Késmágia

Fejezet 2

– Ezzel végeztem – lihegi a mészáros vadbarom, miközben egy másik hang röfögve röhög a háttérben. Én meg véres cafatokkal beterítve heverészek a feltrancsírozott ló alatt és üvölteni lenne kedvem. Gyomromat szorítja a félelem, orromat elönti a bűz, levegőt is alig kapok, amikor a röfögő hang újra megszólal.

– Menjünk! A többit hagyjuk meg a varjaknak.

A fülem kiélesedett, hallom, ahogy távolodnak, és egy idő múltán a lópaták csattogása is elhalkul. Nem bírok tovább várni, óvatosan lentebb csúszom. Szerencsére csak a fejem legtetejére jutott a lóból, így viszonylag könnyen kimászhatok. Oldalra fordulok, majd óvatosan négykézlábra emelkedek. Mint egy óvatos kutya lesek ki a tetemek közül. A környékre csend telepedett, csupán néhány elhaló nyöszörgés hallatszik.

Minden erő kiment belőlem, így négykézláb mászok a holttestek, állati tetemek között, csupán a közeli erdőszélen egy döglött lóra támaszkodva állok fel, már a kés is kihullik a kezemből, de nem hajolok le érte. Annyira reszket a lábam, hogy csak egy fának támaszkodva tudok megállni, és ott helyben okádni kezdek. Egy nagy kupac lószar mellett már nem sok vizet zavar az én hányadékom, és amúgy sem lehetek szép látvány. Végignézek magamon, és ettől újra hánynom kell. Azt hiszem, idő kell ahhoz, hogy magamhoz térjek.

***

Már elég hosszú ideje gubbasztok a fa törzsébe kapaszkodva, amikor a távolban újra feltűnik egy lovascsapat, még egészen aprónak látszódnak, mint valami játékszerek. Hamar észbe kapok, hogy ezekkel a lovaskatonákkal nem lenne jó játszani. Gyors terepfelmérés: a mező túl nyitott, ott csak szabad prédává válhatok, a hullák közzé meg én nem vágyom vissza, az erdő pedig túl ritkás. A fák igen vékonyak, nem rejtőzhetek el közöttük. Csak egyetlen lehetőséget látok pár méterrel távolabb egy mélyedést.

Úgy futok, mint akinek az élte múlik rajta. Naná! Hát persze, hogy az életem a tét. És ez véresen komoly, mert a közelgő vadászok, harcosok, vagy a fene tudja kicsodák, vágtába kezdtek. Bassza meg! Észrevettek.

A belem majd kiköpöm, mire elérem a mélyedést. No, itt meg kell állnom. – Ez egy szakadék! – nyüszítek, mint egy kivert kutya. Pörög az agyam, akár a szélkerék a viharban. Két választásom van, megvárom, hogy ideérjenek és lekaszaboljanak, vagy levetem magam a mélybe. Most még egy kicsit bámulom a fás, zöldfüves lejtőt, és imádkozok, hogy ha gurulok lefele, egyetlen fának se csapódjak, de már hallom mögöttem a lovak nyihogását, a férfiak kiabálását. Nincs mit tenni, ugranom kell. Igen ám, de van egy kétméteres köves szakasz, amelyen át kellene lendülnöm. Még jó, hogy a suliban egészen jó távolugró voltam, és látok egy kidőlt fatörzset, ami egészen benyúlik a szakadék fölé. Gyorsan cselekszem, megfordulok és elkezdek a lovasok felé futni, akik éppen akkorra értek az erdő szélére, és meg is torpannak. Gondolom, nem értik, mi a fenéért rohanok feléjük, és csupán bámulnak rám. Hirtelen fordulok, és máris ezerrel robogok a szakadék felé. Nagyot dobbantok a fatörzsön, és ugrok.

