök velük, mint rég, de nem érzem már magam olyan biztonságban, mint anno. Azért szerettem velük lenni, mert olyankor le tudtam venni az egész iskola előtt viselt álarcomat, ellenben most éppen hogy akkor kell felvennem ezt a maszkot, amikor mellettük vagyok.

Mind a hárman ugyanolyan kitaszítottak voltunk, és egyikőnk sem akart ezen változtatni. Ellenben most… most minden más. Mintha mindkettejüket megtámadta volna a népszerűség iránti vágy vírusa. Szeretem őket, de e pillanatban bárhol máshol lennék, mint itt, mellettük. Már nem érzem azt, hogy magamat tudom adni, már nem merek önmagam lenni a társaságukban. A nyár előtt annyira más volt minden. Mit számít, ha többen ismerik a nevedet? Talán attól jobb ember leszel? Több másnál? Az én egyetlen célom, hogy minél hamarabb leérettségizzek és elhúzhassak innen. És mindezt a lehető legláthatatlanabb módon szeretném véghez vinni. Nem érdekel, ha a tablót nézve majd senki sem emlékszik pontosan, ki is volt az a Molnár Réka. Nem érdekel, ha senki nem írja majd alá a ballagási képemet, ha a diákelnök-választáson feltehetőleg nem engem fognak indítani, ha mégis engem küldenének, minden bizonnyal senki nem szavazna rám.

Nem érdekel. Csak annyit szeretnék, hogy legyen minél hamarabb vége a giminek.

Egyre nyomasztóbbak számomra ezek az együtt töltött ebédek. Az asztalt körülveszik Liza barátai, akik most már Roxié is, és úgy látszik, Lukács teljesen jól elvan velük. Kirekesztettnek érzem magam. A barátaim hangosan nevetnek, jól szórakoznak valamin, és tudom, hogy nem rajtam, de amikor nem vagy beavatva, úgy érzed, te vagy a nevetség tárgya.

Felállok, és se szó, se beszéd visszaviszem az érintetlen ebédemet, muszáj innen minél hamarabb távoznom, mielőtt teljesen magába szippantana a magányosság. A kiadónyíláshoz viszem a tálcámat, aztán az udvar felőli kijárathoz igyekszem. Az ablakok mellett haladok el, pár méterre járok csupán a megváltó szabadságtól, amikor furcsa, nyomasztó érzés kúszik fel a nyakamon. Libabőrös lesz az egész karom a gondolatra, de olyan, mintha valaki figyelne.

Hirtelen megfordulok. Gyanakvóan méregetem a teremben ebédelő diáksereget. Mindenki és egyben senki sem gyanús. Legtöbben a tányérjuknak szentelik a figyelmüket, vagy a mellettük ülővel beszélgetnek. Az egyik asztaltársaság ekkor hangosan felnevet, az, amelyik közvetlen az ablak mellett ül. Háttal vannak nekem, így nem látom, kik ők. Az egyik fiúnak sötétkék csíkok virítanak a vállig érő barna hajában, ő nagyokat gesztikulálva mesélhet valamit a többieknek, mert a vele szemben ülő lány röhögve megdobja őt egy összegyűrt alufólia galacsinnal.

Nagyszerű, már hallucinálni is elkezdtem. Nagyot sóhajtok, zsebre teszem a kezemet, és lerázva magamról ezt a rossz érzést, elindulok.

Órák után átadom az irodalomfüzetet Roxinak, akinek csak egy rövid köszire futja, mert állítása szerint rohannia kell haza, a suli kijáratánál azonban ott várja egy számomra ismeretlen fiú. Szívesen megkérdeztem volna, hogy milyen napja volt, vagy elmondtam volna neki, hogy életemben először címlapon lesz a cikkem. Vagy hogy életemben ugyancsak először készítek interjút valakivel. Sok mindent szerettem volna neki mondani, de elrohant. Mind a két barátomnak jobb programja akadt annál, mint hogy velem beszélgessen.

A suli aulájában sétálok vissza a szekrényemhez, amikor a telefonom rezegni kezd. Előhalászom a nadrágom zsebéből, megvárom, amíg a képernyőzár feloldódik, és megnyitom az üzenetet.

