6.
963 Words
6.Elizabeth a második Malbecjét kortyolja, miközben a volt férje, Douglas Middlemiss a nemzetközi pénzmosásról beszél neki. Elmagyarázza, miért szorul arra egy hetvenéves férfi, hogy vigyázzanak rá.
– Már egy ideje szemmel tartottuk ezt a Martin Lomax nevű fickót, akinek van egy pompás háza meg egy rakás pénze, de papírokkal tudja igazolni, hogy mindez honnan származik. A pénzügyes srácok semmit se találtak, amivel meg lehetett volna szorongatni. De az ilyesmit még akkor is tudni lehet, ha látszólag minden frankó, nem igaz?
– De igen – helyesel Elizabeth.
– Folyamatos volt nála a jövés-menés. Oroszok, szerbek, a török maffia. Valamiért mindnyájuknak pont ennek az álmos falucskának a félreeső házába kellett jönniük. Hallottál már Hambledonról? Ott találták fel a krikettet.
– Ezt sajnálattal hallom – jegyezte meg Elizabeth.
– Fel-alá furikáztak a környékbeli országutakon a Range Roverekkel meg a Bentley-kkel. Arabok jöttek helikopterekkel, meg a szokásos. Az Ír Köztársaság tábornoka ejtőernyővel kiugrott egy sportrepülőből, és a pasas kertjében landolt.
– Miben utazik? Mármint nem hivatalosan – kérdezi Elizabeth.
– Biztosítás – szól közbe Poppy.
– Biztosítás?
– Nagypályás bűnbandák bankjaként működik – válaszolja Douglas, előrehajolva. – Tegyük fel, hogy a törökök százmillió font értékben akarnak heroint venni az afgánoktól. Nem fogják kifizetni a teljes vételárat.
– Pontosan úgy, ahogy a fagyasztó árát sem fizeti ki az ember, amíg nem szállítják ki – veti közbe Poppy.
– Köszönöm a felvilágosítást, Poppy. Mire mennék maga nélkül? – mondja neki Elizabeth.
– Úgyhogy átadnak kábé tízmilliót letétbe egy megbízható közvetítőnek – folytatja Douglas. – Annak jeleként, hogy a szándékaik tisztességesek.
– És Martin Lomax a közvetítő?
– Mindenki megbízik benne. Te is megbíznál, ha ismernéd. Különös figura, elég aljas, de megbízható. Te is tudod, milyen nehéz olyan gazfickókat találni, akik szilárd jellemmel rendelkeznek.
Elizabeth bólint.
– Szóval a háza dugig van készpénzzel?
– Néha készpénzzel, máskor egzotikusabb holmikkal. Felbecsülhetetlen értékű festményekkel, arannyal, gyémánttal – sorolja Douglas.
– Egy üzbég drogdíler egyszer a Canterbury mesék első kiadását hozta el – teszi hozzá Poppy.
– Mindegy, hogy mi, csak értékes legyen – mondja Douglas. – És ezek a holmik az emberünk páncéltermében hevernek. Ha az üzletet nyélbe ütik, és nincs semmi gikszer, visszaadja a letétet, amit gyakran újra felhasználnak. Ha viszont a dolog balul sül el, a letét fájdalomdíjul szolgál.
– Gondolom, nem semmi ez a páncélterem – jegyzi meg Elizabeth.
– Egy átlagos napon simán talál ott az ember félmilliárdot készpénzben vagy aranyban és gyémántokban, esetleg egy Rembrandtot vagy milliókat érő kínai jádeköveket. Mindez Winchestertől pár mérföldre.
– És honnan tudod?
– Jártunk párszor a házban – szólal meg Poppy. – Mikrofonokat fúrtunk a falba, kamerákat rejtettünk a konnektorokba.
– Csak a szokásos trükkök – teszi hozzá Douglas.
– A páncélszekrénybe is?
– Oda soha nem jutottunk be – rázza meg a fejét Poppy.
– De így is akad épp elég kincs a ház többi részében. Amikor betörtem, egy Van Eyck hevert a biliárdasztalon.
– Amikor betörtél?
– Természetesen nem egyedül. Velem volt Poppy meg az egyik srác a Különleges Vízi Szolgálattól.
– Szóval maga is betörő, Poppy? – fordul Elizabeth a fiatal nőhöz, aki a lábát lóbálva ücsörög a párkányon.
