3. Millie
2421 Words
3.
MILLIE
Ebédidőben Amandával a suli udvarán a szokásos asztalunknál ücsörgünk. Egyfolytában a tőlem kölcsönkapott Amy Poehler önéletrajzot bújja – pontosabban átruháztam rá, miután anya egyszer felütötte a könyvet, és szembetalálta magát Miss Poehler megbotránkoztató kifejezéseivel. Amanda időnként jókat kuncogott csak úgy magában, én pedig alig bírom ki, hogy ne kérdezzek rá, mit olvas éppen.
Körbepillantok az udvaron, és megakad a tekintetem Willowdeanen, amint kikukucskál az ajtón, aztán hevesen integetni kezd a barátjának, Bónak. Nagyon cuki barátja van, tökéletes, barackformájú seggel – ahogyan Amanda találóan jellemzi őt. Én viszont egy fiú hátsójának a gondolatától is fülig vörösödöm.
Miután minket is észrevesz, Will odainteget, majd behúzódik az épületbe. Visszaintek, és emlékeztetem magamat, hogy beszélnem kellene Willowdeannel a… helyzetemről. Ki vagyok éhezve bármilyen tanácsra, amely megmutatja, hogyan jussak el A pontból (tetszik egy fiú) B pontba (járok egy fiúval). Tudom, tudom: olyan ez, mint egy akadályverseny.
Szóval, muszáj beszélnem Willowdeannel. Kezdek bedilizni.
Viszont alig van módunk az efféle eszmecserére. Bárcsak Willowdean, Ellen és Hannah együtt ebédelnének Amandával és velem! Végre lenne alkalmunk beszélgetni.
Nem is tudom, mire számítottam a szépségverseny után. Vagyis nagyon jól tudtam. Azt hittem, mind barátok maradunk. Én, Amanda, Willowdean, Ellen és Hannah. Látszatra össze nem illő, renegát emberek társasága, ami valamiért mégis jól működik. A hasonló, illetve közös tapasztalataink kötnének össze minket, ahogyan a Nulladik órában, vagy más, nagy kaliberű bandában. Kivéve, hogy ott nem éppen ez történt. Őszintén szólva nem hiszem, hogy a Nulladik óra csapata együtt maradt volna az ominózus szombat után.
Kinyitom a termoszomat, beleöntöm a tyúkhúslevest a fedélbe, és oldalamon a szórakozott Amandával beletemetkezem a táplálkozásba.
– Hiányzik a szépségverseny.
Néma csend a válasz, kivéve, hogy fel-le jár a lába, amitől az asztalunk billegni kezd.
– Láttad az iskolaújságban a tényfeltáró cikket, hogy a menzán felszolgált fasírt egyáltalán nem tartalmaz húst?
Nem. Éppenséggel átsiklott felette a tekintetem.
– Na, és mit szólnál hozzá, ha beiratkoznánk egy hastánctanfolyamra?
Még mindig nem szólalok meg.
Helyette az asztal felett a könyvért nyúlok, és lassan elhúzom előle.
– De hát épp olvasom!
– Én viszont szeretnék veled beszélgetni, de te azóta ezt bújod, mióta reggel felvettelek. Ja, és – teszem hozzá – ez az én könyvem!
Erre felsóhajt, és szamárfüllel jelöli, hol tart.
– Pont te győzködtél, hogy mindenképpen olvassam el.
Megpróbálok nem visszakozni. Szamárfület gyűrni egy könyvbe égbekiáltó bűnnek számít.
– Neked talán nem hiányzik a szépségverseny?
– Fikarcnyit sem – nevet fel. – Azok az emberek ott egyáltalán nem értékelték a képességeimet és a vonzerőmet.
Megpróbálok nem mosolyogni. Amanda futballszerelése a verseny tehetségkutató részében igazán inspiráló volt, ám a bírók nem tudtak mit kezdeni vele. Ha jól emlékszem, a következő megjegyzést fűzték hozzá: nem éppen egy szépségverseny szellemiségéhez illeszkedő performance. Legközelebb esetleg megpróbálhatna zsonglőrködni. Vagy akár beléphetne a futballcsapatba.
A focicsapat. Fájó pont ez Amanda számára. Ő, a szülei és a suli vezetősége állandó vitát folytatnak a csapat edzőjével, Miss Shelbyvel, aki láthatóan nem tud elvonatkoztatni Amanda testi hiányosságától, és felismerni benne a tehetséget.