Anett: Belement. Gyere a könyvtárba fél óra múlva. Ne késs!

Mi a szösz?

Felvont szemöldökkel olvasom újra a lány sorait. Mégis mivel vehette rá a fiút? Vagy lehet, hogy nem is Dénesről beszél, hanem valaki másról? Nevetve megrázom a fejemet, ahogy elképzelem Anettet futni a srác után, miközben az érveivel próbálja meggyőzni őt. Kissé bizarr jelenet.

Semmi kedvem nincs hozzá, de mivel megígértem neki, elindulok az épület másik felébe, ahol a könyvtár áll. Könnyen megtalálom, a terem közepén ül az egyik asztalnál, görnyedten hajol egy papírhalomra. Elindulok felé, amire felemeli a fejét, észrevesz, a mellette lévő székre tett táskáját leteszi a földre. Odasétálok, nem ülök le, csak megállok az asztal szélénél.

– Hol voltál? Már tíz perce itt várok rád – rivall rám azonnal.

– Itt vagyok, nem?

– Ülj le – bök az üres székre.

Még le sem teszem a táskámat, ő abban a pillanatban a kezembe nyom egy papírt. ZÁDORI DÉNES INTERJÚKÉRDÉSEK – áll a szöveg elején nagy betűkkel.

– Te kinyomtattad a kérdéseket? – kerekedik el szemem a lapot bámulva.

– Igen, szeretek mindent az irányításom alatt tartani.

Tényleg? Ha nem mondja, akkor is kitalálom. Anett maga a rend és a fegyelem. Sosem tudtam, hogyan lehet ennyire egyenes háttal járni, vagy hogyan tud ennyi mindent az irányítása alatt tartani. Én már rég sírva feladtam volna. Nem elég, hogy az iskolaújság főszerkesztője, ami már magában egy kész öngyilkosság, ötven oldalt nem olyan könnyű megtölteni. Nem ő írja mind az ötvenet, de mindet egytől egyig le kell ellenőriznie, mert hibás számot nem adhatunk ki. Össze kell fognia tíz embert, akik közül mindenki a maga útján akar menni, mind másról akar írni. Mellette benne van a suli kézilabdacsapatában. Ahogy hallottam, nem kimondottan a legsikeresebbek a versenyeken, ezt azonban nem mondanám ki hangosan Anett előtt.

– Az összeset fel fogod neki tenni? – ülök le a mellette lévő székre. Több mint harmincat számolok pontokba szedve. Ezt vajon mikor csinálhatta?

– Igen, remélhetőleg értelmesen fog rájuk válaszolni – kezébe veszi a füzetét, majd sárga kiemelővel áthúz néhány sort. – Mondtam neki, hogy milyen fontos ez az iskolaújság számára, úgyhogy nagyon remélem, nem fog keresztbe tenni nekünk.

Szélesen elmosolyodom, ahogy elképzelem a velem egyforma magas, alig százhatvanöt centis lányt, amint próbálja megfenyíteni a majdnem százkilencven magas srácot.

Elkezdem átolvasni a kérdéseket.

– Ööö… – szólalok meg egy idő után. – Ennek a fele teljesen hülyeség – dobom az asztal végébe.

– Neked talán az – emeli fel a kérdésekkel teli papírt, majd visszateszi elém, a hatás kedvéért egy hatalmas csattanással. – De az agyatlan, felszínes, ostoba fruskáknak, akik odavannak Dénesért, azoknak nem.

– Mégis, ki kíváncsi arra, hogy Zádori milyen parfümöt használ, vagy hogy milyen feltétet tesz a pizzájára? – fordulok felé karba tett kézzel. Szó sem lehet róla, hogy én ilyen kaliberű cikket írjak. Ki a fenét érdekel az, hogy Dénes mit eszik vagy mivel borotválkozik, mondjuk. Gondolom úgy, mint mindenki más.

– Hidd el, nagyon sokakat érdekel – húzza ki magát.