– Nem csináltam mást, csak feketébe öltöztem, és tettem, amire kértek – válaszolja Poppy, miközben kényelmesen elhelyezkedik.
– Nos, ez a titkosszolgálati pályafutásomról is elmondható – teszi hozzá Elizabeth. – Szóval ti ketten néhány hasonszőrű barátotokkal betörtetek ebbe a házba, ami dugig van mindenféle kinccsel?
– Pontosan – vágja rá Douglas. – Csak hogy körbenézzünk egy kicsit. Felmértük a terepet, lőttünk pár fotót, aztán leléptünk anélkül, hogy bárkinek is feltűnt volna. Semmi olyan, amit te meg én ne tettünk volna meg vagy százszor.
– Vagy úgy. És van ennek bármi köze ahhoz, hogy most itt vagy, ebben a lakásban, ahol két fotel van, a hálószoba ajtaján pedig lakat, és azt szeretnéd, hogy a szerencsére már csak exfeleséged vigyázzon rád?
– Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy ez az én kis problémám itt vette kezdetét. Készen állsz rá?
– Elő a farbával, Douglas! – mondja Elizabeth, egyenesen a volt férje szemébe nézve. Az a huncut csillogás a szemében semmivel sem lett fakóbb az évek alatt. Ennek a csillogásnak köszönhette a sárm és bölcsesség – teljességgel érdemtelen – látszatát. Ez a csillogás volt képes rábírni Elizabethet, hogy oltár elé álljon egy férfival, aki majdnem tíz évvel fiatalabb volt nála, amit néhány hónap leforgása alatt meg is bánt. Az ember hamar ráébred, hogy ez a bizonyos csillogás valójában egy világítótorony fénye, amely óva int attól, hogy zátonyra fuss.
– Kérdezhetek valamit? – szól közbe Poppy a párkányról. – Mielőtt még mindent elmondunk magának.
– Természetesen, szívem.
– Mennyit tudnak magáról errefelé? Felteszem, hogy elég sokat, az aktából ítélve.
– Igen, tudnak rólam egy s mást. Mármint a közeli barátaim – feleli Elizabeth.
– Akik, ha jól sejtem, Joyce Meadowcroft, Ron Ritchie és Ibrahim Arif, ugye?
– Így van. Ez aztán szép kis akta, Poppy! Joyce odáig lesz tőle, ha megtudja, hogy szerepel egy ilyen aktában.
– Mielőtt továbbmennénk, meg kell kérdeznem még valamit. Ha megengedi. Előfordult az elmúlt négy hónapban, hogy megszegte a hivatali titokról szóló törvényt?
Elizabeth elneveti magát.
– Ó, te jó ég, de még hányszor!
– Oké, ezt feljegyzem. Nagyon fontos, hogy a barátai közül senki se szerezzen tudomást se Douglasről, se rólam. Legalább ennyit képes lesz garantálni?
– Kizárt. Amint kilépek ennek a lakásnak az ajtaján, máris elmondom nekik.
– Sajnos ezt nem engedhetem meg.
– Nem hinném, hogy van választása, Poppy.
– Asszonyom, ha valaki, akkor maga biztosan megérti, mit jelent az, hogy utasításokat kaptam.
– Poppy, először is szólítson Elizabethnek. Másodszor pedig, két hét alatt egyszer sem sikerült azt csinálnia az étteremben, amit kellett volna, miért most kellene megváltoznia? Halljam végre, hogy mi ez az egész, és ha végighallgattam, megmondom, hogy vállalom-e a megbízást. Aztán a barátaimnak is elárulom, de nem kell aggódnia miattuk.
– Szóval a barátaid mindent tudnak rólad? – kuncog Douglas.
– Igen. Mindent, amit kell.
– Azt is tudják, hogy Dame Elizabeth vagy?
– Természetesen nem.
– Szóval azért mindent mégsem?
– Mindent azért nem.
– Mikor használtad utoljára a címedet, Elizabeth?
– Amikor sietve kellett távoznom Koszovóból, és ehhez kölcsön kellett vennem egy motorbiciklit. Na és te mikor használtad utoljára a címedet, Sir Douglas?
– Amikor jegyet próbáltam szerezni a Hamiltonra.
Elizabeth telefonja megcsörren. Ami ritkán történik meg. A kijelzőre pillant. Joyce keresi. Ami még ennél is ritkábban történik meg.
– Bocsánat, ezt most fel kell vennem.
- Writer
