Riverdale – A kezdet

ELSŐ FEJEZET

ELSŐ FEJEZETBETTY

Kedves Naplóm!

Nem is hiszem el, hogy már július 4-e van! Nagyon furcsa, hogy itt kell ünnepelnem Los Angelesben, távol Pollytól, Archie-tól és Jugheadtől. Nem is emlékszem, mikor fordult elő utoljára, hogy kihagytam a riverdale-i nyári fesztivált. Talán egyszer egy nyáron, amikor Archie eltörte a karját, miközben faházat építettek Jugheaddel, mi pedig egész nap bent voltunk a házban, és képregényeket olvastunk meg kék-fehér-piros jégkrémet ettünk. Mindenkinek élénklila lett a nyelve, Juggie hármat is megevett, miközben Archie és én csak egyet-egyet. De mindez még évekkel ezelőtt volt.

Persze, hogy hiányzik Riverdale, és a barátaim is hiányoznak. De L. A. egyenesen FANTASZTIKUS! Gertrude néni háza talán kicsit fura szagú (bármi legyen is ez a szag, még a falakba is beleivódott – nagyjából a fokhagyma és az öregnéni-szappan keverékének hat). Viszont a néni szuper helyen lakik, közvetlenül a Runyon Canyon mellett, így munka előtt minden nap felsétálok oda. A kilátás észvesztően gyönyörű. Lélegzetelállító. Riverdale-ben nincs ehhez fogható.

Az időjárás is fantasztikus, a Blackwood Café baristája már tudja, hogyan szeretem a kávémat (tejjel és két cukorral)… Ja, és még valami…

Igen, hiányzik Polly is. De hogy milyen érzés életemben először távol lenni anyától?

Hát… bevallom, nem is olyan rossz.

Persze szeretem anyát meg minden, és tudom, hogy ő is nagyon szeret, de folyton mindent irányítani akar. Most először érzem úgy, hogy egy kicsit független lehetek. És be kell valljam, tök jó érzés.

Imádom a munkámat a Hello Giggles magazinnál. Akkor is, ha még nem sikerült teljesen megkedvelni a főnökömet, Rebecca Santost, aki hírszerkesztőként dolgozik itt. Nem is tudom, mit gondol rólam: talán azt, hogy egy elmaradott vidéki lány vagyok, vagy nem tudom, de annyi biztos, hogy nem vagyok tőle elájulva.

Persze tudom, hogy én vagyok itt az új lány, aki ráadásul nem is idevalósi, és valószínűleg a legkevesebb gyakorlattal rendelkezik, de Rebecca eddig semmi mást nem bízott rám, mint a kávéfőzést, a postabontást és néhány meeting megszervezését – ezek általában titkárnői feladatok.

Oké, azért így is imádom az egészet, de eddig nem sokat tudtam írni, mindössze néhány borítékot kellett megcímeznem, és ennyi. Rebecca címkéket is írat velem, de először ceruzával kell dolgoznom, aztán utána tollal vagy filctollal átírni. Azt hiszem, egy kicsit kényszeres, de mindegy. A lényeg, hogy nem ezzel fogok eljutni a Pulitzer-díjig.

Rebecca azért egész nap ellát munkával. Ami önmagában nem is baj. Több okból sem. Először is azért, mert így nincs időm azon filózni, hogy szégyenszemre itt töltöm a nyarat L. A.-ben, és július 4-én sem tudok a barátaimmal lenni.

Ah, na jó, kit akarok átverni, kedves Naplóm? Ami igazán rossz, az az, hogy nem lehetek Archie-val.

Polly:

Hahó, hugicám! Itt vagy? Mizu? Írj meg minden részletet erről a Rad Bradről! Úgy tűnik, nagyon nem… Archie-s. De azért nem lehet rossz. Hiányzol.

Betty:

Te is nekem! De hívhatod csak egyszerűen Bradnek is. LÉGYSZI! :) Nagyon nem Archie-s. De jó értelemben. De nagyon nem Archie-s rossz értelemben is.

