1998. FEBRUÁR
2232 Words
1998. FEBRUÁR
Christina tudta, hogy saját magának is hazudik. Mégis egyszerűbb volt így tenni.
Ez is csak ugyanolyan munka, mint bármi más…
Szorosan a mellkasához húzott lábakkal figyelte, ahogyan a fickó egy nyögéssel felkel mellőle az ágyból, és felhúzza a nadrágját a kövér, pattanásos combján. Alig sikerült a hasán begombolnia. Az arca pirosan fénylett, a homloka izzadt volt. A fekete szőr fehér hónaljának kontrasztjában hosszú volt, és göndör. A lány megrázkódott, amikor belegondolt, hogy ez a kövér zsák néhány perccel korábban még rajta feküdt.
− Ez a tied – mondta a férfi kurtán, és a nadrágzsebébe nyúlt. A koszos, porral teli csomag az elsárgult, elviselhetetlenül cigarettabűzös ágyneműn landolt. Christina gyorsan elvette, és a táskájában kutatott. Remegő kézzel előhúzott egy rozsdás kávéskanalat, amelyre egy kis citromlevet csepegtetett. Aztán hozzákeverte a port, és öngyújtót tartott alá. Türelmetlenül bámult a keverékre, amíg az végre fel nem oldódott.
− Öt perc múlva eltűnsz innen – parancsolt rá az alak. – Nem tudom, mikor jön haza az anyám.
Christina bólintott, és felszívta a folyadékot a fecskendőbe. A bal felkarjára szorítót helyezett, és megvárta, amíg az erei kitüremkednek, hogy a tűt a vénájába szúrhassa.
− Fenébe! – szitkozódott. Többszöri próbálkozás után tudomásul vette, hogy ez így soha nem fog sikerülni. Egyszerűen túl tompa volt a tű. − Van nálad eszköz? – kérdezte Christina a kopasz fickót, aki az ablakpárkánynál állt, és éppen lehajolt.
Idegesen a lány felé fordult. Egy papírtekercs segítségével kokaincsíkot készült felszívni az orrába.
− Úgy nézek én ki, mint egy kibaszott drogos? – Gyors mozdulattal a gyufásdobozért nyúlt, és Christinának dobta. – Próbáld meg ezzel, aztán tűnés!
Christina az ujjai közé fogta a dobozt, és ahhoz a feléhez dörzsölte a tűt, ahol a gyufát kell meggyújtani. Végül gyorsan a karjába szúrt, a tű végre áthatolt a bőrén. A folyadék lassan a vérébe került…
Még mielőtt kihúzhatta volna a tűt, beállt a hatás. Mintha katapulttal lőtték volna ki, kirepült a valóságból. Egyenesen a fényből, boldogságérzetből és végtelen békéből álló tengerbe hatolt.
Ilyen íze van hát a színeknek…
Csattanó hang rántotta vissza a valóságba. A kéz másodszor is csattant az arcán.
− Hé, süket vagy? Fogd a cuccod, és tűnj innen! – A karjánál fogva kirángatták az ágyból, majd végigvonszolták a lakáson. Hideg szél csapott az arcába, amikor az alak kinyitotta az ajtót, és kilökte rajta. Anélkül, hogy egy pillanatra megállt volna, lerángatta a lépcsőn az utcára, melléhajította a táskáját és a kabátját, aztán gyorsan visszament a lakásba.
Christina kihúzta a karjából a tűt, és nagy nehezen megpróbált felegyenesedni, de nem sikerült. Minden forgott körülötte, a gyomra tiltakozott. Nem érdekelte, hogy a járda közepére hány. Félelem áradt szét benne. Nem tudta, hol van, a feje majd szétrobbant, és túlságosan szédült ahhoz, hogy felálljon. Valahogy haza kell jutnia.
