Halál emlékül

Prológus

PROLÓGUSMexikó, 1963. augusztus 9.

Késő este volt, amikor a Casablanca tekintélyt parancsoló, hatalmas testével bemanőverezett a kikötőbe. Tampico felett kigyúltak a fények, az utca már tele volt emberekkel, mint mindig, amikor a hosszan tartó esőzés végre eláll. A piactérről indián gyerekek szaladtak a kikötő felé színes csecsebecséikkel, ahogy a hajókürtöt meghallották. Türelmesen várták, hogy az utasok végre elhagyják a hajót, s amint ez megtörtént, tört angolsággal kínálták árujukat. Biztosak lehettek benne, hogy az érkezők nem pesóval, hanem dollárral fizetnek, ezért is ígérkezett számukra jó fogásnak ez a houstoni hajójárat. Aznap mindegyik árus jókora hasznot könyvelhetett el magának: elég sok nő érkezett a hajóval, és a nők nem tudnak ellenállni ilyesfajta szuveníreknek, főleg, ha gyerekek kínálják. Ezenkívül jött egy férfitársaság is, akik elég sokáig nézelődtek, és végül öt dollárt hagytak náluk.

Bryan Todd volt a korelnök a maga harminckét évével, így rá várt a döntés, hogy mikor induljanak tovább a Sierra Madre meghódítására. Todd nagydarab, izmos férfi volt, mégis meglepően fürgén mozgott. A csoport élén ment, majd, amikor észrevette, hogy a többiek lemaradtak, megállt, hogy bevárja őket.

– Így a jó büdös életbe’ nem fogunk egy nyitva tartó öszvérkölcsönzőt találni! – mondta kissé ingerülten, de ő is elmosolyodott, amikor látta, hogy társai milyen jót derülnek rajta.

– Bryan, azon filózunk, hogy ez nem lehet-e aranyból – lépett hozzá egy vékony, szőke hajú fiatalember, kezében egy frissen vásárolt, fényes szobrocskát tartva.

– Ó, Pat… – nézett Bryan a szoborra –, mennyiért vetted?

– Nyolcvan centért, bár egy dolcsit kért érte – felelte a szőke büszkén. Egyikük, egy vörös hajú, szeplős férfi ellépett tőlük, hogy ne lássák, amint egész testében rázkódik a röhögéstől. Bryan megeresztett egy elnéző mosolyt:

– Ha már ennyi pénzt elkért érte, biztosan aranynak kell lennie…

– Jó, én csak azért kérdeztem, mert errefelé, ha jól tudom, mindenféle inkák meg aztékok éltek, és csodálatos aranykincseket rejtegettek – válaszolt Pat kissé sértetten. A csapat legfiatalabb tagja, a huszonegy éves Ralph szólalt meg, mint aki jól megtanulta a leckét:

– Az aztékok 1200 körül hatoltak Mexikó területére, a tizennegyedik században leigázták az őslakosságot, átvették kultúrájukat. Jelentős iparművészetet hoztak létre arany, kisebb részben ezüst megmunkálásával. Az aztékok birodalmát 1519-ben Cortes meghódította, a lakosság nagy részét kiirtotta, kultúrájukat megsemmisítette. Az ásványi lelőhelyek miatt a terület Spanyolország leggazdagabb gyarmata volt 1823-ig – fejezte be szónoklatát. A vörös gyorsan szabaddá tette mindkét kezét, és megállt, hogy megtapsolja a beszédet.

– Látjátok, jól tettük, hogy egy régészhallgatót is magunkkal hoztunk. Így legalább nem érzem magam annyira hülyének, mint amilyen vagyok.

– Akkor talán… – habozott Pat, még mindig a szobrocskával a kezében –, akkor lehet, hogy ez mégis arany…

Bryan legyintett, a többiek túlságosan heves bólogatásban törtek ki, azután elindultak, hogy végre utánanézzenek az öszvéreknek.

