Ez sem szép látvány. A korhadt gerendák több helyen eltörtek, és csupán a szélső oszlopok tartják, hogy össze ne omoljon. Nézem, és vakarom a fejem.
– Új oszlopok kellenek – meredek magam elé.
– Nee – szólal meg mögöttem a női hang. Már lassan kezdem megszokni, hogy az öreglánynál ez a kedveskedés hangja, és gyermeki agyam a kajával köti össze a szót. Meg is pördülök gyorsan, és nagyot nyelek, mert egy hatalmas csuporral a kezében áll ott. Ki is kapom a kezéből gyorsan, és úgy iszom a langyos tejet, mintha a világ legfinomabb itala lenne. A mama meg csak nézi, hogy a szám szélén lefolyik a tej, és valami anyai kedvességet látok felvillanni a szemében, miközben egy darab száraz kenyeret is a tenyerembe dugdos.
– Hogy hívnak? – morran rám, én meg meglepetésemben vigyázzba vágom magam.