Haza…
Hisztérikusan zokogni kezdett. Mintha azt a helyet otthonnak lehetne nevezni. De mindenképpen jobb volt, mint itt az utcán megfagyni…
Négykézláb elmászott a következő kereszteződésig. A lámpánál egy idősebb nő állt, aki egy vörös hajú gyerek kezét fogta, meg egy fiatalabb, hangosan nevető pár.
− Segítsenek!
Senki nem reagált.
A fiatalember kicsit felé fordult, és undorodva nézett rá. Aztán a lámpa zöldre váltott, és ő a párjával együtt átment az úttesten.
− Miért néz ki olyan furcsán a néni? – kérdezte a gyerek. Az idősebb hölgy mintha meg sem hallotta volna, és Christinát sem méltatta egyetlen pillantásra sem.
Forró könnyek perzselték a szemét. Mindig ez volt. Senki nem vette észre, senki nem akart segíteni.
Még mindig sírva, az út közepén összekucorodott.
A te hibád. Te nem akartál segítséget, leléptél…
Már nem tudta volna megmondani, mi vitte rá, hogy elszökjön a gyermekotthonból, miután hónapokon át nem nyúlt kábítószerhez. Vissza akart menni Maddoxhoz abban a reményben, hogy végre észreveszi, mit érez iránta? Vagy a gondozó miatt, aki mindig olyan kéjsóváran bámult rá? Vagy talán azért is, mert nem bírja elviselni a szűkösséget és a rendezett életet? Felesleges volt ezen gondolkodni. Fontosabb dolga is volt. Életben maradni. Valahogy el kell jutnia egy telefonfülkéhez. Felhívni valakit, hogy jöjjön érte. De kit?
Danny.
Fájdalmas szúrást érzett, amikor a fiúra gondolt. Saját maga előtt nem kellett magyarázkodnia, de hogyan mesélje el neki, miért ül megint a mocsokban? A fiú olyan sokat tett érte – felszedte az utcáról, elrugdosta elvonókúrára, és szerzett neki egy helyet a gyermekotthonban. De ami a legfontosabb: feljelentette az apját. Egyedül nem ment volna. Az apja mindössze hat évet kapott. Hat évet azért, hogy valamit összetört benne, amit soha többé nem lehet megjavítani. Hat évet a romba döntött gyerekkoráért és a tönkretett életéért…
Imbolyogva talpra állt, és elindult.
Tönkretett élet, gondolta keserűen. Így is volt, meg nem is. A múltja tönkre volt téve, de a jövőjét úgy alakítja, ahogy akarja. Hogy ez előjog, azt csak azóta tudta, mióta Danny apja másfél évvel korábban felhívta a fiát, és olyan dolgot mondott neki, ami túlságosan szörnyűségesen hangzott ahhoz, hogy igaz legyen. Nem csoda, hogy a fiú akkora gödörbe zuhant, amelyből egymaga nem tudott kikászálódni. De ő ott volt mellette Jörggel együtt. Csakhogy Danny gyámja nem tudott segíteni. Christina villantotta fel előtte az életbe visszavezető utat. Először, és akkor egyszer valakinek szüksége volt rá, és olyan érzése támadt, hogy helyesen cselekszik. Ennek ellenére, vagy talán éppen emiatt, amint Danny újra helyrejött, ő eltűnt. Talán mert mindig ezt tette. Lehet, azért is, mert nem bírta elviselni, hogy a fiú a jelenlétével folyton arra emlékezteti, hogy ő választhatna, dönthetne a saját jövőjét illetően, ha elég erős lenne. De nem volt erős.
Még mindig könnyek csorogtak az arcán, amikor végre talált egy telefonfülkét, és jéghideg kézzel tárcsázta a fiú számát.
− Igen? – szólt bele Danny.
Christina szíve gyorsabban kezdett verni. Egy pillanatig azon gondolkodott, egyszerűen leteszi.
− Danny! – szipogott a telefonba.
− Tina? – A hangja meglepett volt, és azonnal aggodalmas színezetet öltött, ettől méregbe gurult.
Miért gondolja, hogy nem tudok vigyázni magamra?