A barátnőmet évek óta gúnyolják, mert az egyik lába hosszabb, mint a másik, és emiatt sarokemelőt kell hordania. És ha Amanda meghallja, vagy látja, hogy kigúnyolják, sose lehet tudni, hogyan végződik az eset. Szerinte úgy kell viszonyulni a dolgokhoz, ahogyan azok viszonyulnak hozzánk. Tehát ha azt akarja, hogy a kemény csajt lássák benne, akkor úgy is kell viselkednie.
– Totál igazad van – mondom végül. – De én inkább arra gondolok, hogy olyan jó volt együtt lógni, érted?
Vállat von, az egész teste megrázkódik.
– Igen, azt hiszem. Bár nekem az is elég, ha csak mi ketten vagyunk.
Összeszorult a szívem. Amandával nem voltunk ősidők óta barátnők, mint például Will és Ellen, csak hát a sok csúfolódás, aminek a suli évei alatt ki voltunk téve, összekovácsolt bennünket.
– Ahogyan nekem is. Tudod jól. De ettől még időnként mind összejárhatnánk.
Erre elkapja rólam a tekintetét, és elmereng.
– Igen, megvolt a magunk klubja, szövetségesek voltunk. A kemény csajok társasága, ami egyértelműen emelte a szépségverseny fényét.
A gondolatra elmosolyodom, aztán rám tör a felismerés.
– Egy klub! Jóságos isten! Amanda, te egy zseni vagy!
– Hát, ezt senki sem vonja kétségbe és épp ideje, hogy te is rájöttél – közli velem előkelő brit akcentussal, miközben a ceruzáját a magasba tartja.
– Várj csak! – Azzal előhúzom a mobiltelefonomat a hátizsákomból, amit különféle hímzésekkel dekoráltam: virágokkal, felhőkkel, csillagokkal, néhány hangulatjellel, sőt még egy dundi kicsi-ént is biggyesztettem az elülső zseb aljára. Gyorsan elküldök egy-egy üzenetet Amandának, Elnek, Willnek és Hannah-nak.
Amanda telefonja azonnal jelez.
– Nekem minek küldtél üzenetet, itt ülök melletted, nem? – forgatja a szemét, majd olvasni kezdi. MAYDAY! MAYDAY! MAYDAY! TALÁLKOZZUNK A SULI UDVARÁN TANÍTÁS UTÁN, 3:15-KOR!
Becsöngetnek a következő órára. Gyors egymásutánban érkezik két válasz a telefonomra.
Ellen: Ott leszek.
Willowdean: HASONLÓKÉPP! Timmel, és vele megyek haza.
Hannah: Ott leszek, de csak azért, mert nincs jobb dolgom.
Behajítom a telefonomat a hátizsákomban, a maradék levest pedig visszaöntöm a termoszba.
– Elárulnád végre, miről van szó? – kérdezi Amanda.
– Persze, majd három óra tizenötkor. – Újabb csengetés. – Ó, a fenébe! Rohannom kell!
Amanda búcsút int, én meg száguldok a következő órámra. Ha valakinek rövidek a lábai, kénytelen sebesen gyalogolni, különösen akkor, ha hozzám hasonlóan a pszichológiafakultációjára igyekszik a suli épületének túloldalára. Alig slisszolok be, Mr. Prater már zárja is az ajtót.
Mr. Prater rettentően ügyel a pontosságra, nem tolerálja a késést. Nagyon komoly fickó, ráadásul bűn rossz vicceket szokott elsütni.
– Oké, utolsó befutó – mondja Mr. Prater, miközben becsukja az ajtót mögöttem. – Miért volt annyira lágy Pavlov haja?
Néhányan kínjukban felnyögnek, én pedig elindulok az asztalomhoz.
– Ugyan már, nem találjátok ki? – kiáltja. – A klasszikus kondicionálástól!
Kuncogok, ahogy a terem hátsó részében leülök Malik mellé, a túlsúlyos srácok asztalához. A többiek a hagyományos padokban ülnek, én viszont abba nem férek bele, legalábbis rém kellemetlen beletuszkolni magam. Pláne ottmaradni. Úgy emlékszem, valaha felzaklatott az efféle megkülönböztetés, de azóta rájöttem, nem lehet mindenkinél ugyanazt a megoldást alkalmazni. (Hűha! Ezt a gondolatot is megörökítem majd keresztszemes verzióban.)
Malik, tőlem eltérően, nem túlsúlyos, csak épp párba tettek minket a csoportprojektben. Valamint tetszik nekem. Úgy értem, NAGYON-NAGYON tetszik. És ami a lényeg, hogy talán én is tetszem neki. Úgy tűnik. Amanda szerint egyértelműen. Múlt ősszel eljött velem a Sadie Hawkinsra. Még egymás kezét is megfogtuk. De csók nem volt. Az eddigi viselkedése alapján képtelen vagyok kiigazodni rajta.
