365 nap 2.

1. FEJEZET-2

– Olga, a segítségedre van szükségem – mondta. – Eljössz velem valahová?

Rácsodálkoztam a hallottakra, és az ifjú olaszhoz fordultam.

– Van valami, amiről nem tudok?

– Sajnos mindenről tudsz – mondta lehangoltam Olo. – Persze, hogy jövök, amíg a galambocskák az orvosnál lesznek. Úgy sincs mit csinálnom.

– Bratyó – fordult Domenico Digóhoz – ezek szerint már gratulálhatok neked hivatalosan?

Massimo tekintete ellágyult, arcán halvány mosoly jelent meg.

Az ifjú olasz odament hozzá, és bólogatva olaszul szólt hozzá néhány mondatot, majd megölelték egymást és megveregették egymás vállát. Ez rendkívül megindító látvány volt számomra. Digó elégedetten leült, és ivott egy korty kávét.

– Van neked valamim, kislány – mondta, és letett egy fekete dobozt az asztalra. – Remélem, ez szerencsésebb lesz.

Döbbenten néztem rá, kezembe vettem az ajándékot, kinyitottam, és megdöbbenve támaszkodtam a karfára. Olo átnézett a vállam felett, és elismerőn csettintett.

– Bentley, szép! Nincs esetleg több ilyen dobozod?

Hol rá néztem, hol a kulcsra.

– Először azt akartam, hogy ne legyen autód, és mindenhová sofőrrel menj. De nem engedhetem meg, hogy paranoiás legyél, ráadásul már többet tudok a dologról, és nem gondolom, hogy komoly veszélyben lennél.

– Tessék? Hogyhogy többet tudsz?

– Reggel találkoztam a rendőrségi emberemmel, és megnéztem az autópályán készült felvételt. Kiderült, hogy abban az autóban, ami nektek ment, csak egy ember ült. A szalagon lévő felvételből nem sikerült azonosítani, ezért rendelkezésünkre bocsátották a spa anyagait is. Igaz, ott semmi nem látszott, mert az emberen sapka volt és kapucni. De ez alapján, a kaotikus cselekvések alapján ki tudtam zárni néhány embert a gyanúsítottak köréből. Másrészről pedig annak, aki megpróbált titeket leszorítani, fogalma sem volt arról, ezt hogy kell csinálni. Ha ezt profi tette volna, valószínűleg nem ülnétek itt. Tehát vagy véletlen volt, vagy a családtól teljesen független akció.

– Milyen szerencse, hogy egy ilyen balekról van szó – mondta Olga, az ég felé emelve a kezét. – Engem ez nem nyugtat meg. Nekem végül majd el kell utaznom, és itt hagyom őt veled. Remélem, haja szála sem görbül, máskülönben a bandád nem segít rajtad, amikor elkaplak.

Massimo láthatóan jól mulatott rajta, Domenico pedig, aki határozottan zavarban volt, női bőrbe bújt pitbullomat nézte.

– Látod, Massimo, ez a temperamentum talán nemzeti tulajdonság náluk.

Adtam egy puszit Olónak, és nevetve megsimogattam a fejét.

Az asztal roskadozott a finomságoktól, és mind a négyen nekiláttunk az evésnek. Ma kivételesen hatalmas étvágyam volt, és nem volt semmi gyomorproblémám.

– Rendben, uraim – kezdtem, letéve a villát – most meséljetek nekem valamit a testvérségetekről! Jó volt előadni a főnök-beosztott viszonyt?

Egymásra néztek, mintha azt akarnák eldönteni, ki kezdje.

– Ez nem egészen tettetett viszony – mondta Domenico. – Massimo családfőként alapvetően a főnököm, bár elsősorban a bátyám, mert a család a legfontosabb, de don is, így megilleti őt egy másfajta tisztelet is, nem csak a szeretteinknek járó. – Könyökével az asztalra támaszkodott, és kicsit előrehajolt. – Ráadásul csak néhány éve tudtuk meg, hogy rokonok vagyunk, egészen pontosan apánk halála után.

– Amikor engem meglőttek, vérre volt szükségem – szólt közbe Digó. – Hát és a vizsgálatok nálunk viszonylag nagy genetikai egyezést mutattak. Később, amikor már jobban lettem, utánanéztünk a témának, és kiderült, hogy féltestvérek vagyunk. Domenico anyja, az én anyám, vér szerinti testvére, és ugyanaz az apánk.

– Várj, nem értem – szakította félbe Olga.

– Akkor a te apád dugta anyád testvérét?

