Ötvenedik fejezetAz én ajtómon senki nem kopogtatott az ünnepek alatt, amiben nincs semmi meglepő – hiába színezte a valóságot Sturmné, a kutyát nem érdekelte, hogy élek-halok-e. A híres jó barát, Weber is eltűnt a ködben, a jótékonysági árverés óta nem jelentkezett – jó, tudom, az ő családja, a szeretetotthon lakói most még inkább megkövetelik a jelenlétét. Naphosszat csak bámultam, ahogy a kavargó hópelyhek lassan megszállják a kert növényeit – helyükre a Váczi utcai szürkületben bolyongó nagykabátos embereket képzeltem, akik már nem bírták elviselni az otthoni bezártságot, s csak céltalanul ődöngtek egyik kirakattól a másikig. Tömtem a kis vaskályhámat, s ha olykor felrugdosott az unalom dolgozni a felső szintre, kesztyűt húztam, különben nem sokra mentem volna reszketeg ujjaimmal.
Egy
