Negyvenharmadik fejezetA közeli Szepezden bányászott vörös kövekből összehordott mólószerűségen minden nedves volt, no, nem a Balaton hullámaitól, a víztükör sima volt, mint a kifeszített selyem: a lassan feloszló köd és pára hagyta ott a nyomát. Az előóvakodó napsugarak nem sok meleget szállítottak, csak arra voltak jók, hogy hunyorogva lehessen tájékozódni. (Egyszóval nem kell nekem semmit se tennem, Weber minden bizonnyal magától is belesétál a vízbe.)
Nekem az ősz minden évben a kerthelyiségek kényszerű elhagyását jelentette, behúzódtunk a vendéglők sűrű félhomályába, s onnan bámultuk a szűk ablakokon keresztül a lehulló sárga faleveleket. Nem szeretem a hasonlatot, de a világ ilyenkor tényleg olyan, mint egy plein air festmény a barbizoni Paál László modorában, mint egy szendergés a