Összeráncolták a homlokukat, azonos kifejezést öltve.

– Közönségesen mondva – sziszegte Massimo – igen. Pont így történt.

Az asztalt sokatmondó csend ülte meg.

– Kíváncsi vagy még valamire, Laura? – kérdezte Digó, szemét közben le sem vette Olgáról.

– Ha már ilyen családiasan vagyunk – mondtam – akkor talán lazításként választhatunk nevet a gyereknek?

– Henryk! – kiáltotta Olo. – Szép és uralkodói, királyi név.

Domenico a homlokát ráncolta, és donnal együtt próbálták kimondani a nevet.

– Nem, ez nem jó ötlet. – csóváltam a fejem. – Ráadásul meggyőződésem, hogy lány lesz.

Három másodperccel később olyan vita támadt, hogy kezdtem megbánni a témaváltást. Olga üvöltött, Massimo pedig higgadtan és rezzenéstelen arccal vitatta az érveit. Rám volt a legkevésbé szükség. Ahogy rájuk néztem, tudatosult bennem, hogy amíg Olo nem lesz biztos abban, hogy biztonságban vagyok és boldog vagyok, addig Digóval való harca nem fog véget érni, folyamatosan provokálni és tesztelni fogja.

Felkeltem a székből, és adtam egy puszit a fejére.

– Szeretlek, Olo.

Hirtelen mind elhallgattak. Massimóhoz mentem és hosszú, szenvedélyes csókot adtam a szájára.

– Szeretlek – mondtam. – És most megyek az orvoshoz, mert elkések. – Megfogtam a fekete dobozt, és elindultam az asztaltól.

Vőlegényem elnézést kért, és lassan felkelt a karosszékből. Utánam indult, hamar utolért és átkarolt.

– És tudod, hol áll az autó, drágám, vagy ezen csak később akartál gondolkodni?

Nevetve megböktem, mire a kertnek abba a részébe vezetett, ahol sose jártam, mert a ház mögött volt. Mivel ott nem volt se nap, se tenger, nem volt miért odamennem.

Amikor odaértünk, egy hatalmas földszintes épületet láttam meg, mintegy a sziklába építve. Kinyílt a garázskapu, és meglepetten láttam, hogy a garázs, vagyis inkább parkolóház valójában a hegyoldal belsejében van. Többtucatnyi különféle autó állt bent. Ledöbbentem. Minek valakinek ennyi autó?

– Mindegyiket használod?

– Mindegyiket használtam legalább egyszer. Apámnak ez volt a szenvedélye. Gyűjtötte őket.

Nagy örömmel láttam, hogy a fal mögött van néhány motor, és rögtön feléjük indultam.

– Ó, drágám – mondtam egy Suzuki Hayabusát simogatva. – Négyhengeres motor, hat sebesség és ez a forgatónyomaték! – kiáltottam. – Tudod, hogy a neve abból a japán szóból ered, amit a világ leggyorsabb állatára mondanak, a vándorsólyomra? Csodás!

Massimo csak állt mellettem, és meglepetten hallgatta, amit mondok.

– Felejtsd el – morogta, és kézen fogva a kijárat felé húzott. – Soha, és most nagyon komolyan beszélek, Laura, soha az életben nem fogsz motorra ülni.

Dühösen kirántottam a kezem a kezéből, és megálltam, mint akinek gyökeret vert a lába.

– Nem fogod nekem megmondani, a fenébe is, hogy mit csináljak!

Digó megfordult, és kezébe vette arcomat.

– Terhes vagy, az én gyermekemet hordod, és amikor megszületik, az én gyermekem anyja leszel. – Hangsúlyozta, hogy „az én” gyermekem, és közben engem bámult. – Nem kockáztatom meg, hogy elveszítselek vagy akár mindkettőtöket, ezért nézd el nekem, de meg fogom mondani, mit kell tenned. – Ujjával a falnál lévő járgányokra mutatott. –

A motorok pedig még ma el fognak innen tűnni. És itt nem a készségeidről, se nem az elővigyázatosságodról van szó, hanem arról, hogy arra nincs hatásod, mi történik az úton.

Lényegében igaza volt. Nem szívesen ismertem be, de nem gondoltam rá, hogy most már nem csak magamnak fogok élni.

Rideg, dühös szemébe néztem, és megsimogattam a hasam. Ez a gesztus egyértelműen kiengesztelte; megfogta a kezem és megszorította, miközben a homlokát az enyémnek támasztotta. Még azt se kellett mondanom, hogy értem. Jól tudta, mit érzek és gondolok.

