– Meg fogom adni, ügyvéd úr!
Galgócz válogatottan csúnya részletekből tákolt, de igen megnyerő modorú ember volt. Nagy, okos szeme puha, szétesett, hamuszínű intellektuel arcban ült; beszéde hadari, karja hosszú és fürge, mint a majomé. De az esze villogott és a szívét sem tartotta vaskazettában. Ott vert az becsületesen, a pukkadásig gombolt, szürke mellény alatt.
– Kislányom – mondta nevetve –, ne legyen csacsi. Sajnálom magát, csacsi gyerek. Nekem Náci nemcsak régi ügyfelem, hanem igen-igen régi, nagyon jó barátom is. Maga persze csak a férfi-oldaláról ismeri. De mondhatom, hogy én őt kitűnő embernek tartom. Persze, maga csak a tolakodó, gazdag öregembert látja benne. De hallgasson rám, gyermek, és ne utáljon meg engem, öreg bácsit, ezért a szerepért. Nekem el kell mondanom magának a
