Huszonkettedik fejezetEz az átkozott pénztelenség! Kezdek beleőrülni. Nyilvánvaló, hogy rossz üzletet kötöttem Michelinivel. Tisztességes honorárium járt volna ezért a munkáért, s közben elaludtam volna én akár a szeretetház padlásán is, az alföldi ácsok által hátrahagyott jó szagú forgácsban.
De ha nincs Michelini, nem találkozom Weberrel, és hírét sem hallom a szeretetháznak. Ilyen egyszerű.
És az élet is sokkal egyszerűbb lenne, ha nem igéz meg az úri parasztlány tekintete, ha nem érzem azt a csúfondáros kihívást, amit tizenhét évesen még pajkosságnak, egy év múltán már feslettségnek hívnak. Egy ártatlan dög, mormoltam komoly dühvel magam elé, mert haragudtam rá, hogy elgyöngít, ha rágondolok, márpedig az utóbbi időben épp elég csapás rúgta ki a lábamat a testem alól – és akkor egyált
