Balatoni Futár

Nyolcadik fejezet

Nyolcadik fejezetMint kiderült, nem meglepő módon, 1866-ban egy bulvárhír indította be a balatoni vitorlázást. A Sürgöny című kormánylapban (pfuj!, pfuj!) megjelent, hogy Erzsébet királyné a nyár egy részét Balaton-Füreden fogja tölteni. Ez a hír megmozgatta a kor főurait: Ranolder püspök Csopakon kastélyt építtetett, Siófokon felújították a vasútállomást, a Balaton környéki főurak pedig hajókat hozattak a Balatonra, hogy ha jön Erzsébet, megteremthessék a szabadidő eltöltéséhez a hátteret – s maguknak jó pontokat az uralkodóháznál.

– Ilyen előzményekkel alakult meg a Balaton-Füredi Yacht Egylet, amelyet hivatalosan is Erzsébet királyné pártfogolt – mesélte alkalmi idegenvezetőm, aki feljogosított arra, hogy Antal helyett Tóninak hívjam. – A klub tizenhét alapítója nagyrészt főúri családok sarja volt, úgymint Aczél Péter, Batthyány Ödön gróf, Birly István, Festetics Pál gróf, Frankovich Lajos, Kardos Kálmán, Károlyi Gyula gróf, Mihalovics János, Rosti Pál, Semsey Lajos…

(Elég legyen már, elég!, háborogtam magamban, egyre távolabbinak érezve a koktélozást.)

– …Széchenyi Béla gróf, Széchenyi Ödön gróf, Teasdale Vilmos, Todesco Lajos, Waldstein János gróf, Wenckheim-Czindery Béla báró, Wodianer Albert báró.

Csak ennyien? Körülnéztem, ám hiába kerestem, sehol nem találtam azt a felemelő aurát, amit az említettek hallatán éreznem kellett volna. Helyette nyomasztó forróság terült az egyébként önmagát mediterrán vidékként definiáló Füredre, ahol szerintem egy szicíliai pálma is szomjan halt volna – hé, ember, kanyarodjunk már vissza abba az árnyékos koktélozóba, menjünk már…

De nem, előbb még végig kellett hallgatnom, hogy vitorlázás szempontjából a legfontosabb Batthyány Ödön gróf volt, akinek már az 1860-as évek elején jelentős eredményei voltak a vitorlás sportban. Egy angol klub tagjaként Szárnyaló felhő nevű hetvenöt tonnás vitorlásával sorra verte a nála esélyesebb angol jachtokat. Segítői a klubalapításban a Széchenyi testvérek voltak: Béla, a geológus és Kelet-Ázsia-kutató, valamint Ödön, a tűzpasa, a fővárosi tűzoltóság létrehozója. Hurrá!

– Sajnos a nagy nemzeti nekibuzdulás rövid távúnak bizonyult, Erzsébet nem jött a Balatonra, és egy év alatt sorra eltűntek a hajók is a vízről. Batthyány Ödön parancsnok is visszavitette a hajóját Angliába, és ott folytatta a versenyzést, ám immár egy hazai klubbal a háta mögött saját zászló alatt, magyar színekben versenyezhetett. Két évvel a születésem után Batthyány Ödön tizennégy angliai versenyen indult el, és tizenhárom alkalommal nyerni tudott.

Nagyszerű, gondoltam, de könyörgök, ha már a briteknél tartunk, én beérném egy kancsó jól lehűtött teával is… Aztán rápillantottam idős kísérőmre, és megértettem, hogy az én problémám úgy viszonyul az övéhez, mint a suffolki Grey járás earlje az ajándékba kapott kantoni fekete teafű küldőjéhez – az illető történetesen egy mandarin volt, akit állítólag (de legalábbis a bulvárlapok szerint) a derék angol mentett meg a vízbe fulladástól.

Nota bene, majdnem hasonló sorsra jutottam én is, a nap szúrása oly erős szédülést idézett elő fedetlen főmben – már bántam, hogy nem voltam hajlandó elfogadni, amikor Sturmné a világoskék (!) szalmakalapját kínálgatta erősen –, a gondnok aggodalmas pillantásai nyomán azonban összeszedtem magam, és megkérdeztem, hogy mióta dolgozik a klubban.

– Engem negyvennyolc valóban felszabadított, uram – válaszolta, miközben az egymás oldalát verdeső karcsú hajótesteket szemléltük az ácsolt mólóról. Nemes faborítások és bőven adagolt rezek bámultak vissza ránk; merő egy unalom, gondoltam, akárcsak a Tisztelt Ház enteriőrje. – A forradalom idején újonc önkéntes katona voltam. Amikor a komáromi kapitulációt követően kerestem a helyemet, kezembe akadt egy újságcikk, ami elgondolkodtatott.

