21
November 22-étől 25-éig
Aznap este kopogást hallottam a hotelszobám ajtaján. Nem azt a félénk kaparászást, ami Poe védjegye volt, hanem egy sürgetőbb felszólítást, amitől kiugrottan az ágyamból, és teljesen arra számítottam, hogy ott találom – ki tudná megmondani? – magát a Végítéletet.
Patsy volt az. Dupla gyapjúsálba csavarva, és a lehelete gőzölgött a hideg folyosón.
– Engedj be! – mondta.
Vártam, hogy köddé váljon. Ehelyett belépett a szobámba – mindhárom dimenziójában, szilárdan, mint a kezem.
– Csak hoztam pár üveg italt a fiúknak – mondta.
– Nekem is maradt valami?
Próbáltam olyan nemtörődöm lenni, amennyire bírtam, egy efféle kísértéssel szembekerülve. Mi tagadás, azt hiszem, mondhatjuk, hogy ráugrottam… és ő, amilyen angyal, engedett nekem. Ott feküdt, és arcán a legnag