– Ne légy makacs, Laura, csak azért, hogy az legyél! És hagyd, hogy gondoskodjak rólatok! Gyere!

A garázsban az egyik nagy kapu mellett parkolt egy fekete Bentley Continental. Ez a hatalmas kétajtós autó semmiben sem hasonlított a lomha Porschéra, amit korábban kaptam.

– Azt mondtad, hogy nem lesz sportautóm.

– Meggondoltam magam. Ráadásul tetetek bele neked gyerekzárat a kulcsba.

Kicsit zavarodottan álltam, hitetlenkedve néztem rá.

– Viccelsz, ugye?

Digó széles mosolyában megvillantotta fehér fogát.

– Természetesen a Bentley-ben nincs ilyen funkció. – Vonta fel derűsen a szemöldökét. – De nagyon biztonságos és gyors autó; konzultáció után választottam neked. Egyszerűbben kezelhető, mint a Porsche, elegánsabb, és belül tágas, így elfér a pocakod. Tetszik?

– Nekem a Hayabusa tetszik – mondtam alsó ajakbiggyesztéssel.

Digó figyelmeztető pillantást vetett rám, és kinyitotta a vezetőoldali ajtót. Csodálkoztam, hogy enged vezetni, és lassan beültem az autóba. A belseje szép méz-dió színű volt, elegáns, egyszerű és kifinomult. Az üléseit és az ajtó egy részét steppelt bőr borította, és az egész műszerfal faborítású volt. Meglepetten tapasztaltam, hogy a látszat ellenére ez egy hatalmas négyszemélyes autó. Miközben a kialakítás részleteinek hatása alatt körülnéztem belül, Massimo beszállt az utasülésre.

– Jó lesz? – kérdezte.

– Végül is valahogy túlélem – feleltem ironikusan.

A klinikára menet Digó elmagyarázta nekem az autó nem túl bonyolult működését, már húsz perc után profi használója voltam.

Az orvosnál Massimo nyugodt volt és fegyelmezett. Meghallgatta az orvost, értelmes kérdéseket tett fel, és a vizsgálat idejére kiment, jelezve, hogy maximális kényelmet akar nekem biztosítani. Ahogy sejtettem, a tegnapi baleset nem veszélyeztette sem az én egészségemet, sem a gyerekét.

A kardiológus is megerősítette, hogy nincs semmi bajom, a szívem pedig hozzám képest rendkívül jó állapotban volt. Felírt vész esetére gyógyszereket arra az esetre, ha rosszabbul lennék.

Két órával később már hazafelé tartottunk. Ez alkalommal megkértem Digót, vezessen ő, mert ezek az orvosi látogatások azért nagyon stresszeltek, és nem akartam kockáztatni.

– Luca – mondta hirtelen, miközben az utat nézte. – Azt szeretném, hogy a fiunkat úgy hívják, mint a nagypapámat. Nagy és okos szicíliai volt, tetszett volna neked. Rendkívül gáláns és intelligens ember, aki gondolataival határozottan megelőzte korát. Neki köszönhetem, hogy apám egyetemre küldött engem és hagyta, hogy tanuljak ahelyett, hogy fegyverrel rohangálnék.

A fejemben pörgetve a nevet, amit hallottam, rájöttem, hogy tulajdonképpen nincs ellenvetésem. Nekem csak azt számított, hogy a gyerek egészséges legyen és rendesen fejlődjön.

– Kislány lesz, meglátod.

Massimo szája bátortalan mosolyra nyílt, keze pedig a térdemre vándorolt.

– Akkor Eleonora Klara, mint a te anyukád és az enyém.

– Van bármi beleszólásom?

– Nincs, beírom a születési anyakönyvi kivonatba, amikor te még szülés után térsz magadhoz.

Ránéztem, és megütöttem ököllel a vállát.

– Mi az? – nevette el magát. – Ez hagyomány. – És simogatni kezdte a vállát, ahol megütöttem. – Don dönt a családról, és én döntöttem.

– És tudod, milyen hagyományok vannak Lengyelországban? A férjet az első gyerek után kiheréljük, hogy eszébe se jusson a házasságtörés, ha már örököst nemzett.

– Az alapján, amit mondasz, úgy tűnik, még egy darabig élhetek a természetemmel, hiszen az első gyerek kislány lesz.

– Massimo, kibírhatatlan vagy – szögeztem le a fejemet csóválva.

