A férfi, aki kétszer halt meg

3.

3.Joyce

Bárcsak megint történne valami izgalmas. Bármi.

Mondjuk, egy tűzvész, amiben senki sem sérül meg? Csak legyenek lángok meg tűzoltóautók. Mi termosszal a kezünkben körbeálljuk azt, ami lángokban áll, Ron pedig odakiabálhatja a tűzoltóknak, hogy mit csináljanak. Vagy egy viszony, az szórakoztató lenne. A legjobb az lenne, ha nekem lenne viszonyom valakivel, de nem vagyok telhetetlen, elég, ha történik valami botrányos. Mondjuk, egy kapcsolat óriási korkülönbséggel, vagy ha valakinek hirtelen csípőprotézisre lesz szüksége. Vagy egy affér melegekkel? Ilyen még nem volt Coopers Chase-ben, de szerintem mindenki odáig lenne érte. Mi lenne, ha börtönbe kerülne valakinek az unokája? Vagy ha lenne egy árvíz, amiből mi kimaradunk. Na mindegy, szerintem értik, mire gondolok.

Ha az ember belegondol abba, hogy milyen sokan haltak meg errefelé mostanság, elég nehéz ezek után visszatérni a kertészkedéssel és régi Taggart-epizódokkal teli hétköznapokhoz. Bár meg kell hogy valljam, kedvelem Taggartot.

Amikor ápolónőként dolgoztam, mindig voltak betegek, akik meghaltak. Úgy hullottak, mint a legyek. Félre ne értsék, soha nem öltem meg senkit, bár könnyen megtehettem volna. Egyszerűbb dolgom lett volna, mint egy orvosnak. Az orvosokat állandóan ellenőrizték. Manapság már valószínűleg mindenkit ellenőrizgetnek, de lefogadom, hogy ha az embernek kedve szottyanna rá, könnyedén megtehetné.

Ibrahim nem akarja, hogy magamhoz vegyek egy kutyát, de biztosra veszem, hogy meg tudom győzni az ellenkezőjéről. Nem kell hozzá sok idő, és ő fogja rágni a fülemet, hogy szerezzek már magamnak egy kutyát. És tuti, hogy ő akarja majd sétáltatni. Bárcsak megkaparintottam volna magamnak Ibrahimot harminc évvel ezelőtt.

Van egy menhely a sussexi megyehatárnál, mindenféle állattal. A szokásos kutya-macska felhozatalon kívül szamarak, nyuszik és tengerimalacok is laknak ott. Soha nem gondoltam volna, hogy egy tengerimalac is kerülhet olyan helyzetbe, hogy meg kell menteni, de ezek szerint igen. Előbb-utóbb mind kerülünk ilyen helyzetbe, miért lenne ez másként a tengerimalacokkal? Tudták, hogy Peruban megeszik a tengerimalacot? A Konyhafőnökben hallottam a minap. Csak megemlítették, senki sem tette a sütőbe.

Elég sok kutya Romániából származik. Megmentik őket, és ide hozzák. Nem tudom, hogy csinálják, majd megérdeklődöm. Kizárt, hogy repülővel, ami telis-tele van kutyákkal. Talán teherautóval? Biztos megvan a módja. Ron szerint akcentussal fognak ugatni, de Ron már csak ilyen.

Megnéztük a menhely weboldalát, és őszintén kívánom, bár maguk is láthatnák a kutyákat. Van egy, akit kinéztem magamnak. Alannek hívják. Az adatlapja szerint „meghatározhatatlan terrier”. Akárcsak én. Ez volt az első gondolatom. Alan hatéves, és azt mondják, nem szabad új nevet adni nekik, mert már megszokták a régit, de én akkor sem leszek hajlandó Alannek hívni egy kutyát.

Talán rá tudom venni Ibrahimot, hogy vigyen el kocsival a menhelyre jövő héten. Újabban teljesen rákattant a vezetésre. Még Fairhavenbe is kocsival megy holnap. Tényleg előbújt a csigaházából, amióta ez a sok gyilkosság történt. Úgy furikázik fel-alá, mintha ő lenne Murray Walker.