Nyolcan vettek részt ebben az expedícióban, nyolc kisportolt, erős fizikumú amerikai férfi, akik a Mount Mitchell alacsony hágóinál magasabbra még sosem jutottak.

Bryan Todd, a jó karban lévő washingtoni pszichiáter egy izgalmas vakációt szeretett volna magának, ezért is jött létre ez a társulás. Igazság szerint négyéves kisfiát is szívesen magával hozta volna, de a felesége foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz, hogy a gyerek otthon maradjon.

Pat Ronton, a szőke, vékony állatorvos csak azért ment Mexikóba, hogy tanulmányt írjon a Sierra Madrén élő állatokról. Legalábbis ezt mondta a többieknek, azonban tisztában volt vele, hogy valójában a Sylviával való szakítás következményei, valamint az üres, nyomasztó ház miatt indult erre a túrára. Huszonkilenc éves volt, és úgy érezte, soha többé nem fog társra találni.

Greg Smith, a szeplős kis vörös, állandóan vidám volt. Imádta a kalandot és az izgalmakat, ezért minden gátlás nélkül kilépett a munkahelyéről, mivel a főnökei nem akartak szabadságot adni neki ilyen hosszú időre. Nem izgatta magát különösebben az elveszített állása miatt, tudta, hogy hamarosan egy másik lap szerkesztőségében fogja gyártani meghökkentő cikkeit. Biztos volt benne, hogy eljön még az az idő, amikor saját kiadója lesz.

Ian Hughes az öccse rábeszélésére vett részt a túrán. Jóképű, fekete hajú fogorvos volt, és talán még boldoggá is tette, hogy nem kell állandóan a felesége, Mary epés megjegyzéseit hallgatnia a nőbetegeivel kapcsolatban. Ian harmincegy éves volt, és négy éve nős, amit már számtalanszor megbánt. Pillanatnyilag nem tudott kiszállni a házasságából, mert Mary apja, egy tehetős repülőgépalkatrész-gyártó, lehetővé tette számára, hogy privát rendelőt nyisson a létező legmodernebb fogászati felszereléssel. Ian nem tudta volna visszafizetni apósának ezt a hatalmas összeget, rendelőjéről pedig esze ágában sem volt lemondani. Így csak az öccsének mondogatta, hogy ha nem akar úgy járni, mint ő, akkor egyáltalán nem nősül meg.

Ralph Hughes épphogy betöltötte huszonegyedik életévét, amikor tudomást szerzett erről az expedícióról. Másodéves volt a washingtoni Howard Universityn, archeológusnak készült. Kicsi korától rettenetesen izgatta Mexikó, az aztékok egykori nagy állama. Mindenképpen meg akarta nézni azt a helyet, ahol éltek, ahol bujkáltak a spanyolok elől, és ahol azokat a gyönyörű kegytárgyakat készítették. Nagyon örült, hogy Iant be tudta szervezni, mert így az apja sokkal szívesebben engedte el őt, és némi anyagi támogatásban is részesítette. Ralph ugyanolyan jóképű fiú volt, mint a bátyja; szelíd kék szeme a várakozás izgalmától csillogott.

Neil Moire, középiskolai földrajztanár volt az egyetlen depressziós alkat közöttük. Ráadásul attól félt, ha otthon hagyja menyasszonyát, Marthát, a lány biztosan meg fogja csalni őt. Barátnőt, feleséget természetesen egyikük sem vitt magával. Tudta, egész úton borzasztó féltékenység fogja gyötörni, ugyanakkor azt is sejtette, hogy ez az érzés tulajdonképpen jót tesz neki és felfrissíti a Martha iránt érzett szerelmét. Ha józanul átgondolta, biztos volt benne, hogy a lány nem hűtlenkedik.

