Közel az óceánhoz

ELŐSZÓ, 1995 A vállára nehezedő kéztől a fiú ideges lett. Bár nyugalmat akart sugározni, és a védettség érzését kelteni, mégis az ellenkezőjét érte el. Görcsösen lehunyva tartotta a szemét, és gondolatban próbált visszatérni a beszélgetésnek arra a pontjára, ahol az érintés előtt tartottak. Nem sikerült. A szíve olyan hangosan vert, hogy már-már olyan érzése támadt, mintha éppen villamosszékhez vezetnék. − Nyugalom – szólalt meg egy halk hang a sötétben. – Csak arra összpontosíts, mit éltél meg! Mit éreztél? Gyűlöletet. Perzselő gyűlöletet. Kétségbeesését és kábultságot. Dühöt. Kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, de egyetlen hang sem jött ki rajta. A súly eltűnt a válláról. − Nyugalom – ismételte a hang. – Írd le nekem az érzéseidet! − Gyűlölet – felelte. – Csak gyűlölet volt. − Tehetetlennek is érezted magad? Igen. De ez nem tartozott senkire. Ezért hallgatott. Azt viszont nem tudta megakadályozni, hogy az ajka remegni ne kezdjen. − Jól van. – A hang hipnotikus volt. – Nekem elmondhatod. Újra meg foglak érinteni, hogy megmutassam, nem vagy egyedül. Rendben? Nem! Én egyedül AKAROK lenni! Gyorsan bólintott, mert tudta, hogy ezt várják tőle. A kéz a térdére simult. Abban a pillanatban Danny felugrott. Egyetlen szó nélkül az ajtóhoz rohant, feltépte, végigszaladt a folyosón, majd le a lépcsőn. Odalent összeütközött egy lánnyal, aki annyira megdöbbent, hogy elvesztette az egyensúlyát, és elesett. − Elnézést! – Danny fel akarta segíteni, de a lány tudomást sem vett róla, hirtelen felpattant, a farmerján leporolta a kezét, aztán behatóan végigmérte. A szeme olyan szúrós zöld volt, hogy Dannynek nehezére esett elfordítania a tekintetét. − Nem történt semmi − mondta a lány. Lendületes mozdulattal hátradobta a hosszú, fekete haját. – Ismerem ezt. Én is többször menekülőre fogtam már itt. − Tényleg? − Igen. Legutóbb, amikor azt követelték tőlem, hogy beszéljek egy üres székhez, és mondjam el a bennem élő gyereknek, hogy nem az én hibám. − Tessék? Ez elég őrülten hangzik. – Danny elnyomta a mosolyát. − Az is! – A lány a mutatóujjával megkopogtatta a homlokát. – Most őszintén: ezeknek itt sokkal nagyobb szüksége lenne terápiára, mint nekünk. Danny nevetett. − Nekem is többször volt már ilyen érzésem. A lány vállat vont. − Ez van. Úgyis csak akkor jövök ide, ha kedvem tartja. − Jó volt veled csevegni. Talán összefutunk még itt. – Danny a kijárat felé indult, és megállapította, hogy a lány követi. − Én is épp menni készültem – magyarázta gyorsan a lány. Danny tartotta neki az ajtót, és előreengedte. Alig értek ki, a lány a nadrágzsebébe túrt, és előhúzott, majd az ajka közé dugott egy maga sodorta, elég nagy cigarettát. − Nekem az apám volt az − mondta a lány, miközben rágyújtott a fűre. – És neked? − Szintén. − Az apák szar alakok! – Mélyen leszívta a füstöt. – Hol laksz? Nem bánod, ha felugrom hozzád enni? Farkaséhes vagyok! Danny csak nagy nehezen tudta elnyomni a sóhaját. − A gyermekotthonban lakom. Felőlem velem jöhetsz. − Köszönöm. Milyen kedves tőled! – A lány ragyogott. – Egyébként Tina vagyok!