– Lám, nem mindig csak a bajt keverjük… – mondtam ki félhangosan, de zavart pillantását látva magamba fojtottam, amit a hírlapírók nagyszerűségéről óhajtottam volna megosztani vele.

– Megírták, hogy az 1840-es években ’48–49-ben volt legmagasabb a füredi vendégszám. Gondolja csak el, miközben nemzetünk az élet-halál harcát vívta…

Nagy ügy, kommentáltam magamban, mindig is voltak olyanok, akik a saját önző céljaikat fontosabbnak tartották a közéinél.

– Munkát adtak egy csomó embernek… – jegyeztem meg óvatosan.

– Pontosan. Akkor én eldöntöttem, hogy számomra nem lehet más cél, mint egy ilyen helyen meghúzni magam.

Mintegy zárszóként, csak hogy a borús témákról elterelődjön a figyelmünk, egy lenge kis szél egymáshoz koccantotta az árbócok fémszerelvényeit. Varázsütésre megélénkült a klubház környéke is: elegáns sportruházatú, széles mosolyú fickók tűntek fel a sétányon, és vezettek maguk mellett megállás nélkül vihorászó lányokat, akik úgy dobálták a tagjaikat, hogy félő volt, darabjaira esik formás testük. (Már első látásra sem tűntek olyan típusnak, akik a Kánya Emília szerkesztette Családi Kört járatják, ellenben annál inkább kinéztem belőlük, hogy a Wohl nővérek-féle Magyar Bazárt lapozgatják.) Náluk hangosabbak csak azok az undok sirályok voltak: ezek az élő szirénák sokszor zavarták meg Duna-parti semmittevésemet, kicsit az olaszokra emlékeztettek, akikről bármikor képzelhetjük azt, hogy veszekednek, miközben vélhetően csak az időjárás szeleburdiságát tárgyalják ki.

– Á, te vagy a mi megmentőnk – vált le egy nyurga, bajszos alak a többiektől –, annyira untuk már magunkat.

Úgy ölelt át, mintha száz éve ismernénk egymást. Majd meg sem várva a reakciómat így kiáltott:

– „Semmiféle szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart” – na, ki mondta ezt?

Azt gondolta, próbára tesz, és elsüllyeszt, jó mélyre hantol a barátai előtt, de pechére ez a Seneca-idézet volt Tsa. szavajárása is, amikor (elég sűrűn) az életvitelemet kritizálta.

A helyes válaszra felderült a képe, de hogy ne legyen teljes az öröme, közöltem, én akkor szállok hajóra, ha majd ember sétál a Holdon. Nem voltam barátságtalan, de úgy gondoltam, így kikerülhetem a szárazföldi patkány rovására előkerülő további hajós élceket.

Perényi – ennyi volt a bemutatkozása – elismerően bólogatott, s csak annyit jegyzett meg:

– Úgy látom, jó lesz odafigyelni rád, pajtás!

Fekete szembogara összeszűkült, nem igazán tudtam eldönteni, hogy még csak fölméri az erőviszonyokat, vagy a következő percben telegrafál Nemo kapitánynak, hogy tüntessen el a környezetéből.

Aztán egyszer csak elnevette magát, egy kézmozdulattal útjára bocsátotta Antalt, majd a nyílt vízre függesztve tekintetét beszélni kezdett:

– Az első kihajózás, az úgynevezett beavatás, mindig emlékezetes, barátom. Pláne tengeren.

Tartottam tőle, hogy hosszas anekdotázás következik, aminek csak a teljes kiszáradás általi szomjhalálom vethet véget.

– Mondjuk, a közel fél óráig tartó jégesőt azért kihagytam volna. Az eső, a tenger hullámzása – aminek következtében a hajó végének látogatása, mély meghajlásokkal vegyítve, rendszeres napi programmá vált –, a közelben lecsapó villámok még csak-csak elmentek volna, az apró technikai malőrt követő pótkormány bevetése sem rendített meg, ám a diónyi nagyságú jegeket látva már szó szerint tele lett a gatyám.

Megnevettették az emlékek, ám azonnal lehervadt arcáról az öntelt mosoly, amikor megkérdeztem, hogy megírhatom-e ezt a történetet az Esti Hírnöknek.

– Talán menjünk be a házba – javasolta olyan hangon, mint akinek egy teánál mindenképpen erősebb italra lesz szüksége.