Még mindig az jár a fejemben, vajon miért volt ilyen különös hangulatban Elizabeth az ebéd alatt. Mint aki csak fél füllel figyel. Stephennel történt valami? Tudják, ő Elizabeth férje. Vagy még mindig nem tudta túltenni magát Pennyn? Akárhogy is, valami foglalkoztatja, és úgy indult haza ebéd után, mint aki egy fontos lépésre szánta el magát. És ez valakinek nem jelent jót. Az ember csak annyit remélhet, hogy nem ő ez a bizonyos valaki.

Egyébként elkezdtem fonni. Tudom, hát nem hihetetlen?

Összeismerkedtem Deirdrével a Csacsogás és Kötögetés klubból. A férje francia volt, de már régebben meghalt. Azt hiszem, leesett a létráról, de az is lehet, hogy a rák vitte el, már nem emlékszem. Deirdre barátságkarkötőket fon, amit elad, a pénzt pedig jótékonysági célokra ajánlja fel, és megkaptam tőle a mintát. Különböző színekben csinálja őket az ember, attól függően, hogy kinek akarja ajándékozni. Az emberek fizetnek érte, amennyit gondolnak, a pénz pedig jótékonysági célra megy. Én flittereket is teszek a karkötőimre. Igaz, a leírásban nem szerepelt, hogy használjunk flittert, de már ezer éve itt porosodnak az egyik fiókban.

Elizabethnek csináltam egy vörös, fehér és kék színűt. Ez volt az első próbálkozásom, és elég egyenetlenre sikerült, de Elizabeth nagyon kedvesen fogadta. Megkérdeztem, melyik alapítványnak szeretné felajánlani a pénzt, és azt válaszolta, hogy a Demenciával Élőknek, de ennél többet azóta sem beszéltünk Stephenről. Bár, hogy őszinte legyek, szerintem Elizabethnek hamarosan el kell majd engednie a férjét. A demencia ilyen: mindent letarol, visszafordíthatatlan pusztítást végez. Szegény Elizabeth. És persze szegény Stephen.

Bogdannak is csináltam barátságkarkötőt. Sárga-kéket, mivel tévesen azt hittem, hogy ezek a lengyel zászló színei. Ehhez képest Bogdan szerint a vörös és a fehér a lengyel zászló két színe, és el kell ismernem, hogy biztos jobban tudja, mint én. Azt mondta, lehet, hogy Svédországgal kevertem össze, és talán így is történt. Gerry kijavított volna. Mint minden jó férj, Gerry minden zászlót ismert.

Láttam Bogdant a minap, és rajta volt a barátságkarkötő. A dombtető felé tartott, az építkezéshez, és amikor odaintett nekem, megláttam a csuklóján a karkötőt a jó ég tudja, mi mindent ábrázoló tetoválásai között. Tudom, hogy butaság, de majd kiugrottam a bőrömből. A flitterek ragyogtak a napfényben, és az én arcom is éppúgy sugárzott a boldogságtól.

Elizabeth még nem viselte az övét, de nem hibáztatom érte. Egyre jobban belejövök a karkötőkészítésbe, ráadásul Elizabethnek és nekem nincs szükségünk arra, hogy a barátságunkat bizonygassuk egymásnak.

Múlt éjjel arról a házról álmodtam, ahol először éltünk Gerryvel, miután összeházasodtunk. Amikor kinyitottuk az ajtaját, egy új, ismeretlen szobára bukkantunk, és rögtön terveket szőttünk arról, hogy mihez kezdjünk vele.

Arra már nem emlékszem, hogy álmomban hány éves volt Gerry, én viszont annyi, mint most. Két ember, aki soha nem találkozott, most megérintette egymást, nevetgélt, és terveket szőtt. Ide egy cserepes növényt, oda egy dohányzóasztalt. Amiről a szerelmesek álmodoznak turbékolva.

Amikor felébredtem, és belém hasított, hogy Gerry nincs többé, a szívem újra darabokra tört, és csak zokogtam és zokogtam. Azt hiszem, ha hallani lehetne Coopers Chase-ben a reggeli könnyeket, olyan lenne, mint a madárcsicsergés.