Késmágia

KÉSMÁGIA Ne játssz a késsel! Fantasy– paródia Paloma ReWhite Kiadó: EZ-Könyv © 2021 ISBN epub: 978-615-6279-28-6 ISBN ISBN pdf: 978-615-6279-29-3 Szerkesztő: Fodor Petra Borító: Pixabay Minden jog fenntartva! Kérlek, tiszteld meg e könyv íróját, és annak sok-sok ráfordított munkáját, hogy illegálisan nem adod tovább ezt az e-könyvet. Az e-könyv utánkövetésre alkalmas vízjelet tartalmazhat. Feldobom a kést, csupán egy szemvillanásnyi idő, míg forog a levegőben, és újra tenyerembe simul a markolata. Meredten figyelem az előttem heverő mozdulatlan áldozatomat. Meg kell tennem! Felemelem a kezem és egyetlen lendülettel belevágom a kést, és még kétszer lecsapok. Az utolsó ütésnél benne hagyom a pengét, várok és csak nézem, ahogy a kés nyele rezeg a levegőben. Most meglátom, mennyire is volt bolond az öreg Gyogyós Józsi. Őt bent a sitten mindenki csak így emlegette. Tőle tanultam a varázsszavakat, és most is emlékszem mindre. – Az leszel, amibe háromszor belemártod a késed, és ha ezt még kétszer sikerül másnál is megismételned, te leszel a mester! A mester – suttogta az öreg révülten, miközben én vakartam a fejem ennyi hülyeség hallatán. Sosem kérdeztem, hogy mi abban a jó, mindig csak legyintettem, és megértően bólogattam, de most kipróbálom. Azt hiszem, vagyok én is olyan őrült, mint Gyogyós. – Az leszel, amibe háromszor belemártod a késed, és ha ezt még kétszer sikerül másnál is megismételned, te leszel a mester! A mester – – Na, én most kenyér leszek – röhögök fel kényszeredetten, és miután kihúzom a késemet az utolsó darab szikkadt kenyeremből, elmormolom a bűvös szavakat. – Fam-van-bom. Fam-van-bom . – Szédülök, mintha kirántották volna a széket alólam. Csattan a háttámla a padlón, a fejem belecsapódik a kövezetbe. Azt hiszem, elájultam. – Mi a tököm! – emelem fel a sajgó fejem. – Tuti, hogy agyrázódást kaptam, vagy valami hasonlót. Á! – pislogok körbe. Ezt csak álmodom. Vagy valami filmforgatás közepébe csöppentem. Forgatom a fejem, de sehol nem látom a rendezőt vagy az operatőröket. Lassan eszmélek, itt nincs sehol stáb vagy valami hasonló, ez nagyon is valóságos. Körülöttem lovasok vágtáznak, emberi testek csapódnak össze. Elképedve nézem a mellettem zajló harci jelenetet, ahogy páncélinges emberek üvöltözve csapkodják egymást kardjaikkal, és az nem kifejezés, hogy nem hiszek a szememnek. Összegabalyodott emberi, állati tetemek között fekszem. Ez álomnak is nagyon szar, de közvetlen közelről nézni egy véres csatát… Nincs idő szájtátásra, vagy borzongásra, ösztöneim menekülésre késztetnek, de mielőtt felpattanhatnék, hogy messzire szaladjak, két ló robog felém. Már látom testemet laposra taposva, és hallom a keselyűk vijjogását. Önkéntelenül összehúzom magam egészen kicsire. Most imádkoznom kellene, vagy valami hasonlót tennem, de csak Gyogyós Józsit tudom átkozni. Nem hiszem el, hogy az a hülye varázsige működött. Működött? Nekem most kenyérnek kellene lenni, nem pedig egy harcmezőn feküdni. Miért is kellett volna pékáruvá változnom? Nincs is jobb, mint egy véres csata közepén azon gondolkodni, hogy miért is nem lehettem kenyér. Nem mintha valaha is ez lett volna az álmom, csupán valami másra vágytam, egy jobb életre. Gyogyós szerint, ha már úgy látom, mindennek vége, mártsam bele a késem valakibe, lehetőleg egy jó gazdag ürgébe. És ha ezek után elmormolom a varázsigét, az