Bár tagadhatatlanul feltámadtak a reményeim, amikor felajánlotta, hogy elkísér a szépségversenyre. Akkor azt hittem, miután látott a színpadon állni második helyezettként, az az éjszaka csókkal fog végződni számunkra. Ehelyett kaptam egy ölelést, egy vállon veregetést meg egy szál sárga rózsát. Ami a barátokat illeti meg, holott addigra már túl voltunk sok-sok hosszú órákig tartó esti csevegésen és üzenetküldésen. Aztán összefutottunk a suliban, és én örülhettem, ha egyáltalán szól hozzám néhány szót.
– Hahó! – mondom neki, és próbálok levegőhöz jutni. – Majdnem elkéstem.
Malik megrázza a fejét.
– Hogyan lehetséges, hogy Clover City épített egy edzőtermet a középszintű futballcsapatának, míg nekünk a pszichológiafakultáción egy konténerteremben kell ülnünk, amit simán felkap egy tornádó, ja, és még ablakok sincsenek rajta?
Egészen kipirul az arcom. A gyomrom bizsereg. Beszél hozzám! Azzal az édes szájával.
– Esküszöm, jelöltetni kellene magadat az önkormányzati választásokon.
Malik enyhén elvörösödve hozzám fordul, mintha csak most esett volna le neki, hogy hangosan kimondta, ami a fejében jár, és nem online közölte.
Érzem, ahogy felszikrázik a bensőm, és ha nem vigyázok, mindenkinek feltűnik.
Még az is lehet, hogy őrzök otthon a szobámban egy kis bolyhos borítójú jegyzetfüzetet, ahová feljegyzem, miért is vagyok ennyire oda Malikért. (Hiszen imádok listákat gyártani, nem igaz? Még ha az érzéseimről van is szó.) Sok mindent fel tudok sorolni mellette.
1. Vastag, impozáns szemöldöke van, ami tökéletesen passzol ahhoz a ragyogó fekete hajához, amit rövidre nyírva hord.
2. Szögletes, teknőckeretes szemüvege pont illik mélybarna bőréhez. A tárcájában tisztítókendő lapul, amit napjában többször is előkap, és megtörölgeti a lencséket.
3. Ahogy a bebújós bőrcipőjét viseli, és a hagyománynak megfelelően igazi, fényes pennyket tesz bele.
4. A farmerja alját több rétegben feltekeri, ami jól láttatja, hogy mindig ízléses, az évszaknak megfelelő zoknit visel.
5. A vasalt pólóit mindig betűrve hordja, ősszel kardigánnal, télen pedig bőr bomberdzsekivel, amitől vonzó, délkelet-ázsiai fickó benyomását kelti némi apukás, érzékeny pasi beütéssel.
De ami talán a legjobban megdobogtatja a szívem, az Malik céltudatossága. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem töltöttem a pszichológiafakultáció tetemes részét arról álmodozva, milyen sikeres párost is alkotnánk mi ketten. Én a hatórás híreket vezetem, ő pedig jelölteti magát a helyi önkormányzat képviselőjének. Vagy akár kongresszusi képviselőnek. De a humanitárius segélyszervezeteknél is megállná a helyét
A lába az enyémet súrolja, ahogyan hátranyúl a tankönyvéért.
– Szerintem ma ezt a kérdezz-feleleket fogjuk megoldani.
– Francba! – szalad ki a számon, mielőtt átkutatnám a hátizsákomat. – Éreztem, hogy meg kellett volna állnom a szekrényemnél. Még figyelmeztettél is rá tegnap este.
Odacsúsztatja a könyvét.
– Megosztozunk rajta.
Elmosolyodom. És újból összeszorul a gyomrom.
– Rendben. Köszi.
Kitépek egy lapot a füzetemből, közben Mr. Prater bekapcsolja a projektort és lejjebb veszi a fényt. Felkapcsolja a felettünk pislákoló lámpákat, melyeket ő maga szerelt fel, tekintve, hogy a konténerteremben nincsenek ablakok, vagyis ilyenkor természetes fény nélkül kell jegyzetelnünk.
Persze tudom, hogy nem ez volt Mr. Prater szándéka, mégis olyan romantikus az egész. Malikkal megosztozunk a könyvén a diszkrét világítás alatt, miközben a lábunk össze-
összeér, ami egészen biztos, hogy nem véletlen…
Kényszerítenem kell magamat, hogy a kivetítőn megjelenő kérdésekre koncentráljak, de az érzelmeim maguk alá gyűrnek, átveszik az irányítást felettem.