− Igen, én vagyok. Segítségre van szükségem. Nem vagyok jól, nem tudom, hol vagyok, és hogy jutok haza. Küldesz értem egy taxit, kérlek!
− Mondj valami viszonyítási pontot, hol talállak!
Christina megrázta a fejét, anélkül, hogy ráébredt volna, a fiú nem látja.
− Küldj egy taxit! Ők kiismerik magukat!
− Érted megyek – mondta gyorsan. – Meg tudsz kérdezni valakit, hol vagy?
Újra megrázta a fejét, amitől csak elszédült, a szeme mögött erősödött a tompaság.
− Tina? Add meg a telefonfülke számát, ahonnan hívsz! És ne mozdulj egy tapodtat sem, amíg oda nem érek!
− Milyen számot?
− Ott van valahol. Valószínűleg az orrod előtt.
Christina lomhán körülnézett, míg meg nem találta, amit keresett. Akadozva felolvasta a számjegyeket, amelyeket a gombok fölé, az acélba gravíroztak. A világ gyorsabban kezdett forogni.
− Tina? Várj meg ott! Érted megyek.
Christina egy fejbólintással visszaakasztotta a kagylót, aztán a telefonfülke sarkába kuporodott. Irgalmatlanul fázott, és elhomályosult körülötte minden, miközben a taxira várt, amit Danny remélhetőleg hamarosan érte küld.
Csak akkor tért lassan magához, amikor valaki fölé hajolt. Még mielőtt kinyitotta volna a szemét, tudta, ki az. Csak ezért maradt nyugodt. Senkinek nem volt olyan jó illata, mint Dannynek. Christina bekötött szemmel is megtalálta volna egy zsúfolásig teli moziteremben. Azonnal jól érezte magát. Itt van. Minden rendben.
− Gyere, hazaviszlek! – szólt halkan, majd óvatosan Christina karja alá nyúlt, és kihúzta a telefonfülkéből, hogy előtte talpra állítsa. A hideg levegő azonnal felélénkítette. Hirtelen kinyitotta a szemét, és Danny felé fordult, aki a jeges szél ellenére csak egy vékony melegítőfelsőt viselt. Szőke haja szokás szerint szanaszéjjel állt, és valahogy agyonhajszoltnak látszott.
Miért sietett ennyire? Miattam?
A lány követte a fekete BMW-hez, ami járó motorral állt az út szélén.
− A tied? – kérdezte a lány csodálkozva. − Mióta van autód?
− Már néhány hete. – Danny kinyitotta az ajtót, ahol ő kimerülten az ülésre roskadt.
Fenébe!
− Sajnálom – mondta gyorsan, amikor a fiú is beszállt. Christina idegesen rágcsálta a hüvelykujja körmét. – Elfeledkeztem a tizennyolcadik születésnapodról. Sorry! Összecsaptak a fejem felett a hullámok.
− Semmi gond. – Megfordult a kocsival, majd visszafelé indult.
− Már nem a gyermekotthonban lakom – magyarázta.
− Nem?
Tessék: a szemrehányó pillantás, amitől annyira tartott.
− Múlt évben kiköltöztem. Elvinnél máshová is?
− Persze. Írd be a címet! – Danny elindította a navigációs rendszert, és Christina a megfelelő mezőbe bepötyögte az utcanevet. Danny alaposan végigmérte. Túlságosan alaposan. Christina észlelte, milyen apróra húzódik szégyenében.
Látni fogja, hogy be vagyok lőve. Vagy máris látja…
− Mi jót csináltál az utóbbi időben? – Christina igyekezett nyugodt hangot megütni.
− Főként sportoltam. Meséltem, mire edzek.
− Igaz. A világbajnokság. Mikor lesz?
− Múlt héten volt.
Christinának hirtelen bűntudata támadt.
− Nyertél?
− Igen.
− Danny, sajnálom. Fel kellett volna hívnom téged az elmúlt…
− Jól van. – A BMW-t a nagy redőnykapu előtti behajtóra irányította, és leállította a motort.
