– Mást nem kérdezett?
– De igen.
– A háborúról?
– Nem. A kislányról, akit megkínoztak. Azt kérdezte, hogy lehetséges, hogy annak a kislánynak a szelleme van a házunkban, és azért történnek ezek a furcsa dolgok?
Olga a korlátban kapaszkodva talpra állt. Láttam rajta, hogy sokkal éberebb lett a tekintete.
– És te mit mondtál neki? – kérdezte lelépve mellém a lépcső elé.
– Az igazat. Hogy ezt nem hinném.
– És honnan vagy ebben olyan biztos?
A kérdés hallatán egy pillanatra megingott az elhatározásom, mely szerint nem mesélek a családomnak a hajnalban történt incidensről, végül mégis tartottam magam az eredeti tervhez, és nem szóltam a Fejnélküli Emberről.
– Az a kislány nem a mi dácsánkban halt meg. Nem volt ehhez a helyhez semmi köze. Itt lövések dördültek. És azok közül hallottunk