leszek, akiben éppen fürdik a kés. Hát nem vagyok egy gyilkolós típus, ezért ember helyett inkább kenyérrel kísérleteztem, miután már tényleg minden életkedvem elveszett. Sosem vettem komolyan a cellatársam hablatyolását, és csupán valamiféle gondolatelterelésnek szántam egy kenyér meggyilkolását. Amúgy az öreg Gyogyósnak sem jött be, mert amikor kiválasztott egy milliomos nagymenőt, annyira reszketett a keze, hogy csak megkarcolta az ipsét, ezután hiába brekegte neki a bűvös szavakat. Csak annyit ért el, hogy szépen bevarrták a sittre. Én meg vagyok olyan barom, hogy ezekután az utolsó adag kenyeremmel próbálkozok. Most meg kardok csattognak a fejem fölött, emberek sikítoznak, testrészek szóródnak szerteszét. A gyomrom iszonyatosan kavarog, és minden lelkierőmet összeszedve gyorsan beépülök egy kettéhasított ipse oldalába. Még érzem, ahogy az izmai rángatóznak, de ösztöneim azt súgják, csak így kerülhetem el, hogy élő embernek látszak. Igyekszem magam halottnak tettetni, ami azért kurva nehéz, amikor két ló ágaskodik az ember fölött, és csak a rajtuk lévő férfiak csizmatalpát láthatom. Börtönjárta kemény fickónak kellene látszanom, de csak egy magzatpózban görnyedő emberi roncs vagyok. Sokkal jobb lenne az a kenyérforma, akkor biztos nem lennék így beszarva. – Na, Attila, itt a vég! – nézek a felettem ágaskodó lovakra. – Csessze meg, ha ezek beletaposnak a gyomromba, az igencsak a seggemen vagy a számon fog kijönni. Bassza meg! – üvöltök, de már a fölém zuhanó állat takarja el a napot előlem. *** – Hol vagyok? – meredek a levegőbe, miközben úgy zúg az agyam, mint egy ipari ventilátor. A szemem csak résnyire bírom nyitva tartani. Próbálom felidézni, mi a szar történt velem. Kenyér, kés, harci mező, ló. Aha! Egy lónak a teteme fekszik a fejemen, és élek? Tuti, hogy élek? Óvatosan megmozdulok, igyekszem kicsúszni a kimúlt állat alól. Felszisszenek, ahogy a döglöttnek hitt ló egyszer csak megmozdul, teljesen lemerevedek, már csak imádkozni tudok, hogy ne álljon fel a szerencsétlen, és legfőképpen ne tapossa szét a fejemet. Totál be vagyok tojva, ahogy szemem sarkából látom a rugdalódzó lábakat, és ha ez nem lenne elég, kiabálást és lábdobogást hallok. – Ez még él! – emelkedik fölém egy széles kard, és már érzem is, ahogy a nadrágom megtelik. Bár ez lenne a legnagyobb bajom! – csukom be a szemem, készülök a végre, az elmúlásra. Testemet forróság önti el, és várom a fényt, amely átvezet a másik világba. Ám nem az jön, hanem a lónak a bele. Az a barom kardos fickó nem belém vágta a kardját, hanem a döglődő lovat kezdte kaszabolni. Istenem! Hova csöppentem? A barbárok közzé? A sitten sok mindent tanultam, többek között tartani a pofámat, ezért csak némán kussolok, szó szerint hullának tettetem magam, egész pontosan lefagytam a félelemtől. A fickó nem nagyon akar lenyugodni, csak dühödt ordibálás közben a fejem fölött trancsírozza az állatot. Normális ez? Nem tudom mennyi idő telt el, csak azt, hogy már nagyon unom a jelenetet, és kezd felforrni az agyvizem. Szívem szerint felugranék, hogy jól belemélyesszem a késem, amit még mindig szorongatok. Csak el kell mormolnom a varázsszót, és máris átvettem az életét. Bassza meg! Ez jó nagy hülyeség lenne, átváltoznék egy vadbarommá. Totál idióta gondolat, jobb, ha továbbra is kussolok, és tűröm, hogy a képembe hús, bél és még ki tudja, milyen foszlányok hulljanak.