Na, most látnom kellene a fickók pofáját, ahogy azt nézik, miként repülök a levegőben. Tuti azt gondolják, hogy valami varázsló vagyok. Röhögnöm kellene, ha nem éppen a föld felé zuhannék. – Au! Azt a kurva! – káromkodok a levegőbe. Belecsapódtam egyenesen egy sáros mélyedésbe, ami már túl sokat nem ronthat a megjelenésem. Egy kis sárfürdő már meg sem kottyan nekem. Fürge kígyómozgással kikúszom a gödörből, és éppen csak felpillantani van időm a meredély széléről engem bámuló lovasokra, és máris megindul a föld a lábam alatt. Ezerrel csúszok lefele a lejtőn. Á, nem a puha füves részt sikerült kifognom, hanem a sáros, agyagos, csúszós lejtőt, amelynek élvezetét fokozza az időnként előbukkanó sziklás darabok. Nem túl nagyok, sőt mondhatom inkább kicsik, de arra éppen elegek, hogy a már amúgy is megviselt testemen újabb sebeket ejtsenek. És meg is teszik. Ám most mindez totál érdektelenné válik, mert már látom a szakadék alját. – Egy folyó! – sikítok a levegőbe. Nincs idő átgondolni, csupán macskaként kapaszkodni minden fűszálba, bokorba, és becsukni a szemet, mert egy fatörzs közeledik. Bamm! – csapódik a halántékom a puhának nem mondható fakéregbe. Forog velem a világ, és már nemcsak a falevelek pörögnek körülöttem, hanem azok a bizonyos csillagok is.

***

Most már tuti meghaltam! Úgy pislogok, mint valami holdkóros, aki éppen most ébredt a rémálomból. Ám hamar rá kell döbbennem, hogy most ez a valóság. A fejem olyan, mint egy léggömb, nagy, kerek, és üres. Összehúzott szemmel próbálom felmérni a helyzetem, ami átlagon aluli. Kezdem visszasírni a börtön utáni világom. Mit számítana már, hogy nincsenek rokonaim, barátaim, sem munkám, sem lakásom, és az albérletből is ki fognak rúgni. Ennél lentebb már nem kerülhetek.

Tévedtem! Megindult alattam a talaj, és szélsebesen csúszok a víz felé. Az még hagyján, hogy hideg van, de amint látom, abban a folyóban akkora az áradás, hogy komplett fatörzseket sodor magával. Na, oda az én úszótudásom édeskevés lesz. Valamibe meg kellene kapaszkodnom.

– A kurva életbe! Ma minden fa nekem jön? – káromkodok, ahogy a lábam közzé becsúszik egy fatörzs. Szerencsére az érzékenyebb rész előtt éppen belassultam, így boldogan ölelem a fa törzsét, akár egy csinos lány derekát. Bár az mégiscsak kellemesebb érzés, igaz, elég régen volt már részem benne.

Azért most már kezd elegem lenni ebből a csúszkálásból, mégiscsak csinálni kellene valamit. Tulajdonképpen mindig feltaláltam magam. Ki is gondoltam a módszert. Lehet, hogy kicsit körülményes, ám sok választásom nincs. A talpamról az agyagos trutyit most szépen a fatörzsre kenem, és seggen átcsúszok oldalra vagy két métert. Ott van egy bokor, és a talaj is biztonságosabbnak látszik.

– Megy ez! Ügyes vagy, Atika – lelkesítem hangosan szerény személyemet. Úgysem hallja senki, hogy pont úgy biztatom magamat, mintha a saját anyám lennék. Ő hívott utoljára Atikának, a börtönben nem vettem volna jó néven. Végre sikerült! Két kézzel csüngök a bokorban, és hason oldalazva tolom magam a következő husáng felé. – Hahó! Ott egy ösvény – vigyorgok a keskeny földút láttán, ami ebben a pillanatban került a szemem elé. Mint valami sárkígyó, feltekeredek egy szélső fa oldalán, és irány az ösvény!

Határozottan felüdülés a kanyargó csapáson menetelni, még az összetört testemről is elfelejtkeztem, különösen, hogy egy völgyet látok. Előttem halványzöld lejtő terül el, puhának látszik, nem úgy, mint az előző agyagos, kövekkel kirakott csúszda. Mégsem próbálkoznék a gyorsabb lejutással, maradok inkább a biztonságos ösvény mellett. Ez azért nem akadályoz abban, hogy kigúvadt szemmel skubizzam a lejtő alját. Olyan, mintha valaki gyufásdobozokkal szórta volna tele a mezőt.