Nem egy populáris magazin vagyunk, akik arról írnak, hogy hány kiló az éppen felkapott influenszer kutyája. Hanem egy igényes és nívós iskolaújság. Oké, ezzel egy kicsit túloztam. De ezzel a cikkel csak azt bizonyítjuk, hogy mi is meg akarunk felelni az olvasóknak. Ami részben igaz is, de így nem arról írunk, amiről tényleg szeretnénk. Akkor mi értelme is van ennek az egésznek?

– Figyelj – sóhajt egy hatalmasat. Felém fordul, a citromsárga szövegkiemelőjével mutat rám. Vajon le lehet szúrni az embert egy ilyen izével? Mert ha igen, akkor szeretném, ha a síromra ráírnák, hogy egy őrült lány szövegkiemelője általi halált haltam. Köszönöm.

– Hidd el, engem is hidegen hagy Zádori kapcsolati státusza, de erre kíváncsiak. Nem tehetjük fel azokat a kérdéseket, amiket, mondjuk, te tennél fel.

– Kezdjük ott, hogy egyáltalán nem vagyok kíváncsi erre a fazonra. De honnan veszed, hogy nekem nem lehetnek jó kérdéseim? – érdeklődöm felháborodva.

– Mondj egyet. Aztán eldöntöm – néz rám, amolyan „na most mutasd meg” stílusban.

– Jó – bólintok. Hirtelen semmi sem jut az eszembe, egyáltalán nem érdekel Zádori Dénessel kapcsolatban semmi, így csak tátott szájjal keresem a szavakat. Anett felvont szemöldökkel kezdene bele, az „én megmondtam” prédikációjába, azonban beléfojtom a szót.

– Végzős, biztos tudja már, melyik egyetemre akar menni. Megkérdezném tőle, hogy mik a tervei a jövőt illetően – mondom határozottan.

– Senkit nem érdekel, mi lesz vele jövőre.

– Dehogynem!

– Nem. Zádori idén elballag, jövőre pedig már nem lesz itt. A diákok most kíváncsiak rá. Nem érdekli őket, hogy hol lesz jövő ilyenkor. Addigra találnak majd más agyatlan barmot, akit körülrajonghatnak.

– Szóval arra kérsz, hogy egy olyan cikkhez adjam a nevem, ami abszolút felszínes?

– Nem csak a te neved lesz ott, de igen – bólint.

– Jó, mindegy – adom fel. Előveszem a könyvemet és magam elé teszem. – De nem dicsőítem egyetlenegy mondatban sem – jut eszembe hirtelen.

– Egy fél mondatban? Hm? – egyezkedik.

– Nem.

– Pár szó? – próbálkozik tovább.

– Talán egy szóban megemlítem, hogy helyes.

– Több mint a semmi – vonja meg a vállát. – Na, hadd készüljek fel, mielőtt ideér az a jómadár – fordul vissza a füzete felé, amit eddig vadul satírozott különböző színekkel.

Én is belemélyednék a regénybe, de valami nem hagy nyugodni.

– Hogy sikerült rávenned? – kérdezem kíváncsian. Ez már akkor furdalta az oldalamat, amikor elküldte az üzenetet, hogy a könyvtárban találkozzunk. Zádori Dénes nem arról híres, hogy ilyenekbe belemenjen, sőt, elég passzív az iskolai rendezvényeket és feladatokat illetően. Nem hiszem, hogy egykönnyen rá lehet őt venni, hogy segítsen az iskolaújságnak. Szerintem azt sem tudja, hogy egyáltalán az iskolánknak van havi újságja.

Anett fel sem néz a papírjaiból, csak megvonja a vállát.

– Könnyebb volt, mint amire számítottam. De most már tényleg hagyj békén, leszívod az összes energiám.

Ezek után csendben ülünk egymás mellett. Én zenét hallgatok és olvasok, Anett pedig vadul bújja a kérdéseket, időnként egy fekete tollal sorokat húz át, töröl ki. Kegyetlenül sistereg a papír, valószínűleg ki is szakadt.

A fülemben üvölt a Highway Tune, teljesen belemerülök a regénybe, amikor Anett könyöke egyszer csak a bordáim közé szúr. Összerándulok. Kirántom a fülhallgatót, felé fordulok, ő viszont az ajtót pásztázza hunyorogva, ugyanis éppen ekkor lép be az interjúalanyunk.

Megérkezik Zádori Dénes.