− Köszönöm a fuvart. Viszonozni fogom.
Danny megrázta a fejét.
− Nem kell. Ott voltál, amikor szükségem volt rád. Én is éppúgy ott leszek, ha neked van szükséged valamire. – Lassan előrehajolt, és próbált a szemébe nézni. Christina zavarában oldalra fordította a tekintetét.
− Köszönöm. Akkor majd találkozunk. – Gyorsan kiszállt, de Danny követte.
− Tina?
− Mi az?
− Csak akkor tudok neked segíteni, ha hagyod.
Christina gondtalan mosolyt erőltetett magára.
− Jól vagyok. Nincs szükségem semmire.
− Ha jól vagy, akkor miért vagy megint a szeren? Már túl voltál rajta. Mi történt?
Fenébe! Persze, hogy látta…
Tanácstalanul vállat vont.
− Egyszerűen így alakult.
− Miért egy raktárban laksz?
Legszívesebben befogta volna a fülét, és hangosan énekelni kezdett volna. Kislány korában is mindig ezt tette, amikor az apja elvitte a gyerekszobából a nővérét. De ennek már sok éve. Imbolygó léptekkel a kapu felé indult. A szeme sarkából látta, hogy Danny követi.
− Tina? Elvihetlek magamhoz? Ott nyugodtan beszélhetünk.
A lány célirányosan a redőnykapu melletti bejárati ajtó felé lépdelt, és megnyomta a csengőt. Sagan, egy fiatal, széles vállú alak nyitott ajtót. Oldalra lépett, hogy beengedje a lányt, és a hüvelykujjával Dannyre bökött, majd ismét elfoglalta az őrhelyét az ajtóban. – Veled van?
− Nem! – kiáltotta Christina, ahogy elhaladt. – Csak elhozott.
− Bemehetek vele egy kicsit? – érdeklődött Danny.
Sagan erőteljesen megrázta a fejét.
− Idegeneknek tilos a belépés.
Christina még hallotta, ahogy Danny a nevét kiáltja. Aztán az orra előtt becsapták az ajtót. Sóhajtott, amikor a nagy raktárcsarnokon keresztül a szobája felé ment. Nem állt szándékában egyetlen barátját megsebezni, így a legjobb. Dannynek épp elég gondja van nélküle is. Nem akarja még a maga elfuserált életével is terhelni.
* * *
Danny sóhajtva dőlt az ágyába. Próbálta kiűzni a fejéből a Christinával kapcsolatos gondolatokat. Alapjában véve örülhet, hogy a lány nem akarta bizalmába fogadni. Mégsem így érzett.
A vakolat a feje fölött makulátlanul sima volt. A gipszkartonozó jó munkát végzett. Egyetlen repedés húzódott a hátsó saroktól a lámpáig. Idővel hosszabb lett, ebben teljesen biztos volt. Végső soron heteken át mást sem csinált, csak bámulta, és azon tűnődött, vajon lehetséges-e kijavítani úgy, hogy mások ne lássák. Valószínűleg igen, hiszen a saját magán keletkezett kárt is sikerült megjavítania, és mások számára láthatatlanná tenni. Addig működik is, amíg nem jön valaki, aki megkaparássza a felületet, és még nagyobb pusztítást nem okoz.
Mint amikor befutott az apja hívása. Azon a vasárnap kora reggeli órában.
− Látni akarlak téged. Be tudsz jönni meglátogatni?
Hogy jutott eszébe az apjának ilyen őrült ötlet? Nem gondolta előre, mi lesz a válasza?
Talán egyszerűen be kellett volna mennem hozzá?
A mondanivalóján ez természetesen mit sem változtatott volna. De talán könnyebben meg tudta volna emészteni, elfogadni, ha máshogy közli vele. Például egy személyes beszélgetés alkalmával, amely során az apja arcjátékából sajnálkozást és megbánást olvashatott volna ki. Amennyiben Aiden képes egyáltalán ilyesmit érezni.