Ilyen érzés tehát, ha tetszik nekünk egy srác? Mert ha ilyen intenzív, el sem tudom képzelni, milyen lehet szerelmesnek lenni. Vagy ez már szerelem? Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy amit Malik iránt érzek, sokkal több, mint barátság.
Aznap délután Will és El Timmel és Bóval várnak ránk a suli az udvarán. Amandával a nyomomban igyekszem az asztaluk felé.
– Igazán nem szeretnék megbántani senkit – közlöm velük. – De ez egy csajos megbeszélés lesz.
Tim vállat von, mire Ellen ad neki egy gyors puszit, aztán a srác a telefonjának kijelzőjére meredve elindul a parkoló irányába.
– Az autónál leszek.
– Totál megszállottja lett annak a geoláda alkalmazásnak a kis trollokkal és törpékkel – magyarázza Ellen.
– Szia, Millie! – biccent felém Bo, majd Willowdeanhez fordul. – Elviszlek a melóhelyre, ha szeretnéd.
– Szerintem Elék ki tudnak tenni, de utána hazavihetsz – feleli Will, miközben aranyló fürtjeit összekuszálja a szél. Bo rábólint, szájon csókolja, aztán elrobog Tim után.
– Nem utolsó látvány – jegyzi meg Amanda a fiú hátsóját bámulva.
Elből kirobban a nevetés, Willowdean pedig a feje búbjáig elvörösödik.
– Ezt megerősíthetem – mondja végül.
Mosolygok.
– Látta valaki Hannah-t? – kérdezem.
– Itt vagyok – halljuk a sóhajt.
Megfordulok: ott áll előttem Hannah, rajta egy babahordozóval, amiben egy méretarányos baba ül. Hannah frufruja már úgy lenőtt, hogy szétnyílt, és láttatni engedi a homlokát. Szürkés szemkihúzója elmaszatolódott, így füstös hatást kelt, ami jól áll neki. Közepesen barna bőrszíne alapján a suliban legtöbben fekete vagy afroamerikai származásúnak gondolják, ám ő jobban szereti az afro-latina meghatározást. A szépségversenyen a bemutatást lebonyolító hölgy túl komplikáltnak és nehezen kiejthetőnek találta ezt az elnevezést, mire Hannah kedvesen közölte vele, hogy akkor csak gyakorolja szorgalmasan. Totál egyetértettem vele.
A szépségversenyről Hannah-val találkozom a legritkábban. Nem mintha nem szeretném gyakrabban látni, csak hát annyira láthatatlanná teszi magát. Ráadásul van egy csomó barátja, akik valamennyivel idősebbek nálunk, és nem is itt élnek Clover Cityben. Mindenesetre a megközelíthetetlensége arra sarkall, hogy még jobban törjem magam, hogy barátnők legyünk.
– Mi az ott rajtad? – kérdezi tőle Will.
Hannah felkapja a fejét, és odalép az asztalunkhoz.
– Jelentkeztem erre a gyakorlati útmutató az élethez fakultációra, mert azt hittem, majd megtanulunk online bankolni meg állásinterjúkra készülünk, de nem. Alapvetően háztartási ismereteket takar meg hasonlókat. – Lezöttyen mellénk, a babát az asztalra pottyantja, mire felsír a beszélője. – Az érettségin pedig – folytatja, mintha csak egy tábortűz körül ülnénk, és rémtörténetekkel szórakoztatnánk egymást – tepsis húsos pitét kell majd készítenünk.
Ellen, Amanda és Will hangosan felnyerítenek, és majd lefordulnak a székükről, én inkább beharapom az ajkam, és csendben maradok.
Hannah megsemmisítő pillantást küld feléjük, közben elfojtja feltörni készülő mosolyát.
– Át fogom nézni anya receptjeit, ha ez segít valamit – ígérem.
Hozzám fordul.
– Ha igazán segíteni akarsz, készítsd el helyettem azt az átkot!
Willowdean megbök a könyökével.
– Halljuk, miért is hívtál össze minket! Talán ismét meg akarsz változtatni valamilyen régi hagyományt itt, Clover Cityben?
Erre aztán mindenki elcsendesedik, és rám mered. Kínosan feszengek. Elfog a kétely, úgy érzem, nekem többet jelentenek a barátaim, mint én nekik. Ez letaglóz. Mintha egy jelmezbálon egyedül én jelennék meg jelmezben, a többiek pedig nem veszik a fáradságot, hogy alkalomhoz illően felöltözzenek.