„Rad Brad”. Tényleg így mutatkozott be nekem. Olyan elcsépelten giccsesnek tűnt, hogy akaratlanul elnevettem magam. Bár gondolom, pont ez volt cél.

A második héten találkoztam vele, miután idejöttem. Végre kezdtem hozzászokni a város energiájához – az észvesztő forgalomhoz, meg ahhoz, hogy órákig a kocsiban kell ülnöm minden nap, és hogy az időjárás mindig ugyanolyan (de ez most komoly, senki nem tudja, mit kell csinálni, ha nagy ritkán esik az eső. Szerintem teljesen kikészülnének, ha túl kéne élniük egy riverdale-i telet, még akkor is, ha mindig van elég juharszirup a háznál, és az egész várost folyamatos tisztítókúrán tudjuk tartani)… Aztán itt van még az a tény, hogy errefelé a hétköznapi emberek is celebnek néznek ki, és talán tényleg azok lesznek hamarosan. Még mindig úgy érzem magam, mint egy vidéki lány, aki eljött a nagy városba, és hát tényleg az is vagyok. Gyakorlatilag minden ruhámon van valami virágos rózsaszín minta. Mintha csak kiragasztottam volna egy jelet a homlokomra, hogy TURISTA… vagy IDEGEN. De épp kezdtem hozzászokni a város ritmusához, és bár még mindig idegennek éreztem magam, már egész komfortosnak tűnt.

Polly folyton üzeneteket küldött, hogy milyenek a pasik L. A.-ben, én pedig azt írtam vissza, hogy a pasik általában nem is vesznek észre. Én csak egy „kedves” kislány vagyok. A szomszédból. És az egyetlen fiú, akit évek óta akartam, hogy észrevegyen, nem szerelmes belém… legalábbis nem úgy szeret, ahogy én szeretném. Mert számára én tényleg csak a szomszéd lány vagyok.

(Nem tudom biztosan, hogy mit érez. Mindig is féltem megkérdezni.)

Szóval egy nyári pénteket írtunk, és Rebecca megkért, hogy vigyek sushit az irodába (rákos tempuratekercset barna rizzsel, és mellé fűszeres majonézt meg hijiki salátát – amúgy már kívülről fújom, mit szokott rendelni). És annak ellenére, hogy telefonon előre megrendeltem mindent, az étteremben közölték, hogy kicsit várnom kell. Szerencsére vittem a könyvemet (a Nagyonkéket, amit már sokadszorra olvasok), és letelepedtem a Maguire Gardens füves részén, ahonnan mindig szuperül lehet az embereket bámulni.

Az a fajta nap volt, amikor még a szagok is a nyarat idézik: minden zöld és virágzik, az ég pedig olyan kék árnyalatban pompázik, amit csak fotókon látni. Pedig itt ez volt a valós élet. Hashtag no filter.

Egyszer csak észrevettem, hogy árnyék vetődik a könyvemre.

– Olvasgatunk, olvasgatunk?

Felpillantottam. A srác nagyjából velem egykorú lehetett, laza pólót és buggyos nadrágot viselt, szőke, napszítta haja volt. Fogpasztareklám-mosolyt villantott rám.

Elpirultam.

– Oké. lehet, hogy nem a legjobb nyári szüneti olvasmány, de ez az egyik kedvencem – magyaráztam. Ez az évszázad legnagyobb ferdítése volt, Toni Morrisont ugyanis egyenesen IMÁDOM. A Hello Giggles ezen a nyáron dedikálást szervez neki, és nagyon szeretnék részt venni rajta. Amióta megtudtam, tettem már néhány „finom” utalást erre – például azzal, hogy folyton magamnál hordom valamelyik könyvét.

– Ha ezt nevezed könnyed nyári olvasmánynak, amibe belemenekülhetsz, akkor lehet, hogy más menekvést kell keresned – mondta erre. Amikor elmosolyodott, a szeme sarkában apró szarkalábak jelentek meg.

– Van jobb ötleted? – kérdeztem vissza. Vajon flörtöltem vele? Lehet, hogy a Los Angeles-i Betty még flörtölni is tud. A riverdale-i Betty talán tanulhatna tőle egy s mást.