Marcell MacPhee kalandregényeket írt. Már két ifjúsági regénye és egy, felnőtteknek szóló, horrorelemekkel tűzdelt krimije jelent meg. Tervezett új könyve Mexikóban játszódik majd, indiánokkal, kincskeresőkkel és sok-sok arannyal. MacPhee csak arról tudott igazán jól írni, amit maga is látott, ezért lett tagja a társaságnak.

Richard Page, bár még csak huszonhét éves volt, a milliomosok fényűző életét élhette volna már vagy hat hónapja, amióta hatalmas összeget örökölt. Dacára gazdagságának, rendszeresen bejárt a középiskolába, ahol tornatanár volt, és vagyonát sikeresen el tudta titkolni kollégái elől. A következő tanévre nem tudott volna időben visszaérni, így megkérte egyiküket, hogy helyettesítse őt, ennek fejében felajánlotta szeptemberi bérét. A tanár minden további nélkül vállalta a helyettesítést, Richard pedig életében először külföldre utazott.

Mexikó, 1963. augusztus 21.

A Sierra Madrén már harmadik napja egyfolytában zuhogott az eső, a hegyi ösvények kiszámíthatatlanul csúsztak és omladoztak. Minden csupa pára volt, az öszvérek időnként megmakacsolták magukat, és nem voltak hajlandóak továbbmenni. Legnehezebben Neil Moire bírta az utat: nagyon hamar elhagyta az ereje, és legszívesebben visszafordult volna, ha teheti. Bár az összes holmiját öszvér vitte, mégis mindig lemaradt a többiektől, és a gondolat, hogy mialatt ő itt, a keskeny hágókon és ösvényeken egyensúlyoz, Martha a napos Kaliforniában vakációzik a szüleinél, még jobban kiborította. Szerencsére a többiek elég hamar kiismerték, és amikor csak észrevették rajta, hogy rossz hangulatban van, megpróbálták felvidítani, Bryan pedig egy kis lelki masszázsban részesítette.

Amikor a kőépítményt meglátták, izgatottan siettek felé, vajon mit rejt. Általános megkönnyebbülésre egy egyszerű, több évszázada épült szentélyt találtak, ámbár az épület vélt koráról Greg és Ralph rendkívül jóízűt vitatkozott. Fáklyafénynél léptek be, és Ralph visszafojtott egy örömujjongást az épségben maradt, régi kőoltár láttán. Az oltár mentén hosszú ábrasor húzódott, Ralph véleménye szerint korabeli oltárrajzok. Ettől a felfedezéstől igazán lázba jött, és kiosztotta, hogy ki melyik ábrarészletet rajzolja le, hogy később majd összeállíthassák. Heves ellenkezés volt a válasz erre a képtelen ötletre, de Ralph akkor már rég egy barlangbejárat előtt állt, amely a kőoltár előtt helyezkedett el; karon fogta Marcell MacPheet, akit ez a kalandos felfedezés szintén tűzbe hozott, és egy fáklyával beléptek a barlangba. Hamarosan követte őket Greg Smith is, aki véletlenül sem akart kimaradni valami érdekes dologból.

– Hé, ne rohanjatok már annyira… mi lenne, ha megvárnátok? – zsörtölődött. Azok ketten elöl hirtelen megálltak, és a földön bámultak valamit. Greg önkéntelenül is odakapta tekintetét, és egy nagyot ordított.

– Kuss, te marha! – szitkozódott MacPhee, aki egyrészt nem tartotta túl sokra az újságírókat, másrészt a kiáltástól jobban megijedt, mint a látványtól. Ettől viszont Smith megnyugodott, és ráérős léptekkel sétált oda hozzájuk. Ralph nem szólt semmit, pedig már a csontváz mellett térdelt, és megpróbálta kitalálni, vajon mióta lehet a barlangban. Egy szépen kidolgozott, éles kés feküdt a csontok mellett.

– Nézzétek a fejét! – mutatott Greg a koponyára. Fölé hajoltak, és ők is észrevették a homlokcsonton tátongó hatalmas lyukat.