De akkor Amandára nézek, aki felém pillant, és már tudom, hogy rá mindig számíthatok.
– Hiányoztok – mondom végül. – Mindannyian hiányoztok. Emiatt hívtam össze ezt a rendkívüli gyűlést. Persze tudom, hogy mindenkinek rengeteg a dolga, és a szépségversenynek is rég vége.
– Hál’ istennek – kotyog közbe Amanda, és belegyömöszöli a pulóverét a táskájába.
– Nekem viszont ez így nem jó, tudjátok? Mert azóta alig látjuk egymást, pedig egy csomó jó dolgot köszönhetünk annak a versenynek. Például a barátságunkat.
Willowdean elmosolyodik.
– Hát, nem azért, hogy hazabeszéljek, de a csúcs az volt, amikor papírdobozból készült Cadillacként léptem a színpadra.
– Oké – felelem –, tényleg nagy dobás volt. És akkoriban folyton együtt lógtunk, mert volt egy közös célunk. Ha pedig egy újabbra van szükség ahhoz, hogy újból összejárjunk… nekem van egy ötletem.
Ellen gyanakodva tekint rám.
– Csak hogy emlékeztesselek, nem vagyok az a folyton nyüzsgő-szervezkedő típus – mondja Hannah.
– Na, és mi az ötleted? – kérdezi Amanda.
Veszek egy nagy levegőt.
– Ottalvós bulik. Minden szombaton, a tanév végéig. Felváltva fogjuk vendégül látni egymást.
A beálló mélységes csendben hallani, ahogy a pomponlányok gyakorolnak a tornateremben.
Ellen szólal meg először.
– Minden. Egyes. Szombat. Éjjel?
– Úgy valahogy – rebegem. – Ottalvós buli, értitek? Feltenne mindenki egy arcmaszkot, és játszanánk meg kézműveskednénk, meg dumálgatnánk mindenféléről.
– Mégis miről? – kérdezi Hannah. – Ne alakítsunk mindjárt egyesületet?
– És minden áldott szombaton? – tudakolja Willowdean. – A szombat este a randikról szól.
Amanda vállat von.
– Én olyankor a tévémmel és a macskámmal szoktam randizni. Úgyhogy tőlem mehet a dolog.
Felszikrázik a bensőmben a remény, de Amandának nem akad követője. Bólintok.
– Oké. Akkor mit szólnátok ahhoz, hogy minden másik szombaton tartsuk?
Hannah szorgalmasan kapargatja az ujjairól a sötétlila körömlakkot.
– Mindig másnál gyűlnénk össze?
Ellen odafordul Willhez, és csendesen megjegyzi.
– Pont erről beszélgettünk múltkor, emlékszel? Több időt kell szánni magunkra. A pasik nélkül.
Látom, hogy Will átgondolja az egészet. Nagyon gondosan osztja be az idejét, hogy a szerelmére is jusson, én pedig méltányolom ezt. Nehéz lesz Ellent is beiktatnia.
Rám néz.
– Próbáljuk meg először csak néhány hétig. És ha mégsem válna be, nem muszáj egymás torkának ugranunk, rendben? Ott van a munka, a suli és Bo is… és persze a barátok. Szóval, nem egyszerű mindet összeegyeztetni.
– Értem – mondom erre.
Ellen elvigyorodik.
– Ha ő is benne van, akkor én is.
Hannah szokás szerint húzza az időt; előbb teljesen lekaparja a lakkot a hüvelykujjáról.
– De párnacsatákról meg hasonlókról szó sem lehet, rendben? És ha valaki megpróbálna átalakítani, annak éjjel levágom a haját. Teljesen.
Nyelek egy nagyot.
– Értettük. – Megpróbálom apró kacajjal elvenni a szavai élét. Kiváló érzékem van hozzá, mikor kell nevetéssel oldani a feszültséget, ez pedig hozzásegít, hogy egy napon igazán jó hírolvasó váljon belőlem.
Én leszek az első házigazda, és megígérem, hogy még a hétvége előtt mindenkinek küldök üzenetet a részletekről. Lényem egy része roppant ideges, félek, hogy mégsem fogadják el a javaslatomat, vagy pedig rosszul fog elsülni a buli. Viszont ez az utolsó évünk a középiskolában, és aggódom, ha most nem sikerül megszilárdítanom a barátságunkat, akkor előbb-utóbb mind az öten elsodródunk egymástól.
Úgyhogy javarészt az izgalomtól vagyok feldobódva.
- Writer