A fiú szeme széle újra összeráncolódott.

– Reméltem, hogy ez lesz a következő kérdésed. Az egyes számú ötletem ez lenne: nevezz ki engem a pihenőidőd igazgatójának! – Biztosan meglepett képet vághattam, mert hozzátette: – Vagy tudod, mit? Elég lesz egy vacsora is. Valami visszafogott és nyugis helyen. Esküszöm, hogy nem vagyok sorozatgyilkos, hidd el!

– Hát… – Úgy tettem, mintha fontolgatnám. – Ha tényleg nem vagy sorozatgyilkos… Szeretem a csendes vacsorákat.

– Na, látod? Lelki társak vagyunk.

Lelki társak. Hirtelen felvillant előttem Archie vörös haja, szeplős arca, és az a mélyzöld szempár. És igaz, hogy Archie-val rendszeresen ettünk együtt Pop éttermében, azokat a vacsorákat korántsem nevezném randinak.

– Itt a telefonom. Beírod a számodat? – Átadta a telefonját, aztán összevonta a szemöldökét. – Ja, amúgy nagyra értékelném, ha megmondanád a neved. Talán kicsit előreszaladtam.

Elnevettem magam.

– Betty vagyok. Betty Cooper. – Elvettem a telefont a kezéből, aztán hirtelen megláttam, mennyi az idő. Rebecca rákos tempurája mostanra már teljesen kihűlt. A fenébe! Villámsebességgel bepötyögtem a telefonszámomat, aztán fogtam a cuccomat, és indultam is. – Bocs, hogy így elviharzok, de muszáj mennem… gyakornok vagyok…

– Semmi gond. Majd mesélsz róla. A vacsora közben.

Rámosolyogtam, és azon tűnődtem, hogy az én szemem sarkában is megjelennek-e olyan szarkalábak.

– A vacsora közben.

– Ja, és még valami! Az én nevem Brad. Vagy talán mert gondolom, új neked még ez a kaliforniai életstílus, nyugodtan hívj csak Rad Bradnek.

Ránéztem Bradre.

– Oké, de az is lehet, hogy nem így hívlak? – Úristen, megint a flörtölős Los Angeles-i Betty! Döbbenetes. De valahol élveztem.

– Betty Cooper, nevezz, aminek csak akarsz! De most már tényleg vissza kéne menned a munkába, mielőtt rajtakap a főnököd, hogy szörfös srácokkal ismerkedsz az ebédszünetedben.

Feladó: KweenKatJosie@Vadmacskak.net

Címzett: [Lista: Rossz_Macskák]

Tárgy: Lista holnapra

Mélyen tisztelt istennők/nővérek/énekesnők!

Köszönöm mindenkinek a tegnapi próbán való szárnyalást. Mert eszméletlenül jók vagyunk, de tényleg!

Ne felejtsétek el, hogy ma pontban délután 14 órakor találkozunk a suliban egy újabb próbára a holnap esti nagy fellépés előtt a Town Hall Square-en. Mellékeltem az eszközlistát. Nézzétek meg, jelölgessetek rajta, és gyertek felkészülten, ha hozzászólnátok vagy valami változtatást javasolnátok.

Holnap délután 16 órakor találkozunk a téren egy utolsó mikrofonpróbára. Pontosságot kérek, hölgyeim! Lehet, hogy nem az a célunk, hogy bejussunk A függetlenség napja hajnali vetítésére (ez a Jughead Jones tényleg azt hiszi magáról, hogy ironikus vagy micsoda?), de nekünk, Vadmacskáknak a hagyományok szerint időre van szükségünk, hogy felkészüljünk a nagy előadásra.

Végül, de nem utolsósorban, ha valaki összefutna valahol Reggie Mantle-lel, azt javaslom, messziről kerülje el. Felajánlotta, hogy a Vadmacskák „menedzsere” lesz. Ne engedjétek a közeletekbe, hacsak nem akartok magatoknak egy jó kis migrént! Márpedig a migrént most nem engedhetjük meg magunknak!

Puszi és ölelés,

J