Autópályán mentünk, nem túl gyorsan. Gyönyörködtem az Etna lenyűgöző látványában – mindig füstoszlop szállt fel belőle. Hirtelen megszólalt Massimo telefonja, amit az autó kihangosítójára csatlakoztatott. Digó sóhajtott, és rám nézett.

– Muszáj felvennem és beszélnem egy kicsit Marióval.

Időnként zavart minket a tanácsadója, de tudtam, milyen fontos a szerepe, és nem volt ezzel szemben kifogásom. Intettem, hogy vegye fel.

Imádtam, amikor olaszul beszélt; nagyon szexi volt, és hihetetlenül izgatott. Néhány perc után azonban unatkozni kezdtem, és perverz gondolatom támadt.

A kezem Massimo combjára tettem, és lassan az ágyéka felé csúsztattam. Gyengéden simogatni kezdtem a nadrágon keresztül. Digónak azonban sikerült teljesen figyelmen kívül hagynia, mit csinálok, ezért úgy döntöttem, tovább megyek. Kinyitottam a cipzárját, és elégedetten éreztem, hogy nincs rajta fehérnemű. Felnyögtem és megnyaltam a szám, kihúztam férfiasságát a nadrág nyílásán.

Digó először lenézett, aztán rám, a beszélgetést közben nem szakította meg. Ez a tettetett közöny kihívást jelentett nekem, így kikapcsoltam a biztonsági övet, és újra visszacsatoltam, hogy ne zavarja a figyelmeztetőhang a beszélgetésben. Massimo átváltott a külső sávba és még jobban lelassított. Bal kezével erősen a kormányt fogta, jobb kezével a vezetőülésnek dőlt, hogy helyet csináljon nekem. Odahajoltam, a számba vettem hímtagját és erősen szívni kezdtem. Digó mély lélegzetet vett, mintha sóhajtana, én pedig egy pillanatra elhúztam a fejem és felemeltem annyira, hogy a fülébe súghassam:

– Halk leszek, de neked is annak kell lenned! Ne zavartasd magad!

Adtam egy puszit az arcára, és visszatértem a péniszével játszadozni. Minden egyes pillanattal egyre jobban megmerevedett a számban, hallottam, ahogy a kényeztetésemtől nehezebben beszél. Gyorsan és ügyesen csináltam, a kezemmel is segítettem. A következő pillanatban éreztem, hogy Massimo keze a fejemen landol, és nyomja, még mélyebbre betolva. Azt akartam, hogy elmenjen; talán még soha senkit nem szoptam le ilyen jól és alaposan. Remegett a csípője, szaporább lett a légzése. Nem érdekelt, hogy lát-e bennünket valaki, fel voltam húzva, és nagyon ki akartam elégíteni. Kis idő után hallottam, hogy kinyög egy ciaót és lenyomja a piros gombot a kijelzőn. Az autó hirtelen kanyarodott és megállt az út szélén. Kicsatolta az övét, kezével erősen megragadta a hajamat. Betolta a torkomba, hangosan nyögött és feljebb tolta a csípőjét.

– Úgy viselkedsz, mint egy ribanc – sziszegte a foga között. – Az én ribancom.

Izgatott, amikor közönséges volt, imádtam sötét oldalát, ez az ágyban előny volt. Nyögni kezdtem, mohón a pénisze köré szorítottam az ajkaimat, és hagytam, hogy játékként kezelje az arcomat. Ahogy erősebb nyomást érzett, hangosabban kezdett nyögni, és ebben a pillanatban spermája elöntötte a torkomat. Ömlött, én pedig élvezettel nyeltem le minden egyes cseppjét. Amikor befejezte, tisztára nyaltam, visszatettem a nadrágjába és felhúztam a cipzárját.

Az ülésnek dőltem, letöröltem ujjaimmal a számat és lenyaltam, mintha éppen valami finomat ettem volna.

– Megyünk? – kérdeztem teljesen komolyan, fejemet felé fordítva.

Massimo csukott szemmel ült, fejét a fejtartónak támasztotta. A következő pillanatban hozzám fordult, átható buja tekintettel.

– Ez büntetés vagy jutalom? – kérdezte.

– Szeszély. Unatkoztam, és ahhoz volt kedvem, hogy leszopjalak.

Elmosolyodott, kissé hitetlenül vonta fel a szemöldökét, aztán dinamikusan bekapcsolódott a forgalomba.

– Te vagy számomra a tökéletes nő – mondta az autók között szlalomozva. – Néha az őrületbe kergetsz, de nem tudom mással elképzelni az életem.

– Helyes, mert még vagy fél évszázad van előttünk együtt.