Balatoni Futár

Hetedik fejezet

Hetedik fejezetNoha nem feltételeztem a gyors intézkedés képességét a helyiekről, másnap délután, számomra is meglepő módon, már a jachtklub felé sétáltam – fejemben egy kitalált történettel, ami megmagyarázza, hogy mi okból is hagytam ott a nagyvárosi karrieremet. Akinek beugrott netán valami a nevemről, nem feltétlenül alélt el a szakmai nagyságomtól: hasonló kvalitású firkászokkal ez idő tájt Dunát lehetett rekeszteni. De hát ilyen ez a mi szép új világunk. Csillogó kirakatok mögött avult termékek parádéja. Majdnem olyan, mint Sturmné újragondolt gombás receptje…

Volt nekem egy esetem bizonyos Márton Olgával, akinek a főztjéről nem, egyéb kvalitásairól viszont bőven volt ismeretem. Akkoriban, ha nem jutottam el a Komlókertbe (magyarán, a gyötrő katzenjammer meggátolt, hogy bemenjek a szerkesztőségbe), jobb híján a „lakásommal” átellenben működő Berger sörözőben tornáztam vissza magam munkaképes állapotba. Ezt egy Bécsben élő pesti bútor- és régiségkereskedő vásárolta meg, miután a régi tulajdonos, az öreg Berger mind a mai napig tisztázatlan körülmények között elhalálozott.

Egyetlen ember volt talán a városban – természetesen a pesti kereskedőn kívül –, aki e sajnálatos eseményt mégis valamiféle elégedettséggel nyugtázta – s ez éppen Zachariás volt, a bukott lapszerkesztő.

– Az egy velejéig romlott zsidó volt – harsogta boldog-boldogtalannak. – Kigúnyolta az apámat, aki a fél lábát adta a szabadságharcban olyanokért, akik végig otthon lapítottak! Az apám rokkantnyugdíjasként a józsefvárosi gázgyárban portáskodott. Hazafelé jövet be-betért ismerősökkel a Bergerbe: sört ittak, néha snapszot, nem sokat. Egy idő után mindig lecsatolta a műlábát – a sok üléstől megfájdult a csonkja –, s nekitámasztotta a mellette felstószolt ládáknak.

Állítólag akkor tört ki a gyalázat, amikor egy alkalommal a Berger véletlenül belerúgott a békésen várakozó lábba, az meg eldőlt, gáncsot vetett Bergernek, mire az is eldőlt, tálcájáról leborultak a különféle italok, vér és törött üveg fröccsent a feketésbarna, szurokszagú padlóra, Berger komikusan birkózott a műlábbal, csatájuk hevességétől megindultak a ládák is, csörömpölve zúdult ki a sok üres üveg, és pillanatokon belül olyan pusztulás támadt az ivóban, mintha vihar tarolta volna le. Berger, általános derültség közepette, dühtől tajtékozva tápászkodott fel, majd megragadta a műlábat, az ajtóhoz vonszolta, s mint valami részeg vendéget, kihajította az utcára.

– Maga ide többé be nem teszi a lábát! – üvöltötte kivörösödött képpel.

A történtek után Zachariás apja is így gondolta, és amíg élt a Berger, hajdani mentorom is távolmaradásával tüntetett. Így aztán az a kellemetlen helyzet sem állhatott elő, hogy a felszarvazott Zachariással kelljen esetleg poharazgatnom. Helyette esténként menetrendszerűen körbesétálta a teret a nálánál jóval fiatalabb feleségével, született Márton Olgával, tüntetőleg belesett hozzánk a Bergerbe, s miközben azt mormogta, hogy ilyen szégyen, ilyen szégyen, felszegett állal továbbvonszolta nejét a sokkal gazdagabb kiállású Imperial felé…

Máig nem tudom eldönteni, vajon mire értette.

Nos, mindegy is, hiszen ezek itt még csak nem is sejtik, micsoda veszély leselkedik rájuk személyemben! Reszkethetnek majd a kártyafüggő mágnások, a színésznőnek álcázott prostik, a fürdős cicafiúk, én mindenkit a tollam hegyére tűzök, csak fogyjon jól a Hírnök, lakjon jól a plebsz! Elég legyen végre a Párizst majmoló divatvigécek és önjelölt művészóriások diktatúrájából az értékes hasábokon! Lássuk a nyers valóságot: mi ott támadunk, ahol egyáltalán nem számítanak rá. Előlünk nem tudtok elbújni, pláne, ha ti magatok kérkedtek a szerencsétekkel, tálcán kínálva hedonizmusotok igaz vagy kitalált történeteit…

Csak jó helyen kell lennünk jó időben.

Ami azt illeti, a jachtklub diadalívszerű kapuján besétálva a hely először nem ragadott meg. A telep kissé mesterkélt patinát árasztott, s tökéletesen illett rá egy idősebb veszprémi kolléga leírása, mely szerint „inkább előkelő sport-czélból alapíttatott Balaton-Füreden, melynek kikötőjében mintegy 30, kisebb-nagyobb yacht szokott, mikor mind együtt vannak, a hullámokon ringatózni. E yachtok angol minta után, a tengeri yachtoknál kisebb alakban vitorlákra vannak berendezve, és a matróz-legénység kezdetben ide hozott angolokból állt, míg utóbb a hajók és vitorlák kezelésére helybeli parasztlegények lőnek beoktatva.”

Ó, micsoda zagyvaság! És az a förtelmes szórend!

A cikk nyelvezete azt sugallta, hogy valami idejétmúlt, púderezett eleganciával találkozom majd a későbbiekben is, de nem, a telep összességében fiatalos, nyers erőt sugárzott, amely kísértetiesen, de még inkább fájdalmasan hasonlított az én kényszerűségből hátrahagyott világomra.

A Balaton-Füredi Yacht Egyletet – mint arról előrelátóan tájékozódtam – honi főurak alapították 1867. március 16-án. Első elnöke gróf Batthyány Ödön volt, aki Angliában vitorlázott, és versenyeket is nyert. A hazai vitorlássport szárnybontogatását segítette, hogy 1881-ben egy angol hajóépítő, Richard Young a klubház tőszomszédságában felhúzott műhelyében elkezdte építeni az első vitorlás hajókat.

A Hauszmann-féle új klubház megépítésére, ami felé közeledtem, csak később került sor, amikor 1884. szeptember 14-én az egylet újjáalakult Stefánia Yacht Egylet néven, herceg Esterházy Mihály commodorságával. Az ajtóban ehhez képest egy kifejezetten antikvitásnak tűnő gondnok fogadott, akivel miután tisztáztuk, hogy engem Sturmné tálalt fel a heti menü mai meglepetéseként, sajnálkozva közölte, hogy vele kell beérnem, mert a tagok valószínűleg csak este teszik tiszteletüket – lévén hogy teljes szélcsend uralkodott a tavon.

– Ha gondolja az úr – ajánlotta tisztelettudón a színében és formájában leginkább bronzkilincsre emlékeztető idős férfi, aki láthatóan kényelmetlenül feszengett brit mintára készült egyenruhájában –, körbevezetem, amíg felszolgáljuk az első koktélt.

Sosem voltam a jó dolgok ellen, úgyhogy rövid hezitálás után beleegyeztem. Bár a sorrenddel nem voltam elégedett – magyarán előrevehettük volna a koktélt –, igyekeztem tőlem telhető módon érdeklődőnek tűnni.