– Vajon ezzel csinálhatták? – emelte föl Ralph a kést.

– Öcskös, neked még tanulnod kell, ahogy elnézlek. Ezt maximum egy olyan késsel csinálhatták, amivel manapság a görögdinnyét lékelik – mondta Marcell, és rágyújtott a pipájára. Amikor meg kellett erőltetnie az agyát, gyakran a pipához folyamodott segítségért.

– Nem sok ruha lehetett rajta – mondta végül.

– Miért ne, lehet, hogy csak elporladt – válaszolt Greg, és elindult visszafelé. – Ha akartok, maradjatok, de nekem pillanatnyilag elegem van a csontvázakból. Az is lehet, hogy egy egész életre.

– Jövök én is – indult felé MacPhee. Ralph ebben a pillanatban vette észre az ujjcsontok mellett a kis lemezdarabot. Réznek tűnt, de nem volt biztos benne, így besüllyesztette vízhatlan nadrágjának zsebébe. Amikor az oltárnál elhagyta a barlangot, örömmel látta, hogy társai már berendezkedtek a szentélyben. A helyiség közepén jókora tűz ropogott, egy kondérban konzervleves melegedett. Ian épp teafőzéshez készülődött, Neil az oltárrajz rá eső részének lemásolásával volt elfoglalva, Richard hasizom-erősítő gyakorlatokat végzett valamivel távolabb. Marcell a jegyzeteit bújta, néha felkapta a fejét, hogy egy kicsit vitatkozzon Greggel, aki azt fejtegette, hogy egy igazi írónak nincs szüksége vázlatokra, mint ahogy arra sem, hogy valóban ott legyen azon a terepen, amiről éppen írni akar. Bryan és Pat a levest kavargatták, és arról tanácskoztak, hogy majd nappal ők is megnézik azt az állítólagos csontvázat. Amikor leszállt az éj, mindannyian békésen szuszogtak, az sem zavarta őket, hogy az öszvérekkel meg kellett osztaniuk a helyiséget. Ha tudták volna, hogy ez a nap mennyire meghatározza majd az életüket, képtelenek lettek volna ilyen nyugodtan aludni.

1963. szeptember 16-án végre megérkezett Leónba a csapat. Teljesen szokatlannak tűnt számukra, hogy nem kell mászniuk, sem ereszkedniük. Az idő kitűnő volt, erősen tűzött a nap, amelyre mindannyiuknak nagy szüksége volt. Leónban tettek egy-két elkeseredett kísérletet arra, hogy bejelentsék valamelyik hivatalos szervnél azt a három barlangot és a szentélyt, amit útközben felfedeztek, hátha nem tud még róla a mexikói kormány, de mindenhonnan elutasították őket azzal, hogy szeptember 16. nemzeti ünnep, a Függetlenség Napja, tehát senki nem dolgozik, és egyébként is annyi barlang van fent a hegyen. Így végül vonatra ültek és elindultak Mexico City felé, miközben mindannyian nagyon sajnálták, hogy hamarosan elválnak útjaik.

1967. június 30-án egy kisebb földrengés következményeként a szentély beomlott. Július 5-én két másik, általuk felfedezett barlanggal végzett hasonlóképpen egy földmozgás.

ÚJSÁGHÍR

1988. április 28-án egy tizenöt tagú amerikai turistacsoport, akik az Exotic Travel szervezésében utaztak Mexikóba, a Sierre Madre egyik hágóján földrengés áldozatává vált. Az előre nem jelzett földmozgás tíz ember életét oltotta ki; hárman súlyos, életveszélyes állapotban, ketten pedig könnyű sérülésekkel a leóni Központi Kórházban fekszenek. Az áldozatok közül hármat nem sikerült megtalálni, bár a katonaság is részt vett a felderítésben. A kutatást két eredménytelen hét után befejezték, az eltűnteket holttá nyilvánították. A többi áldozat azonosítása még folyamatban van.