Huszonharmadik fejezet– Igazából elég nagy bajban vagyok – kezdtem, miután lecsorgattam torkomon az illatos nedűt.
– Bis zum Hals in der Scheiße stecken – dünnyögte, miközben a horizont fényeit pásztázta tekintetével –, szerintem ez a munkájával jár. A háború se könnyű terep, de a magáé… nem irigylem, pajtás!
Egyértelmű volt: a fa árnyékából, ahol ültünk, a Generális naphosszat a múltat fürkészte. Talán semmit sem látott a tó vize fölött érzékelhető éteri remegésből, mit neki zöldellő dombok, ónfehérben fürdő templomtornyok, katonás rendben sorjázó tőkék, a déli part aranyszínben pompázó nádasai, az egész nyilván nem más számára, mint egy elrontott dagerrotípia, amin felismerhetetlen hétköznapi hősök pózolnak – honvédek vagy az ellenség, tulajdonképpen mindegy –, akik értelmetlen haláluk