Másrészről: a halálos ítélet akkor is halálos ítélet marad, teljesen mindegy, hogyan hirdetik ki. Akármilyen barátságosan is mosolyog a hóhér, levágja a fejedet…
− Most pedig jól hallgass meg! Csak egyszer mondom el.
Még ma is összeszorul a gyomra, ha eszébe jutnak ezek a szavak, mert sejtette, hogy ami következik, csak még rosszabb lehet.
− Évek óta HIV-pozitív vagyok. Feltételezem, téged is megfertőztelek.
Danny már nem emlékezett, mit felelt erre a kijelentésre. Feltehetően hallgatott, mert mégis mit mondhatott volna? Minden további szó nélkül letette, kétségbeesetten próbált harcolni a feketeség ellen, ami hatalmába kerítette, beborította, és elrabolta tőle a következő napok emlékét. Vagy hetek voltak, talán hónapok? Az idő nem kézzelfogható, ha az ember elveszik a semmiben.
Egyszer csak felhívta Jörgöt, aki nem sokkal később felkereste Dannyt, és rémülten megállapította, hogy nincs eszköze a feketeség ellen.
− Találnod kell valamit, ami segít. – Még ma is tisztán látta maga előtt Jörg aggodalmas arcát. – Mi tenne jót neked?
Danny egy halvány vállrándításnál többre nem volt képes.
− Mit tehetek érted?
Semmit nem lehetett érte tenni. Miután végre sikerült leszámolnia a múltjával – megélni, túlélni, kipipálni – egy másik rémálomba taszították. Egyszerűen nem volt semmi, amit Danny hozzáfűzhetett volna, ezért napok óta hallgatott.
− Hívd fel Tinát! – követelte Jörg. – Ő segíthet neked.
Danny így is tett. Reménykedve és beletörődve, bizakodóan és bátortalanul. Olyan sok érzés hullámzott benne, hogy már nem is tudta megnevezni őket. Újra meg újra hiába tárcsázta a lány számát, majd Christina végre eljött, és szótlanul leült mellé a végtelen sötétségbe. Elvárások nélkül, anélkül, hogy kérdezett volna. Nem próbálta meg kiszakítani a fájdalmából, a félelméből, a kétségbeeséséből, mint ahogyan Jörg, vagy a legjobb barátja, Ricky tette. Megkímélte az olyan nevetséges közhelyektől, mint „Az élet ennek ellenére szép” vagy „Az ember ne adja fel a reményt”. Simán elfogadta, hogy Danny belefáradt az életbe. Rendben volt számára, hogy ilyen körülmények között a fiú nem akarja tovább csinálni, és olyan csatát vívni, amit már eleve elvesztett. Christina önzetlenül a süllyedő hajóra lépett, és kész volt Dannyvel együtt alámerülni. És amikor Danny már éppen azon volt, hogy a saját nyomorúságába fulladjon, Christinának sikerült eloszlatnia a Dannyt körülölelő feketeséget. Azokkal a naiv szavakkal, amik megmutatták a fiúnak, hogy mégis van értelme felállni és küzdeni.
Szükségem van rád!
Közösen fejlesztettek ki különböző stratégiákat, hogy szembenézzenek a betegséggel, tájékozódtak az egészséges életformáról, és meghallgatták, hosszú távú kezelésként mit javasolnak az orvosok. Danny úgy határozott, továbbmegy az úton, amin addig is járt: kiegyensúlyozottan táplálkozik, és sokat sportol. Soha nem érezte magát betegnek, és ez segített neki a vérében rejlő vírus miatti aggodalmát elviselhető mértékre csökkenteni. Némi szerencsével a betegség még sokáig nem fog kitörni rajta. Csak kíséri, mint egy néma útitárs, akinek az arcára van írva a halál, és aki jelenlétével folyton arra emlékezteti, hogy az élet véges. Danny úgy határozott, hogy a tekintetét előreszegezi, és amíg csak lehetséges, tudomást sem vesz a kísérőjéről.
- Writer
